A felismerés

Két éjszaka óta nem tudok aludni, valahogy nem tudok annyira lelassulni, és elmerülni a gondolataimban, hogy el is tudjak aludni. Tudom, hogy ez most elég betegesen hangzik, de hiányzik valami…
És ezt a problémát márpedig orvosolni kell. Ide szakértelem kell, és ezért elodáztam rajta, hogy mit is tenne dr. Sebestyén a helyemben. De nem jutottam sokra, így kedvenc istenemre hallgatva, - mert, hogy nekem az is van-, fogtam magam és megittam egy, jó legyen inkább kettő, - mivel komoly problémával állok szemben -, pohár ÁMORT. (Aki nem tudná a legolcsóbb vermut, ami létezik, de az íze a George által reklámozott Martinivel simán felér…)

És mint utókezelés, mert hogy arra is szükség van. Lenyomtam egy forró kádat. Na már most azt hiszem, azt nem kellett volna, de már mindegy…

Lényeg, az hogy most már tudom mi az a nulladik típusú vámpír feeling. Mert, hogy totál lefílingeltem…
Olyan kábulat lett rajtam úrrá, mintha az egész testem kibizseregne a helyéről. De úgy, mintha a belső szerveim egyenként masíroznának ki a testemből. Ütemre, 1-2-3-4… Eközben pedig teljesen nyugodt érzés fogott el, mintha ez így lenne helyes. Hallottam a legkisebb neszt is, a saját szívem úgy zenélt, mintha marsot dobolt volna. És a vérem egyre csak pumpált, ki akart robbanni a testemből és vörösre színezni az egész világot. És én csak feküdtem mozdulatlanul, miközben az igazi én már felettem rezonált. Gyönyörű volt, csodaszép! Egy valóságos űrutazás!

Aztán egyre halkabb lett és teljesen elpárolgott. Minden apró muzsikafoszlány megszűnt létezni, mintha csak álmodtam volna. Egyszerre minden, ami volt, az érzékek játéka, mind megszűnt létezni, ahogy kihűlt a testem és a forró víz összes maradványa elillant, én becsapottnak éreztem magam, a végtelenségig becsapottnak…

Majd amikor felültem az ágyon, rájöttem valamire, valami roppant fontosra:

Elszoktam a piától!