nemtanulás aranykora

No igen, mit csinál az ember lánya, ha hirtelen közlik vele, hogy emelt szinten kell érettségiznie fizikából*?

Először is felnéz és veszettmód inteligensen lereagálja a helyzetet (hö?). Ne lepődjünk meg, most ennyi telik tőle. Ami azt illeti, eddig itt a hátsó sorban a géppark végében nagyon kényelmesen elszélhámoskodott. Három széken végigfeküdt és a tolltartójában lévő kindertojás-figurákkal szórakoztatta magát és a környezetét (épp jött a Gyíkkirály mert a Vasgyúróoroszlán levadászta a fiát, a Sántagyíkot, a Szakácsoroszlán pedig megfőzte. Épp falatoztak, mikor megjelent a bosszúszomjas hüllőpapa, hogy megleckéztesse az oroszlánokat. Az ám, de jött Asterix a gall, akinek a kondérjában fű van, és megetette a Házőrzőtevét, ami véletlenül elszabadult és megette a Gyíkkirályt. Tanulság: Jutka nem egészen normális, de jópofa amikor játszik.), amikor felhangzott valahonnan téren és időn túlról (igazából a katedráról) hőn szeretett tancsinénijének a hangja nekije.

- Hókuszpókusz vakmajom, ugorj a Dunába, megsatöbbi sosenemisértettem, lánc lánc eszterlánc amerikából jöttem ugye tudják, hogy aki szakmán óhajt továbbmenni, annak érettségiznie kell fizikából. - Kijelentő hangsúly. Hatásszünet. - EMELT SZINTEN! - A tanárnő szavai mint a menyydörgés... jeges szélvihar söpör végig a termen... és vagy hatan felnézünk: -Hö?

Hatunk szeme guvad. Bennem feldereng a "habos csattogós l****z" kulturális kifejezés egynémely mégkevésbé szalonképes változata. Egymásra nézünk.

Szinte hallom, ahogy mind a hatunkban haldoklik a jólét reménye. Szép, jó világ volt eddig! A napi nyolc - kilenc órát boldogan ülte végig a magamfajta síngörbítő is, mert tudtuk, hogy a szakmai órák, a németek tömkelege és a testnevelések kusza nevetésbe fulladó drillezése közt heti három alkalommal megbújik egy óra, amely megváltás minden hozzám hasonló inteligens szélhámosnak; amikor csak aludni kellhet, mert a hátsó két sor ha csendben van, békén hagyatik (épp ez a hátsó két sor volt, akit szívenütött a közlés), mert ha veszettül koncentrál, innen akkor sem érti senki, mi a fene folyik a táblánál; a boldog semmittevés és az áldásos unalom negyvenöt perce: fizika. Ám most... tanulni kell.

No tehát, mit is csinál ily helyzetben az ember lánya? Világgá megy. Felakasztja magát. Vagy a tanárnőt. Káromkodik. Kétségbe esik. Vagy fogja magát, összepakol, és szépen elindul a terem szélén a folyósón előre. Azt sem bánja, ha az első sor közepén (minden sor három személyes, mindenki előtt számítógép. Magasított képernyőpolcok, stb. A terem közepe táján egy szerkezet ami okosságos jeleket küldözget a táblára, amire a tancsinéni kivetíti azt ami az ő gépén van és érintéses módszerrel, a táblát fogdosva navigál rajta. ) egy drága, kedves, bájos osztálytárs ücsörög. Egyszerűen hátrazavarja és mostmár frissen, tanulásra kész pillog a tanárnőre.

És akkor mi történik, amikor két nappal később mikor utána néz az ember lánya azt látja, hogy tulajdonképpen nem kell érettségiznie fizikából? Hát ez igen egyszerű. Feláll, hátrabaktat, előrezavarja az illegális helyfoglalót, rávigyorog a többi tökvirágra, lefekszik és előpakolja a kis műanyag figurákat. Ott folytatja, ahol abbahagyta: a Szabókacsa megveri a feleségét, a Varrónőkacsát, mert hagyta, hogy egy Kékmedve egy Vöröslóval beköltözzön a szabóműhelybe és megegye a susztermanókat...

(lábjegyzet: fent nevezett tipikusan az a tantárgy, melyhez hősünknek halványlila segédfogalma sincs, ráadásul unalmasnak találja és nem érdekli a bolygók mozgása és a részecskék nemi élete. A statika, az más. Azt szeressük.)