Emlékül... nektek....

Az est sötétségét lassan elűzi a felkelő nap első sugara. Meleg éltető fénynyaláb ez, és szükségünk van rá. A látványára, a melegére, a tudatra, hogy van. A városka lakói felébredve álmukból csendesen végzik mindennapi tennivalójukat, a megszokott, ismétlődő elfoglaltság ez. Megkávéznak, elszívnak egy cigarettát, majd egy gyors reggeli után, rohannak a dolgukra. Mindig így van ez, nincs idejük megállni, hogy végig gondolják mennyi minden történik világunkban. Valahol messzebb, egy téglaház egyik földszinti lakásában, még csak most nyílik ki egy kócos, álmos, kamasz lánynak a szeme. Órájára pillant, majd betakarózva visszadől pár percre, úgy véli, még pihenhet egy keveset. A saját kis álomvilágában találja magát pillanatokon belül, és egyenletesen szuszogni kezd… percek elteltével halk rezgés töri meg a szoba csendjét, mikor a telefon 9:30-at mutat, ébresztésre lett beállítva.

Nyöszörögve, zsibbadt tagokkal, bedagadt szemmel egy szál trikóban kikászálódik a meleg takaró alól, és mezítláb kiballag a konyhába. El is felejtkezik róla, hogy már, nem egyedül van otthon. Helyet foglal az asztalnál egy bögre tejeskávé mellett, és meglepődve néz fel, mikor tekintete találkozik szüleijével. Első másodpercben képes megállapítani, hogy valami nincs rendben. A két felnőtt egymásra néz, sokat mondó pillantást váltanak, majd lányuk felé fordulnak, és csendesen megszólalnak.
- Elmentek …
Hosszú barna hajtincseibe túrnak a 18 éves lány ujjai, és értetlenül néz egyik személyről a másikra.
- Kik mentek el…? És hova?
Egy sóhajjal lesz több a konyha, és az anya egész testével lánya felé fordul.
- Meghaltak…

Nem kell mondani, hogy kik, azt már érzi. A bögre koppan az asztalon, ahogy lerakja, és képtelen megszakítani a nővel a szemkontaktust. Talán azt várják tőle, hogy mutasson valami érzelmet, hogy lássák sírni, hogy tudják, még sincs kőből a szíve. De nem. A lány kitartóan rezzenéstelen arcvonásokkal néz, és nem mozdul. Megfagy számára a világ, és valami hihetetlen szorítást érez a szíve és a torka tájékán, érzi, hogy szemei könnybe lábadnak, így inkább kitekint az ablakon. Nem fog sírni, nem szabad sírnia…itt és most legalábbis nem. Képtelen megszólalni, fél, hogy elárulja magát, hogy nem több egy gyereknél. Pedig ő már nem az, és a felnőttek sosem sírnak, vagy legalábbis nem tudunk róla.
- Értem…

Ennyi, keserűen kinyögi a szót, majd mintha mi sem történt volna, felveszi poharát az asztalról, és tovább kortyolgatja az italt. A percek lassan telnek el, és a szülei eltűnnek mellőle, észre sem veszi, hogy mikor távoznak. A bejárati ajtó csukódik, kivitték a kutyákat. Egyedül maradt. Arcán lefolyik egy könnycsepp, majd kettő és végül véget nem érő zokogásba kezd a teremtés. Meghaltak… visszhangzik a fejében, és két hatalmas barna szempár kísérti. Annyira gondolataiba merül, hogy már csak azt veszi észre, hogy a szobájának egy foteljében ül, nem tudja, hogy jutott el odáig. Lábait felhúzza, karjait keresztbe fonja, és fejét megpihenteti rajta. Hosszú ideig ül így, meg se moccan. Hajtincseit lágy szellő lebbenti meg, mely a kitárt ablakon szökik be.

A felejtés sosem egyszerű dolog, főleg, ha belénk ivódott minden érzelem, mozdulat, kedves pillantás. Az illatok, az emlékek, és a legelső percek, mikor a kezünkben tarthattuk a kicsiny kis teremtéseket. Mikor legelőször bújt hozzánk, mikor átvirrasztottunk egy éjszakát, mert mintha sírt volna, és mi segíteni szerettünk volna, majd teltek múltak az évek, és egyre több dologra kellett oda figyelni, és ők valahogy mindig kimaradtak…

Eljött az a pillanat is, mikor a szülők úgy döntöttek, elajándékozzák a kis kedvenceket. Már akkor megszakadt a szíve, mikor egy utolsó puszit nyomott a két kicsi mókus pofijára, és kegyetlen érzés volt, mikor látta a kocsit kikanyarodni a térről. De biztatta magát azzal, hogy élnek, hogy léteznek. Ám a mai telefonhívás után, melyet anyja kapott, ez a tudat is elveszett.

Fájdalmasan felnyög, és felemeli fejét. Szemei vörösek, duzzadtak, arca csillog a sok könnytől, melyeket már nem tudott vissza tartani, hiába nyelt nagyokat, hiába nyugtatgatta magát, nem sikerült neki. Pedig megígérte, hogy mindig mellettük lesz, hogy ott lesz, mikor elhagyja lelkük az itteni világot, hogy el fogja temetni őket. De vajon megkapták ezt a végtisztességet? Vagy valahol a szeméttelepen fekszenek?

Újból könnyek szöknek szemébe, és végül, mikor a kapu telefon csengeni kezd, mely azt jelzi, hogy a szülei beértek a kutyasétáltatásból, megtörli szemeit, arcát, és végül kinyitja az ajtót…arra a kérdésre, hogy minden rendben van, e csak egy halk igennel válaszol, és végül bezárkózik a szobájába.