Nyári zápor

Csak álltam az esőben. Vártam a zöld jelzésre a lámpán, és figyeltem a mellettem elsuhanó autók fényét. Mindenki hazafelé tart. A város egy nyüzsgő hangyaboly, tele szorgosan dolgozó és haza igyekvő munkásokkal. Az eső permete átnedvesítette a ruháim. Forró pára száll a levegőben. A város fuldoklik a nyári zápor cseppjei alatt, amelyek belepnek mindent. Amelyek befúvódnak a legeldugottabb bokor mögé is, ahol a két fiatal áll szorosan egymáshoz bújva. A lány csupasz lábszára a fiú lebarnult vádlijához ér. Vizes hajszálaik egymás arcába verődnek. A fiú úgy öleli át a kislány derekát, mintha a gyerekkorában annyira féltett mackóját kapta volna vissza.

A tekintetem átvándorol egy idős nénire, aki a kőház eresze alá húzódva próbálja átvészelni az ég haragját. Az arca összetöpörödött, a szemei bánatosan táskásak. Szarkalábai és nevetőráncai egy régen szertelen és boldog arcról mesélnek. Szatyrában két konzerv árválkodik. A Murci kedvence. Neki jó lesz a tegnapi babfőzelék is, csak Murci vészelje át a náthát. Elveszne nélküle. Ahogyan semmivé válna a férje fotója nélkül is. Katona volt. Tiszt. Vietnamba vitték még a 60-as években. A gyászjelentésben az állt, hősi halált halt a hazájáért. Valójában csak annak a háborúnak az áldozata volt, amelyben a fehérek harcolni küldték a feketéket a sárgák ellen. Mert Luca kreolbőrű, harcos szépségű afrikai volt. Rajongott Györgyi szőke fürtjeiért, hófehér bőréért, lágy hangjáért, cica szemeiért. Még ma is rajongana érte. Még ha a szőke fürtöket az idő megkoptatta, a tejszerű bőr sárgássá vált, ha a hangja már néha el-elcsuklik, ha a szemei fájdalmat és mély szomorúságot tükröznek is.

Az a szerelem soha nem múlik el. Az a fajta szerelem, amely nem ismer időt, távolságot, fejlődést, halált és életet. Amely kortalan és szertelen. A zöld szemekben ott lángol ma is. Az esőcseppekkel díszített szemüveg mögött felfedezni még a könnycseppet, amely elvegyülve az édes esővízzel végigcsorogva az állon visszatér az anyafölbe. Közben csillapodik az eső. Enyhén ittas, középkorú férfi támolyog elő a trafik piros napernyője alól. Felemeli a fejét és élvezi az arcára hulló langyos vízpermetet. Kezében a lakáskulcsán fényképtartó függ. A tartó két oldalán, két tiszta kék szemű iskolás lány nevet egymásra. A férfi pillantása egy másodpercre a képre vándorol, majd mélyet sóhajt és megindul a villamossínek felé. Közben a lámpa újra pirosra vált, de én csak állok esőtől áztatottan és figyelem az arcok történetét. Mert a képek, a tekintetek mesélnek.

Mesélnek a jóról, épp úgy, mint az átélt borzalmakról. Minden nyomot hagy rajtunk. Apró, észrevehető nyomot, amellyel testünk segítséget kér a világtól feldolgozni azt, amit a lélek nem tudott. Álljunk meg egy percre, és figyeljük meg a világot, s az mesélni fog. Mesélni fog mindarról, amit nemzedékek sora átélt. Járjunk nyitott szemmel és fedezzük fel egymást. Hisz emberek vagyunk. Arra születtünk, hogy megfejtsük egymás titkait.