Egyéb történetek - 82.oldal

Ha nem tudunk teljesen azonosulni egyetlen életstílussal sem akkor ugye szükségszerűen teremtünk egyet, majd megpróbáljuk heringtársainkat magunk köré gyűjteni, ezt akár falkaalkotásnak is nevezhetjük. Na igen, de mivel a hering roppant elszigetelt az űrben, vajon melyik plattformon fog tudni újabb heringeket toborozni, akik hasonló módon elszigeteltek és várják maguk közé a többi heringeket? Ördögi kör, na de sebaj ott van az oly népszerű internet...

Volt már úgy, hogy ültél a buszon és álmodoztál? Ha igen, te miről szoktál? Egy csinos nőről, esetleg férfiról? Egy sportkocsiról amit megláttál? Én egyikről sem. Ha nem kell valamire koncentrálnom (munka, problémák stb.) akkor olyanról szoktam ami csak a képregényirók fejében születik meg: kézből előugró energiapajzs, lézerszem, epikus küzdelmek a jó és gonosz között...

Tegyük fel, hogy írsz. Írnál. Valami szívből jövőt, szívhez szólót. Valami személyeset, mégis titkolózót. Valami meghatót és mégis humorosat, amiben rólad szól, és mégis másról, valami egyedit de besorolhatót. Egy napodat, amiben az életed van. Egy percedet, amiben az idő csak úgy tolong...

- Szia! Szeretnék beszélni veled. Nézd, ami történt, az egy nagy baromság volt, és legszívesebben az egészet kitörölném az életemből! Kezdjük újra kérlek! – mondta a lány. A fiú egyre nagyobb zavarba jön, ezért már csak a cipőjét képes nézni. A lány is ugyanezt teszi, és várja a választ. Egyszer csak a fiú kicsivel magabiztosabban megszólal:
- Figyelj, amit mondasz, az jó érzés, de amit tettél, az nem megbocsátható...

Egy név, ami nem jelent semmit. Hogy valaki megismerjen nem elég ez az egy szó, sokkal több információra és időre van szükség, hogy a kép, ami én vagyok az utolsó ecsetvonást is magáénak, tudhatja. Legegyszerűbb mindent az elejétől kezdeni visszapörgetve az időt a születésemig vagy még annál is korábra addig a pontig ahol volt egy fiatal lány és egy fiatal férfi...

Meg sem vártam mit mond- valami hálálkodó intonációja volt a hangjának - mert berobogott a taxi és a hatalmas bőröndöm, szinte dobtam a csomagtartóba. A visszapillantó tükörben még láttam a férfi megmerevedett testtartását. A tekintetünk találkozott. Majd a tükör hatalmas csattanással kitörött és darabjai villámsebességgel szanaszét repültek...

Hajnali három óra volt, amikor Natalie felébredt. Minden porcikája remegett, kapkodta a levegőt. Körbenézett, miközben a paplant lassan a nyakáig húzta. Ez a mozdulat már ismerős volt neki, hiszen gyermekként is hasonlóan cselekedett, amikor az árnyéksárkány, vagy a zokniszörny megtámadta esténként. Egyfajta megnyugvást jelentett neki. Olyan volt, mintha a házában kialakított kis sátrába bújt volna, ahova biztosan nem tud bejutni semmiféle rossz szándékú idegen lény...

Amikor egyedül vagy és gondolataiba süllyedsz akarva vagy akaratlan egy más világba kerülsz. De hova? Érzed ezt a rejtélyt? Mintha nem is mindig te irányítanád magad. Gondolkozol, és egyszer csak azt veszed észre, hogy a kérdéseidre TE magad adod a választ, de milyen jogon? Kérdem én. Hiszen te azért kérdezed, mert nem tudod, vagy bizonytalan vagy a válaszban, akkor hogyan fogadhatod el még is azt, amit a saját fejed kreál számodra? ...

Az életem akkor az unalom békalencsés állóvízébe fulladt, amiről lespórolták a tavirózsákat. Hát igen, az unalom. Ádáz ellenség, ami lesből támad és tespeszt. A tespedtség krónikus tétlenségre kárhoztat. A tétlenség, ami a dologtalanság szinonímandja.
A dologtalan kézről pedig garantáltan gondoskodnak…

Persze a nagy vallomás után (ami nem is tőlem származott) 2 hónapig nem állt velem szóba, nem válaszolt, került. Megértettem és elfogadtam, de belül nagyon fájt. Aztán kezdett felengedni, találkozgattunk, hazáig kísért, persze semmi nem volt, csak mentünk egymás mellett, de nekem már ez is elég volt ahhoz, hogy elszoruljon a torkom, és teljesen hülyének érezzem magam. Egész éjszakás csetelések, teljes rózsaszín felhő...