Egyéb történetek - 86.oldal

Hah bezártak ide, ők kik vakok és nem látják az igazságot. Bezártak ide, ahol bolondok motyognak magukban és minden éjjel a sikolyaikra, ébredek. De én nem vagyok ilyen, mégis gyógyszerekkel tömnek. Bár ezek sem segítenek így is, látom őket.
Ó nem, nehogy azt hidd, hogy szellemek, ó nem ezek nem visszatérő lelkek, nem ezek rosszabbak náluk...

Mindennap ugyanarra mentem haza. Egy hajnalig nyitva tartó kiskocsmában dolgoztam. Nagy szerencsém volt hozzánk főleg művészlelkek jártak, mivel a közelben volt a művészeti főiskola.
Az a nap is olyan volt, mint a többi. Tudom, tudom ez elcsépelt szöveg, de tényleg az volt.
Mire végeztem szokás szerint elment már az utolsó villamos is, így kénytelen voltam lesétálni a szomszédos kerületbe. Nem volt hosszú a lakásom és a vendéglő között az út és imádtam éjszaka a kihalt városban...

Szemei kikerekedtek, kezét ütésre lendítette, az ijedtségtől becsuktam szemeim, tudtam, most olyat fog ütni, hogy a fal adja a másikat. És már csattant is a pofon az arcomon.
- Te?! Te nevezed magad pedagógusnak? ! - mondtam könyvekkel küszködve, a fájdalomtól, majd hangosan nevettem.
Kezét ismét ütésre lendítette, ám valaki hátulról megfogta. Zoli volt az, az egyik "nagyfiú"...

Arra gondoltam, hogy vajon mielőtt a villám lecsap és romból, tudja –e előre, hogy kit és mit sújt erejével? Tudja –e, hogy mekkora kárt okoz? Mert, ha van sors, akkor tudnia kell.
Sokat olvasok mostanában. Főleg azokat a könyveket kedvelem, amik az élet bölcsességét kutatják. Én is keresem az életutam, de mikor azt hiszem, hogy megtaláltam, jön egy vihar, és a por a sár betemeti még a legkisebb ösvényt is...

A felejtés sosem egyszerű dolog, főleg, ha belénk ivódott minden érzelem, mozdulat, kedves pillantás. Az illatok, az emlékek, és a legelső percek, mikor a kezünkben tarthattuk a kicsiny kis teremtéseket. Mikor legelőször bújt hozzánk, mikor átvirrasztottunk egy éjszakát, mert mintha sírt volna, és mi segíteni szerettünk volna, majd teltek múltak az évek, és egyre több dologra kellett oda figyelni, és ők valahogy mindig kimaradtak…

Amint egyre kevésbé jutottál eszembe, annál inkább szabad tudattal rendelkeztem és szórakoztattam. Tévedtem! Hittem eljön a kegy, mikor karjaimba zárhatlak, és szinte fáj a tudat, hogy ennyire semmibe vetted őszinte vallomásom. Tévedtem! Emlék vagy csupán, egy fantom! ...

Hiszen itt ülsz most is velem szemben, és ahelyett, hogy magadhoz ölelnél, csak bámulsz rám... pedig én már mindent tudok... elfogsz menni, itt hagysz egyedül, hadd roskadjak bele a magam kínjába, hadd cipeljem ezt a keresztet is ... Pedig én csak meg akartam fogni a kezed, hogy ne maradjak egyedül... de te csak hátat fordítasz, és itt hagysz a sötétben, a magány börtönében...

Aztán egyre halkabb lett és teljesen elpárolgott. Minden apró muzsikafoszlány megszűnt létezni, mintha csak álmodtam volna. Egyszerre minden, ami volt, az érzékek játéka, mind megszűnt létezni, ahogy kihűlt a testem és a forró víz összes maradványa elillant, én becsapottnak éreztem magam, a végtelenségig becsapottnak…

Szellemed kísér, de néha csak kísért. Próbáltam tenni ellene, küzdeni teljes erőmből és még te is könnyítetted dolgomat, de vesztettem. A vereség íze, mely százszorta rosszabb mindennél, mit ember valaha átélt. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy létezel...

Több vagyok, mint egy a sok közül Nem félem az igazságot, mert énnekem vagy. Lehet benned tiltakozás, visszakozás, félelem, düh, harag, meg nem értés. Hiába! Láttam az utam, róla le nem térhetek. Erővel van kikövezve. Szegélye erély, eleje és vége egy. Ugyanaz, de mégis más...