Egy álom...

Pécsen vagyok. Vagy mégsem? A város nem olyan, egyáltalán nem hasonlít Pécsre, tudatalatt mégis úgy érzem, ott vagyok. Templomok mindenütt. A különböző vallások szentélyei, a zsinagógák, mecsetek, kápolnák, dzsámik, stupák szinte egymást érintik, kész labirintus. Próbálok eligazodni, de nem tudok. Kihalt ez a hely. Ismeretlen minden. Sose jártam még itt.
Félek!
Mintha keresnék valamit. Vagy valakit.
Próbálom szabályozni lépteim, de lábaim nem engedelmeskednek. Sietnek, szinte már futnak.
Össze vagyok zavarodva. Nem értem miért vagyok itt, miért nincsenek emberek az utcákon. Mitől félek? Mit keresek?
Egyszercsak lábaim lefagynak és megállnak. Agyam azt diktálja, hogy egy temetőbe akarok eljutni. Szívem egy ideig ellentmond, de lassan megadja magát. Balra fordulok, és ismét elindulok. De nem futva. Sétálok. Szinte csak csoszogok, mint megsebesített vad támadója elől. De én nem menekülök. Céllal, mégis céltalanul bolyongok, mintha csak vezetnének oda, ahova mennem kell. Egy sarkon befordulva furcsa kép tárul elém. Ez a kép megdöntötte az állításom.

Két ember, egy férfi és egy nő csodált egy gótikus templomot nem messze tőlem. Érzem, arcomon gyenge mosoly jelenik meg, kívülről talán vicsorgásnak is elnézhettek volna. Szívem az örömtől és a megnyugvástól – Nem vagyok egyedül! – hevesebben kezdett dobogni. Ereimben a vér mintha felforrna, egész testemet elönti a melegség. Kellemes. Nagyon.
Mikor végre felocsúdok boldogságomból, erőt veszek magamon és elindulok feléjük. Nem vesznek észre míg pár lépés távolságra nem kerülök tőlük. Csodálkozó tekintettel néznek rám. Nem is. Inkább rémületet láttam, pánikot. Szemeik üvegesek, arcuk fehér. Mintha nem is élnének.
Nem tudom eldönteni talán csak fáznak-e, vagy…
Megijedek!
Arcomból kifut a vér, végtagjaim megdermednek, elsötétül a világ. Elég ilyesztően nézhetek ki, hasonlóan mint a másik kettő. Nem tudom mit történik velem! Hirtelen súlytalannak érzem magam, repülök. Sötétség, mindent átható sötétség. Amely megfertőz mindent, beletelepszik a legkisebb résbe is, ellep mindent.
Megfordulok.
Puha párnát érzek a fejem alatt. Beledörgölöm arcom, majd riadtan kinyitom szemeim. Egy férfit látok, azt akit a templomnál is. Mosolyog. Arcába visszatért az élet, szája is visszanyerte a normális rózsaszínes színét. Barna szemei melegséget árasztanak.
Megnyugszok.
Próbálok visszamosolyogni, de izmaim nem engedik. Teljesen elgémberedtek. A férfi szája egyszercsak megmozdul, beszédre nyílik.
Tátog!
Nem értem!

A férfi feláll és a sarokban lévő komódhoz sétál. Kihúz egy fiókot és egy térképpel a kezében tér vissza. Felém nyújtja, és amint elveszem, búcsút int. Ő is kimegy. Pár percig csak nézek utána.
Egy térkép.
Széthajtogatom. Kacskaringós utak vágnak át egymáson. Rosszabb, mint egy labirintus. Egy vastag csík megy végig az utcákon.
Ez lenne az én utam?
Kikászálódok az ágyból. Kimegyek utánuk, majd kivezetnek a házból. Rájuk nézek, majd megfordulok és elindulok.
Integetnek.
Valamivel távolabb megállok visszanézek. Még mindig ott állnak az ajtóban és integetnek. Mosolygok és követem példájukat. Egyszercsak eszembe jut valami. Vagy valaki.
Megfordulok.
Becsukom a szemem.
Egy arc kezd kirajzolódni előttem. És egy név az agyamban…