Natalie álma

Hajnali három óra volt, amikor Natalie felébredt. Minden porcikája remegett, kapkodta a levegőt. Körbenézett, miközben a paplant lassan a nyakáig húzta. Ez a mozdulat már ismerős volt neki, hiszen gyermekként is hasonlóan cselekedett, amikor az árnyéksárkány, vagy a zokniszörny megtámadta esténként. Egyfajta megnyugvást jelentett neki. Olyan volt, mintha a házában kialakított kis sátrába bújt volna, ahova biztosan nem tud bejutni semmiféle rossz szándékú idegen lény.
Kissé jobban érezte magát. Hallotta, amint az éjszakai busz megáll két utcával arrébb. Még a leszálló emberek ittasan csendülő hangja is megütötte a fülét. Lassan a szeme hozzászokott a félhomályhoz. Körbenézett az idegennek tűnő szobában. Rá kellett ébrednie, hogy ez a szoba márpedig az övé, minden úgy van benne, mint ahogy eddig is volt. Az ággyal szemben ott van a tévé, mellette a virágállvány. Jobbra a ruhásszekrény és egy kis komód. Balról pedig az ovális dohányzóasztal, mellette a dívány és két fotel. Nincs itt semmi idegen! Minden a régi.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, nyújtózkodott egyet, majd jólesően visszafeküdt puha, kényelmes ágyába.
„Milyen buta fruska vagyok!”- gondolta. A szája mosolyra húzódott. Még egyszer utoljára felnézett, mielőtt végleg álomra hajtotta volna a fejét.