Találd meg, miattam, magadnak

[Ez nem történet, de úgy éreztem, hogy ha a címzettnek nem is, de másnak el kell mondanom. Majd neki is elmondom, de előbb le kellett ezt írnom. Bocs, ha valakit untatott]

Azt mondta, hogy az időpont. Hogy ő nem közömbös, csak, tetsziktudni, szóval igen, az időpont, nem a csillagok állása, mert ő nem olyan, nem, csak az időpont, az a fránya, szóval az nem stimmel, és, szóval ő így nem, mert neki ez rossz lenne, és nekem is, és nekem nem akar fájdalmat okozni, pedig én se neki, de neki ez most így nem jó, mert az időpont, és ő nem közömbös, de most nem. Azt hittem megértem, elvégre is felnőtt ember vagyok, nem jó az időpont, sebaj, csak az időponttal van baj, különben működhetne, de most nem jó, de én most élek! Én most nem tudok várni és elmegyek innen és érzelmileg kihűlök és csak egy Dög marad belőlem, dög, akinek a kipárlása senkit sem érdekel, mert ha ő nem ment meg, akkor az leszek, mert én, abban a mosolyában, a szemében, az arcában, Benne, én nem látok mást, csak szerelmet, és ez, mint ilyen, hihetetlen, hogy én, hogy ennyire, nem hogy belé, hogy ennyire, tényleg, még soha, a csillagot is, de most nem kell neki.

De mit csináljak, motoszkál bennem a kérdés, de nem úgy, mint másban, nem a reménytelenség kérdezi, hanem a kölcsönös jóindulat, a barátság, fontos, hogyne, nekem tényleg, én nem akarom elveszíteni, őt nem, bárkit, őt nem, de nem tudom, mit csináljak, próbálom mással, zuhany alatt, gőzben, szórakozni, csúnyát csinálni, mindent, de nem megy, mert bármit teszek, ő jár a fejemben, bárhol, bármikor, nekem már nincs idő, nincs tér, mert nem ott létezem. Máshol vagyok én már, túlléptem mindenen, itt már semmi sem érdekel, ő, ő lett volna az, aki visszahív ebbe a világba, aki rámnéz és azt mondja, hogy maradj, mert nekem fontos vagy, mert tudom, hogy másnak nem, de nekem te vagy a minden, az univerzum, az utolsó porszem a galaxisban, mert én szeretlek. De nem mondta ezt, pedig annyira azt hittem és mégsem, csalódtam, annyira nem mondta, hogy úgy én már meghaltam, itt legbelül, valami megszakadt, az a szív, azt hiszem úgy hívják az Okosok, akiket nem gyötör ilyesmi, a szív, igen, megszakadt. Az életmadzag, egyszerűen azt mondta, hogy nélküle egy tapodtat sem és hogy ő nem megy tovább, mert neki ő az egyetlen, aki kell, nem ő, nem mint test, a lélek, ami benne van, kell, muszáj, nélküle nem él, nélküle üres, mert ő minden, ő az utolsó aki fel tudná tölteni azt az üres sivatagot ott a mellkasában, de nem, ő azt mondta az idő rossz, de ha most rossz az idő, akkor mi lesz később?

Mondják, hogy felejtsd el, hogy majd túlleszel rajta, ne kergesd azt a kósza ábrándot, hogy majd egy barna hang, bizalmas, kedves, a füledbe, és súgja, és érzi, hogy szeret, és mondja, és komolyan mondja, és megkérdezi, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk, de én már mást nem tudok gondolni, engem más már nem érdekel, meghalok, ha nem kérdezi meg, engem ez felemészt, bennem már csak sivatag van és annyira menthetetlen, annyira reménytelen, és annyira szörnyű, és ő lehetne az oázisom, az egyetlen, a privátpálmám, de nem akar az lenni, mit tegyek, én nem tudok kertet ásni, ő hozhatná a nedvességet, mert én száraz vagyok, ő felengedhetne, de rossz az időpont, de hiába mondom, és csak egyet tudok mondani és mást nem, és azt akarom elmondani, és nem tudom megérti-e, de nagyon remélem, mert okos, meg kell értenie, ez rá tartozik.

Azt akartam mondani. Neki. Senki másnak. Neki el kell mondanom. Hogy szeretem. Hogy soha senkit, hogy ennyire. Hogy most nagyon komolyan. Hogy én ezt komolyan gondolom. Szeretném a fülébe súgni, szeretném azt mondani neki, hogy ezt tudnia kell, egy gyertyafényes szobában, valahol, mindentől távol, egyedül, teljesen egyedül, ahol az ember azt hiszi, hogy mindent el tud mondani, hogy majd képet fest az érzelmével, és akkor megáll az idő. De nem. Mert átgondoltam. A szavak semmit sem jelentenek. Nem fejezik ki, amit mondani akarok. Én érzem. Csak annyit tudok mondani, hogy. Szeretlek. Mindennél jobban, hogy IMÁDLAK, hogy SZERELMES VAGYOK, hogy Beléd, senki másba. És más nem kell. Mert szeretlek. Téged. Nagyon. Kimondhatatlanul. Ne dobd el ezt. Emelj fel. Ne hagyd, hogy meghaljon ez az érzés, ez kincs, nekem arany, mert megtaláltam, találd meg te is, remegve, rebegve, könnyek közt, térdepelve, szakadék és erkély közt KÉRLEK.