Haladni az idővel

Igen. Ott ültem megkopott karosszékemben a dohányfüsttől nehéz levegőjű szobában azon a forró nyári estén. Fejemben cseppet sem volt rend, vagy nyugalom, de koponyám már mióta eszemet tudom hozzászokott az érzelmek dacos háborújához, a tények és fikciók dübörgő egymáshozfeszüléséhez. Nem lennék normális? -kérdeztem magamban. Senki sem normális aki ír! -jött egy régi bölcs mondás melyet még anno véstem a fejemben egy márciusi napon mikor belemélyedtem az írás művészetébe. Nyugtalan gondolataim mégsem emiatt tajtékzódtak fel aznap, egészen máshol jártak.
Dzsu körül, egy csodás lány, akit nagyon szerettem. Sajnos az idő vasfoga ezen sem segített. A tűz kihunyt, a kapcsolatunk végéhez ért. A varázs elszállt, valahova ahova a többi is. Az idő mindennek a gyilkosa, és közben mindennek a megoldója, orvosa is. Nem is tudom valójában az ember találta-e fel, vagy ő minket. De egyik sem lehetett jó ötlet. Néha fél karom is odaadnám hogy megálljon, míg van, hogy azt szeretném, szédítő vágtába kezdjen. Ezen a napon hosszú időre megállt. Az emlékek szörnyű súllyal nehezedtek a vállamra. Tudtam, hogy vége, de gondolatban nem haladtam tovább. Elmémben együtt voltunk, boldogságban. Elkerült az idő, és magamra hagyott. Sokáig töprengtem rajta, miért teszi, nem jellemző rá. Azután villámként nyilallt belém a válasz:
Azt mondják, az időt nem lehet megállítani. Vallom, hogy meglehet. Csupán egy eszközzel: a szívünkkel. Mert ha az megtörik... akkor az idő is követi. És talán sosem halad tovább...