Vívódás

Egy apró simogatással kezdődött. Semmi mást nem csinált, csak végigsimított egy ujjával a kézfejemen, miközben táncoltunk. Már fél éve ismertem, hetente találkoztunk az órákon. Kicsi voltam, fiatal, és ez az egy simogatás elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem: talán lehet valami… Naiv voltam, de onnantól fogva egyre jobban beléhabarodtam. Biztos ismeritek az érzést: amikor végre megszerzed a telefonszámát, délutánokon át gondolkozol valami kérdésen, csakhogy írhass neki, és akkor elkezdődik az egész éjszakás írogatás… Megszokod, az apró pittyenésre legmélyebb álmodból is felébredsz, hogy aztán semmiségekkel merítsd le a kártyád. Minden apró szót elemzel, hátha utal valamire, hátha… ez a „hátha” lassan az egész életed.

Így ment ez egy darabig, teltek az évek, ha találkoztunk nem volt semmi különös. Mintha egy barát lenne, még az sem, csak egy ismerős. Egyre jobban belehabarodtam, aztán elkövettem azt a hibát, hogy elmondtam egy barátnőmnek a helyzetet. Persze ő már régebben ismerte, felajánlotta, hogy segít. A végeredmény kaotikus és elszomorító, ránkkényszerített „megbeszélés”, próbálom adni az ártatlant és naivat, hogy fogalmam sincs, mire gondol, de persze tudom, hogy tudja… Azt mondta: „talán, egyszer, majd… De addig is maradj ilyen vidám és mosolyogj.”. Én persze elfogadtam, nem is akartam semmi komolyat, talán csak megfogott az, hogy kis életemben végre valaki „nagyfiú” törődik velem. Gyorsan elmentem, 10 percig bírtam sírás nélkül, aztán kitörtek a könnyek. Talán ez lehetett a fordulópont, innentől fogva a sírás életem állandó része lett.

Persze a nagy vallomás után (ami nem is tőlem származott) 2 hónapig nem állt velem szóba, nem válaszolt, került. Megértettem és elfogadtam, de belül nagyon fájt. Aztán kezdett felengedni, találkozgattunk, hazáig kísért, persze semmi nem volt, csak mentünk egymás mellett, de nekem már ez is elég volt ahhoz, hogy elszoruljon a torkom, és teljesen hülyének érezzem magam. Egész éjszakás csetelések, teljes rózsaszín felhő. Persze az összes barátnőm mellettem állt, azóta sem értem, hogy hogyan tudták elviselni az én folyamatos lelkendezésemet.

Aztán persze megjelenik az órákon a „másik”, teljes féltékenységi rohamok, sírás fojtogat, de közben mosolygok, és végül annyi vidámságot erőltetek magamra, hogy én is elhiszem, hogy boldog vagyok, és semmi baj. Elkezdem elhitetni mindenkivel, hogy kiszerettem, és vége. Persze ez nem igaz, de sértett önérzetem miatt nem tudok jobbat kitalálni.

Telnek a félévek, ingadozom, ha belép, megdobban a szívem, próbálok nem ránézni, nem visszaesni, hetekig megint boldog vagyok, aztán próbálom elhessegetni az álmodozásokat. És akkor történik a csoda. Húgom révén újra jóban leszünk, másfél órákat beszélgetünk. Érzem, hogy újra habarodás lesz belőle, de most már nem is tiltakozom. Aprócska véletlenekből találkozások jönnek létre, 2-3 órát üldögélünk, egyszer eljön a bűvös pillanat, amikor az ölébe fekszem, és onnantól fogva ezek az órák mind ölelésben, az ölében vannak. Szárnyalok a boldogságtól, aztán hatalmasat zuhanok, mikor másnap, mások jelenlétében még csak nem is köszön. Vívódok, sírok otthon, mi lehet a baj velem, de aztán újra találkozunk, hív, persze megyek, megint ölelem, megint ölel, de ennyi, persze semmi csók, amiből valami bizonyosságot szerezhetnék. Közben egyre jobban megismerem, sok-sok MSN beszélgetés, lassan mindent tudok róla és mindent tud rólam. Barátnőim megutálják, szidják folyamatosan, én csendben nyelek le mindent, mert igen, igazuk van, ez így nem mehet tovább, és tényleg nem az a tipikus „álompasi”… De közben belül ingadozom, sejtem én, hogy nem engem akar bántani, ő egyszerűen csak ilyen és kész.
Eljön a nyár, nem látjuk egymást 3 hónapig, de beszélünk, éjszakákat, aztán meglátom ősszel… és majdnem elájulok. Hogy nézhet ki így valaki? Rögtön beugrik minden, sürgősen el kell felejtenem, én így ezt nem vállalhatom, mindenki idiótának fog nézni, jajj de rossz… De most ő a lelkesebb, ő ír, ő hív. És megyek. Megyek, mert hiányzik az érintése, a simogatása, ahogy rám néz. Észre sem vettem, de közben elmúlt az összeszorult torok, nem dobog olyan hevesen a szívem, ugratom, ő is ugrat. Néha merengve nézem összefűzött kezeinket, mennyire illik egymáshoz, és megint viaskodom. Persze hivatalosan kiszerettem, nincs semmi, csak kevés ember tud ezekről a találkákról.

Aztán eljön a pillanat, anyuék elmennek, feljön hozzánk, persze, a gépet nézi meg… Fekszünk az ágyon, hozzásimulok, és nagyon-nagyon jó… Egyre kedvesebb, az utána lévő napok egyre jobbak, figyelmes, ajánlja, hogy milyen filmeket kéne megnézni…

De én visszatartom magam, nem tudom, beleszerethetek-e még egyszer, nem tudom, mit szólnak a többiek, mit szólnak anyuék, szerelem-e, amit érez, vagy csak barátság?

És újra vívódom, és újra nem tudom, nem tudom, nem tudom…