Drágám! Kisbabánk lesz.

A férjem fejest ugrott az uszoda vízébe, és mint egy kisgyerek lubickolni kezdett.
Minden mozdulatán látszott, hogy egész héten erre a pihenésre vágyott. Utána ugrottam, hogy osztozzak az örömében, de az első hossz megtétele után erős hányingerem lett. Gyorsan kimásztam a vízből és szaladtam a mosdóig. Páromnak nem tűnt fel a 15 perc távollétem, és amikor megkértem, hogy menjünk haza, mert nem érzem jól magam, csodálkozva nézett rám, aztán tovább úszott. Mikor látta, hogy komolyan gondoltam, duzzogva felöltözött és legközelebb csak a kocsiban (bocsánat Trabantban.) szólt hozzám.
- Nem értem, miért van hányingered, amikor ugyanazt etted, amit én - mondta kissé ingerülten.
- Mert te nem vagy terhes! - vágtam rá.
- Te sem! – bökte oda, látszólag magabiztosan.
Aztán csendben haladtunk tovább. Azon gondolkodtam, mért mondtam azt, hogy terhes vagyok? Honnan jött ez a hülyeség?

A hányingeres rohamok nem múltak el, de nem mertem többet szólni. Két hét után elmentem a körzeti orvoshoz, hogy lehet, gyomorrákos vagyok, mert mindig hányingerem van. Ő csak mosolygott és kezembe nyomott egy beutalót a nőgyógyászatra. Nem tudom, mi van ezen olyan vicces? – gondoltam. Bosszantott kicsit a dolog és elmeséltem a páromnak, aki azzal nyugtázta a történteket, hogy nincs nekem semmi bajom, csak biztosan honvágyam van, menjek haza anyámhoz. Jó ötletnek látszott. Reggel betelefonáltam a munkahelyemre és hazautaztam. Otthon nagyon megörültek a váratlan látogatásomnak. Anyukám elém sietett, átölelt, aztán rám nézett. Pár pillanatig csak figyelt, majd egy sejtelmes mosoly suhant át az arcán, könny szökött a szemébe, és annyit mondott: Jól van kislányom!

A nőgyógyászati vizsgálatot halogattam. Gondoltam, majd a mensi után.
Már egyszer kimaradt, de ez nem volt furcsa, gyakran megesett. Nem akart megjönni, viszont apró, majd egyre nagyobb foltok jelentek meg fehérneműmön. Újra előjött a rákszemléletem, de most méhrákban gondolkoztam. Az egyik nagyobb terhelésű edzés után komoly vérzésem lett, és akkor azonnal bementem a kórházba, de most már tényleg a nőgyógyászatra. Ott nagyon kedvesen fogadtak. Megvizsgált az ügyeletes doktor, és azt mondta: - Ön kismama.
Nem tört fel belőlem semmi különleges megfoghatatlan, egyszerűen csak elégedettség érzés fogott el. Olyan, nagyon jól éreztem magam. Amíg kaptam egy hálóinget, rám kötötték az infúziót, és a nővérek sürögtek-forogtak körülöttem, én kiszámoltam, hogy június végén kisbabám fog születni.

A férjemnek üzentem, hogy kórházban vagyok, jöjjön be. Jött is: másnap! Én meg el akartam válni… Gondoltam, mielőtt megmondom neki, hogy a házasságunknak vége, rávezetem valahogy, hogy tévedett a hányingeremmel kapcsolatban. Míg ezen gondolkoztam, megkérdezte:
- Mért vagy itt?
- Mért? Hát, mi van odaírva az ajtóra?
- Hát, hogy terhes patológia - válaszolta.
- Na, hát szóval azért.
- Nem értem. Itt csak kismamák vannak - nézett rám, és tényleg úgy tűnt, hogy nem érti.
- Drágám! Kisbabánk lesz - mondtam neki kedvesen.
(Aztán behunytam a szemem és vártam, hogy felugrik, végig rohan a folyóson, torkaszakadtából kiabál, hogy fiam születik, aztán visszafut, felkap, agyon csókol, aztán kiszalad virágért, de közben vesz egy csomó szőlőt, és találkozik a haverjaival, és mindenkinek elmondja, hogy neki van legcsodálatosabb felesége a világon)
De, ő csak ennyit válaszolt: – Ez már biztos?

Olyan lett, mint egy megfigyelő. Az anyukámnak kifejtette, hogy ő nem hiszi el, hogy terhes vagyok. Igaz, hogy mindig hányok, meg mindenért elsírom magam, de akkor sem így néz ki egy terhes nő. Állandóan figyelt, és a világon semmi jelét nem adta annak, ami a filmekben szokott lenni.
Nem kísért el a nőgyógyászhoz, nem kelt fel éjjel decemberben ananászt szerezni, soha nem hozott virágot és soha, de soha nem mondta, hogy így is gyönyörű vagy drágám. Mégis éreztem, hogy szeret, és mindig velem van. A pillantása, tekintete mindent elárult, még azt is, amit ő sem tudott. Azt, hogy boldog és készül valamire. Készül arra, hogy apuka legyen. Azért nem hiszi, mert nem meri hinni, hogy ez a csoda, a mi szerelmünkben is bekövetkezett. Figyelt, mert aggódott értünk, értem és a babáért és értünk, a mi szerelmünkért.

A hányingeres időszak elmúltával újra jobb kedvem lett, és hosszabb útra is el tudtunk indulni - zacskó nélkül. Mehettünk újra uszodába, kirándulni, biciklizni. A házunk épült, nekünk viszont az utolsó egy hónapban haza kellett költöznünk a szüleimhez, mert az albérlet nem volt alkalmas egy kisbaba higiéniás ellátásához. Ezt persze nem mi mondtuk, hanem a családi kupaktanács. Ebben természetesen az is bent volt, hogy nem tartanak alkalmasnak egy újszülött ellátására. Mivel ebben én sem voltam teljesen biztos – beleegyeztünk.

Nőtt a hasam, és egyre jobban féltem a szüléstől. Csak a játszóterek és az óvodák tudtak megnyugtatni. Annyi gyerek játszott ott, gondoltam, csak nem árva mind!

Egyszer éjjel azt álmodtam, hogy egy számomra ismeretlen virágot tartok a kezemben. Halvány barna cirókás színe volt. Nagy zárt szirmai, lassan szétnyíltak a tenyeremben és a közepében egy gyönyörű baba mosolygott rám. Életem legszebb álma volt.

A babát június végére vártuk. A hónap elejétől már nem dolgoztam, és otthon falun elég unalmas volt az élet. Ezért nagy örömmel vettem, amikor nagynéném lehívott a gyümölcsösükbe. Épp a fatetején ültem, és tömtem magamba a cseresznyét, mikor sikoltozásra lettem figyelmes.
- Mi történt? – kiabáltam le. Csak nincs valami baj?
- Baj? Hogyne lenne baj, amikor annyi eszed van, hogy terhesen fára mászol – rikoltotta vissza.
- Jaaaa! Csak ez a probléma? Nem másztam én, létrán jöttem. Ezért kár volt, úgy sikoltozni, úgy megijedtem, hogy majd leestem.

Hazafele betértünk a városba, hogy megnézzük férjem az építkezésen. Nagyon örült nekünk, sokat dolgozott. Büszkén mutogatta a földkupacokat. Az egyikre rámutatott, hogy ez itt a fia szobája.
- Aha! – mondtam – és ha nem is lesz fiad?
- Hogy mondhatsz ilyet? Hisz ott van a hasadban - válaszolta teljes bizonyossággal a hangjában.
Nem mertem vele vitatkozni, hogy mi lesz, ha kislány lesz – gondoltam, inkább el kezdek imádkozni, hátha az még segít.


Aznap este nehezen aludtam el. A sok cseresznye miatt talán, de nagyon nehéznek éreztem a hasam. Hajnalban elmentem pisilni. Furcsa dolog történt velem. Fel is ébresztettem a férjem
- Hallod? Nem pisiltem és mégis folyt.
- Mi? Mi van? Megyünk?
- Nem, nem csak nem pisiltem és mégis folyt.
- Mi? Mi folyt? Hol?
- Hát, a mosdóban a pisi.
- Ne hülyéskedj már! Aludj inkább!
Én próbáltam, de nem ment. Kicsit később, megint keltenem kellett.
- Hallod? Bepisiltem. Kelj fel!
- Mi? Mi van? Megyünk?
- Nem, nem, csak mondom bepisiltem. Kelj fel!
- Ne mondd már! Dehogy pisiltél. Aludj inkább!
Aztán 10 perc múlva ő szólt.
- Kedvesem, te izzadtál meg ennyire? Mert itt minden csupa víz.


Hajnali félhárom volt. Halkan felkeltem és nagyon óvatosan benyitottam szüleim szobájába. Abban a pillanatban, ahogy a fejem bedugtam az ajtón, a szüleim egy emberként emelkedtek fel az ágyban, és kérdezték: - Mi van? Megyünk?
Anyukám kipattant az ágyból, és vasalóval a kezében rohangálni kezdett a házban. Nekem úgy tűnt kivasalta a család egész heti vasalni valóját. Nem értettem, mert én már felöltöztem, a csomagot pedig már két hete összekészítettük. Apukám odalépett hozzám, és folyamatosan azt ismételgette, hogy: - Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj! Na ekkor kezdetem el igazán félni…

Hajnali öt órára mindenki összekészült. Számos fontos teendők mellett az is eszükbe jutott, hogy engem kórházba kellene vinni. Férjem kiállt a Trabanttal, anyukám mellé vágódott, az anyósülésre és türelmetlenül szólt nekem, hogy szálljak be. Na ja! De hogy? A Trabantnak ugyanis csak első ajtaja van.

A kórházba érve azonnal bevezettek a szülőszobába. Az orvos kérte, hogy feküdjek fel az ágyra, mert szeretne megvizsgálni. Itt kerültem először bajba. Arra számítottam, hogy az ágy olyan lesz, mint a nőgyógyászati vizsgáló, de ilyet nem láttam. Csak ágyat. Ezért elindultam az egyébként üres teremben, és kerestem, amire fel kell feküdnöm. A következő elválasztott helyiségben is csak ágy volt, ezért mentem tovább, az egész asszisztenciával mögöttem. A következő helyen is ugyanúgy jártam, de mivel az volt az utolsó, felfeküdtem az ágyra. Ezt már a doki sem hagyta szó nélkül.
- Ha 3 km hosszú lenne a szülőszoba, maga akkor is végig futna rajta? - kérdezte kis
türelmetlenséggel a hangjában. Majd hozzátette: Tegye szét a lábát!
- Nem teszem. Haza akarok menni. Meggondoltam magam. Majd holnap visszajövök, vagy holnapután – mondtam, és már le is szálltam az ágyról.
Gyors lépésekkel haladtam a csapóajtó felé. Egyik lábammal már kint voltam, és fogtam anyu kezét, mikor utolért az orvos és visszarántott. Így aztán elindult a huzavona,
- Jöjjön vissza anyuka!
- Nem akarok, anyuuuu ne engedd!
- Anyuka, ne gyerekeskedjen!
- Nem akarok anyuka lenni, gyerek akarok lenni, és haza akarok menni.
Aztán meggyőztek. Kedvesen visszavezettek, és még mérgesek sem voltak. Bevezettek a vajúdónak nevezett szobába. Már majdnem megnyugodtam, amikor egy sivító hangra lettem figyelmes. A vajúdó ablakánál egy nő állt, és a függönyt tépve sikoltozott.
„Ájjjájjájjjájjj, ájjájjájjj, ájjájjjájj!” - hangzott iszonyatosan.

Ez elég komoly rémülettel fogott el, de szülésznő megnyugtatott, hogy a hölgy a hetedik gyerekét szüli, és lehet, hogy ez valami szertartás nála, mert mindig így csinálja. Ez biztosan így lehetett, mert addig nem hagyta abba a jajveszékelést, amíg az orvos azt nem mondta: – Jól van anyuka, kisfia született, vágni sem kellett.
Erre csend lett. A frissen szült anyuka, aki eddig majdnem belehalt a fájdalomba, leszállt az ágyról és kisétált a szülőszobából a pihenőbe.

Nem szeretnék senkit untatni a vajúdás nehéz óráival, de tény, hogy nem volt egyszerű eset. Több órás infúziós tágulási időszak után, már szerintem azt is bevallottam volna, hogy első osztályos koromban, én loptam el a lófarkas, szeplős, elálló fülű, kapafogú padtársam pöttyös bugyiját, és dobtam a kukába.
Végre a szülésznő, úgy gondolta, hogy jön a gyerek. Szólt a szülészorvosnak, hogy doktor úr, szülünk. Na végre! - gondoltam. Meg is jelent a doki, jött nagy léptekkel, de nem felém tartott, hanem a másik irányba.
- Hova megy doktor úr? – kiabáltam utána.
- Megmosom a kezem, anyuka – válaszolta, végtelen nyugodt hangon.
- Kezet mos? Most? Jó, hogy már nem megy el zuhanyozni – ordítottam vissza neki.
- Nyugodjon meg! És ha jön a fájás, tartsa még egy kicsit! – válaszolta ő.
- Nem tartom. Elég volt. Tartottam kilenc hónapig. Szülni akarok. Azonnal jöjjön ide!- kiabáltam és magamban hozzátettem, ha nem jön ide, megölöm.

Húsz órás vajúdás után, megszületett kisfiam, aki a kibújása pillanatában megmutatta nekem, hogy létezik a világbéke. Minden embernek létezik, csak kell hozzá egy pillanat, amit meg kell ragadni. Megszűnt a fájdalom, megszűnt a szenvedés. Csend volt és nyugalom. A béke.


Egy hét múlva, a férjem egy csokor virággal a kezében, esküvői öltönyében eljött értünk. Igazi büszke apuka volt. Beültünk a Trabantba és elindultunk. A közelben ácsorgó emberek, integettek. Ó, milyen kedvesek, integetnek! - mondtam és visszaintegettem. Ők meg még hevesebben integettek. Egész meghatódtam, amikor az első kanyarba érve, a szélvédőn megjelent a csokor virág, az anyakönyvi kivonat, a receptek, a pelenkák és minden, amit a kocsi tetején felejtettünk. Még jó, hogy a gyereket nem tettük fel!