Álom egy gödörben, egy tó és egy gyár közt

- Most meg foglak leckéztetni.
Feleségem szavaira ébredtem, aki nyilván úgy értette, „az értetlenkedő gójokat meg kell leckéztetni”. Szívem dörömbölésének közepette elmorfondíroztam, vajon annak köszönhetem-e, hogy zsidó, vagy a szappandarabkák miatt, amiket a kádba dobáltam, hogy elcsússzon rajtuk.
Feleségem azonban –Ruth – már libbent is az ablakhoz, kitekintő módba vágva karcsú testét.
- A tavat 1697-ben alapították. Nehéz idők jártak akkoriban. A vize ma is bevizsgálatlan, de…
- …de minden állat idejár inni. Tudom.

Ruth mosolygott, ugyanakkor el is mozdult, körvonalait tekintve. Megindult az az ismerős lágy fodrozódás, mellyel olyannyira szerette kínozni szemgolyóbisaimat. Felvette azokat a jól ismert formákat, mellyel minden ósdi parvenü operál. S mégis, ábrándos gyöngéd mosolya befolyt alakjának megfelelő helyeire, elviselhetővé téve ezt a komédiát. Aztán ráuntam mégis.
- Hagyd abba, te zsidó – mondtam neki.
Ruth megmerevedett, s csak nézett merőn.
- Mit mondtál?
- Azt mondtam, hagyd ezt abba, de büdös zsidó kurva.
Megvonta a vállát, és elfordult. A háta eltakarta a reggeli napot, ugyanakkor válla felhúzódott. Görnyedt tartásában volt valami félelmetes. Mikor újra megszólalt, kásás volt a hangja.
- A tavat 1942-ben alapították. Nehéz idők jártak akkoriban. A vize ma is ihatatlan, de…
- … gyógyír a fájdalomra. Mutasd a tavat.

Ezüstgömb szélei szakadnak ketté, megcsavarodnak, majd szétterülnek, mint a Mercator-féle vetületek. A torzítás elkerülhetetlen, a vonalak szinte beleégnek a zöldellő tájba, de képet kaphatok arról, amiről szeretnék. Szelíden simítom félre a folyondárokat.
„Aszfaltba-ágyazott dobverők, rájuk fektetett platinahíd, kortyokban tóvíz.”
A tó egy tábla közepén fekszik. Villamossínek futják körbe, szélei pontosan kimértek, és fényes, tiszta benyomást keltenek, mint retusált portrék körvonalai. A kettős nap megcsillan a felszínen, dupla aranyhíd, a hold belőle kivonva.
a
„Az éjszakában vizelt, zihálva lélegzett, és térdelve várta a hajnalt.”

Magasból nézek már alant. Néha megcsavarodik a perspektíva, olykor visszadugnak az ágyba, sokszor egyedül vagyok.
„Kagylók húsában megbújva apró léted igazgyöngy.”
- Ruth?
Nem áll senki az ablakban.
- Ruth?
Itt vagyok, drágám, itt vagyok, veled, benned, mindenkor.
- Zsidó ribanc.
- Igen drágám, itt vagyok veled.
És fehérbe öltözött, és része lett a táj, és nagyra növekedett bennem a félelem. Mert a fodrozódó, lágy alakzat, ez a vaginális Mercator-szörny, arcában smaragd gyűlölettel, odahajolt fölém.
- Ott voltam Salemben – gurgulázta. – Ott voltam északon, amikor vérbe lobbant a sarki fény. Ott voltam Majdenekben. A gázautókban. A gyárak csarnokaiban, a kéményekben. „A tó mélyén, egy szalonban.” Ábrahám leánya vagyok, meg nem gyalázhatsz, de én megölhetlek téged. Megölhetlek. A halál…

Kiszedegettem hát a kádból a szappandarabkákat, nehogy elcsússzon rajta. Üdítő napfény libbent be az ablakon. Ruth meztelen volt, és hogy visszafeküdtem, fölém guggolt, s én becsusszantam forró barlangjába.
- A tó…
„Lávaföldre lép a lélek, és szegek alatt remeg, bőg a test.”
Mégis. Jó érzés volt benne lenni. Jó érzés volt tenni a dolgom, bárha vastag fal választott még el a világtól, ahol a dolgok vízszintes pályákon mozogtak.
Tövig vágtam magam, mire beledőlt a tóba a halálfejes tábla.