Nagy Ő?

Egy szériányi érzés

Sok felesleges érzés. Vívódás olyan dolgokon, amelyeknek nem kellett volna megtörténnie, vagy épp kellett volna, de elmaradtak. Fájdalom. Könnyek. Zörej, amely a még pislákoló lámpa fényénél nem is hangzik olyan rémisztőnek. Emberek. Érzések. Szívek. Mind-mind várva, hogy megtalálják azt az egyet. Az igazit, azt, aki majd pótolhatatlan lesz. Aztán rózsaszín ködfelhő. Hazugság. Hamis ábrándok. És egyszer csak arra eszmélsz, hogy akit annyi ideig fontosnak hittél -fontosabbnak a saját életednél is-, nincs melletted. Nem érzed az érintést, nem hallod a hangot, nem ízlelgeted a vágyat… és láss csodát, már látod is a hazugságot. De mire mész vele? Tapasztalat? Ne ámítsd magad…

Csalódás. Egy újabb. Egy sokadik. Egy végzetesnek tűnő. Egészen addig, amíg meg nem érzed az új érintést, meg nem hallod az új hangot, ami csábítóbb az eddigieknél, az új vágyat, amely sokkal édesebb, és ködfelhők… S újra vak vagy látni azt, ami majd kiszúrja a szemed. És persze ismét csalódás. Majd új tűz, ami szintén parázzsá, majd hamuvá válik pillanatok alatt. Meddig? A végtelenségig… Vagy amíg be nem ismered, hogy nem ez kell neked. Nem baj, ha az érintés kicsit érdesebb, ha szívből simogat. Ha a hang nem olyan, mint az álmaidban. Ha a vágy édese mellé is keveredik egy kevés a megszokás keserűjéből. Vagy ezzel is csak ámítom magam? …