Egyéb történetek - 118.oldal

Ekkor a jármű megérkezett a végállomásra, az Újpest-központi megállóba. Kinyíltak az ajtók, Gábor a rengeteg másik emberrel együtt kilépett a peronra, majd elindultak a mozgólépcsők felé. Mivel a fiú az első kocsiban utazott eddig, el kellett gyalogolnia az állomás másik végébe, ahol a lépcső és a mozgólépcsők voltak. Gábor alig ment 5 métert, egy hatalmas robbanás rázta meg az állomást...

Aztán kezdtük megismerni egymást, bár eleinte nehezen ment annyi nevet megtanulni, volt tanár, aki az óráját feláldozva körbeültetett minket, és zálogosat játszva tanultuk egymás neveit, miközben mindenki mondott magáról egy-egy szerinte érdekes tulajdonságot is.
Lassan a barátságok is kialakulgattak, és azt hiszem a nagyrésze úgy is maradt hat évig...

Csodás álom, hatalmas nyújtózás, de valami nem az igazi... nem az én szobám. Idegen ágy, idegen szoba, félhomály, mintha a fekete ruhám lenne a fotelben... Lassan derengeni kezd a tegnap este, a pezsgő mennyisége és a csodás éjszaka. De akkor mi ez a fura szorító érzés a lelkemben. Valami baj van, vagy lesz....?

Én már nem is tudom, ki vagy Te valójában. Sőt, azt sem tudom, most épp ki vagy. Nekem mindig csak az jut Belőled, amit épp el akarsz adni másoknak. Ki vagy Te éppen? Kit láttál legutóbb egy filmben? Hm… mit is néztünk? Ja… megvan! Az a Jolies film… Eredendő bűn. Igen, ha belegondolok, akkor Te most épp a hódító, szexi kis dög vagy...

Szorvia ugyanakkor jelentős területre terjedt ki: a kevéssé ismert, pilismaróti hegyektől a Pilis hegyig, Kesztölctől Dömösig. Az őslakos szorvok utáltak dolgozni – bár ezzel a pl. a bogdányiak is így voltak – ezért a szorgos svábok dolgoztak helyettük, ám ezeket többnyire elnyomták. Bevételeik nagy részét mégis az idegenforgalomból szerezték – hiszen az ország területén volt például Dobogókő, a híres Dunára látó kilátó...

Karnyújtásnyira érve a lányhoz felpillantott sapkája mögül egyenesen annak barna szemeinek mélységébe. Mindkettejük szíve szokatlanul erőset dobbantott mellkasukban, tekintetük láthatatlan tüzes fonala összefonódott kettejük között, elhaladtukban egymás mellett válluk szinte összeért...

Minden ott történt, ahol születtem. Csupán egy határ választ el tőle, mégis olyan, mintha a világ másik felére kellett volna költözzek. Zakatolok hazafelé, vonattal. Könnyebb lenne repülővel, de arra nincs pénz, és így biztonságosabb. Nem tudom, miért kellett eljönnöm onnan, de rettenetesen fáj a haza hiánya...

- A helyzetünk súlyos, és holnap alighanem még súlyosabbra fordul. A barbár tankok számát úgy százra becsüljük, míg nekünk már alig néhány darab maradt. Most azonban, hogy kivertek minket a síkságról, nem is vennénk sok hasznukat. A harc Bogdányban folytatódik, ahol a barbárokat lelassítjuk majd – minden házat elbarikádoztunk, és remekül belőttük a tüzérséget a Rainwein-Garten dombon, a Friedhof-Ackeren és a Templomdombon is, ami a látszólag új főhadiszállást fedezi...

Sajnos az idő vasfoga ezen sem segített. A tűz kihunyt, a kapcsolatunk végéhez ért. A varázs elszállt, valahova ahova a többi is. Az idő mindennek a gyilkosa, és közben mindennek a megoldója, orvosa is. Nem is tudom valójában az ember találta-e fel, vagy ő minket. De egyik sem lehetett jó ötlet...

A monitor húsz perccel később elindult. Mikor elérték a rakodót, távcsőt fogott a kezébe, és a parancsnoki hídról kémlelte a terepet. A rakodóról épp akkor zuhant be egy katona a vízbe. A barbár csapatok könnyű tankjaik védelme alatt rohamozták a töltést. A bogdányi csapatok a rakodó legmagasabb pontján egy ágyút állítottak fel, és innen egymás után lőtték ki a barbár páncélosokat. Mindenütt óriási füstoszlopok emelkedtek a magasba. Úgy tűnt azonban, a katlan körül minden csendes...