Egyéb történetek - 83.oldal

Persze a nagy vallomás után (ami nem is tőlem származott) 2 hónapig nem állt velem szóba, nem válaszolt, került. Megértettem és elfogadtam, de belül nagyon fájt. Aztán kezdett felengedni, találkozgattunk, hazáig kísért, persze semmi nem volt, csak mentünk egymás mellett, de nekem már ez is elég volt ahhoz, hogy elszoruljon a torkom, és teljesen hülyének érezzem magam. Egész éjszakás csetelések, teljes rózsaszín felhő...

Az a szerelem soha nem múlik el. Az a fajta szerelem, amely nem ismer időt, távolságot, fejlődést, halált és életet. Amely kortalan és szertelen. A zöld szemekben ott lángol ma is. Az esőcseppekkel díszített szemüveg mögött felfedezni még a könnycseppet, amely elvegyülve az édes esővízzel végigcsorogva az állon visszatér az anyafölbe...

Pécsen vagyok. Vagy mégsem? A város nem olyan, egyáltalán nem hasonlít Pécsre, tudatalatt mégis úgy érzem, ott vagyok. Templomok mindenütt. A különböző vallások szentélyei, a zsinagógák, mecsetek, kápolnák, dzsámik, stupák szinte egymást érintik, kész labirintus. Próbálok eligazodni, de nem tudok. Kihalt ez a hely. Ismeretlen minden. Sose jártam még itt.
Félek! ...

No igen, mit csinál az ember lánya, ha hirtelen közlik vele, hogy emelt szinten kell érettségiznie fizikából*? ...

Sok felesleges érzés. Vívódás olyan dolgokon, amelyeknek nem kellett volna megtörténnie, vagy épp kellett volna, de elmaradtak. Fájdalom. Könnyek. Zörej, amely a még pislákoló lámpa fényénél nem is hangzik olyan rémisztőnek. Emberek. Érzések. Szívek. Mind-mind várva, hogy megtalálják azt az egyet. Az igazit, azt, aki majd pótolhatatlan lesz. Aztán rózsaszín ködfelhő. Hazugság. Hamis ábrándok...

Egy korábbi miniszterünknek volt ez a „középső” neve, nem véletlenül. Ezt mintegy elöljáróban jegyzem meg, mint ahogy azt is, hogy a bármilyen sérülés okozására alkalmatlan, pólót-felső hámréteget sem felsértő flóberteket is betiltották, illetve úgy gondolták, hogy horror összegekért kell engedélyeztetni ezeket a játékokat. Siralmas...

1930. Budapest. Árpád-híd.
Ott találkoztam először a lélekgyűjtővel. Ma már tudom azon az estén a Sátán járt köztünk. Bár én sohasem hittem efféle históriákban, hogy az ördög fog várni a pokol kapujában, és hogy tüzes vassal fogja kínozni a lelkemet addig, amíg hamu nem válik belőlem...

Egyszer szóba jött az öngyilkosság. Mesélte, hogy már több búcsúlevelet is írt, és egyszer már tett kísérletet az öngyilkosságra. Aztán megnyugtatott, hogy soha többet.
Eltelt néhány hónap, mikorra Csaba egy új munkát kapott, ami miatt már ritkábban, úgy havonta egyszer tudtunk találkozni. Így még jobban örültünk egymásnak, és igyekeztünk minél több időt együtt tölteni. Együtt buliztunk, elvitt pecázni, kirándultunk, mindig jól éreztük magunkat...

Nem kísért el a nőgyógyászhoz, nem kelt fel éjjel decemberben ananászt szerezni, soha nem hozott virágot és soha, de soha nem mondta, hogy így is gyönyörű vagy drágám. Mégis éreztem, hogy szeret, és mindig velem van. A pillantása, tekintete mindent elárult, még azt is, amit ő sem tudott. Azt, hogy boldog és készül valamire. Készül arra, hogy apuka legyen. Azért nem hiszi, mert nem meri hinni, hogy ez a csoda, a mi szerelmünkben is bekövetkezett. Figyelt, mert aggódott értünk, értem és...

Tegnap délután épp az étteremből indultam a busz felé (lencsefőzit toltam fasírttal), amikor egy gömbölyded, zöld dzsekis idősödő asszonyság nyomult jobbról a látóterembe. Tipikus panelproli gólyafészek-frizura, rózsaszín keretes számörsájn szemüveg, jó hogy nem macskaszem formájúra volt mintázva, bő szoknya, ipafai papi fapapucs. Ki hinné, hogy ez a kedves öreg matróna bizony egy kommandós? Pedig az! A parlagfű-kommandó egyik kulcsfigurája! Biztos ő vezeti a támadó szakaszt...