Ölnél embert?

Ölnél embert? Több ismerősöm is feltette ezt a kérdést már. Soha nem tudtam rá konkrét választ adni...
Még általános iskolában történt, hogy nagyzolásból, vagy már a fene tudja miből, kimentem a "nagyfiúkkal" cigizni a suli mögé. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem. Persze lebuktunk, és az osztályfőnököm azonnal megtudta. Mivel én voltam az osztályban az egyik legjobb tanuló, negatív érzésekkel fogadta a hírt.
- Mégis, mi a francot képzelsz te magadról? ! - ordítozott.
- Tanár úr, nagyon sajnálom, nem tudom mi ütött belém. - feleltem félénken.
Ő meg csak mondta a magáét, teljesen kikelt magából, kopasz fején csak úgy dagadtak az erek.
- Jól van, bazd meg, ez van! - ordítottam vissza, s közben majd szétvetett a düh. Mindig is nagy szám volt, és kifejeztem, ha valami nem tetszik, de soha nem vulgárisan, vagy úgy, hogy megsértsek másokat. Most mégis ezt tettem, és teljesen tudatosan.
Szemei kikerekedtek, kezét ütésre lendítette, az ijedtségtől becsuktam szemeim, tudtam, most olyat fog ütni, hogy a fal adja a másikat. És már csattant is a pofon az arcomon.
- Te?! Te nevezed magad pedagógusnak? ! - mondtam könyvekkel küszködve, a fájdalomtól, majd hangosan nevettem.

Kezét ismét ütésre lendítette, ám valaki hátulról megfogta. Zoli volt az, az egyik "nagyfiú".
- Ne nyúljon hozzá! - mondta Zoli, az osztályfőnöknek.
Közben az igazgató is kijött a nagy hangzavarra, mivel ez az egész az ő irodája előtt történt.
- Mi történik itt? - nézett rám kérdően.
Arcomon még éreztem a pofon erejét, de inkább lelkileg fájt, mint sem fizikailag.
- Semmi. - feleltem, és elmentem onnan.

Az ügyből nem derült ki jóformán semmi, de pletykák keringtek. Következő évben magamra maradtam, mivel a "nagyfiú" haverjaim, már nem jártak oda. Az osztályfőnök, akit elneveztünk Káresznek (a keresztneve Károly) egész évben szívatott. Ha valami balhé volt, engem vett elő. Teljesen mindegy volt, hogy visszabeszéltem a tanároknak, vagy nyugodtan ültem, a magatrtásjegyem soha nem volt jobb kettesnél. Megutáltuk egymást. Zoliék gyakran bejöttek hozzám a suliba, ilyenkor mindig elpanaszoltam nekik a dolgokat.
Azóta eltelt néhány év. Zoliékkal mai napig tartjuk a kapcsolatot. Nem rég születésnapom volt, és Zoli felhívott.
- Szia Kislány!Nagyon boldogszületésnapot kívánok neked!
- Szia, nagyon köszönöm!
- Van neked egy ajándékunk!
- Ohh, nagyon kedvesek vagytok, de igazán nem kellett volna!
- De, ennek biztos örülni fogsz! - mondta Zoli, majd fel nevetett- Tíz perc, és ott vagyok érted, legyél kész!
- Okés! Csáó!
- Szia!
Zoli értem jött, beszálltunk az autóba, majd a régi oroszlaktanya felé vettük az irányt.
- Hova viszel? ! - kérdeztem Zolit megdöbbenve.
- Az ajándékodhoz.
Megálltunk az egyik romos épület előtt.
- Kösd be a szemed! - mondta Zoli, majd átnyújtott egy piros kendőt.
- Minek? Úgy is sötét van!
- Ne magyarázz, kösd be, vagy bekötöm én!

Bekötöttem a szemem. Zoli kisegített az autóból, majd bevezetett az épületbe. Hallottam a többiek nevetését. Nem kellett sokat gyalogolni, egy üres teremben megáltunk. Zoli levette a szememről a kendőt, majd hangosan énekelte a srácokkal a "Happy Birthday" című dalt. A szoba közpén egy székhez kötözve ült Káresz. Szája betömve, szemei bekötve.
Hangosan felnevettem. Zoli egy pillangókést nyomott a kezembe.
- Na, most bosszút állhatsz mindenért!

Nyeltem egy nagyot. Átfutottak a gondolatok az agyamban. Ha megölöm, egy hülyével kevesebb lesz a világon, engem pedig lecsuknak, másrészt ennek az embernek gyerekei vannak, pont annyi idősek, mint én...
Közelebb léptem hozzá. Szemeiről levettem a kendőt.
- Na mi a helyzet? - kérdeztem.
Szemeiben félem tükröződött. Finoman végig húztam a kést az arcán, hogy csak egy kicsike vágást ejtsen. Izzadság cseppek gyöngyöztek a homlokán.
- Na mi van paraszt? Kaptam egy feketepontot? !Ó, jaj ne...
A vér elborította az agyamat, és combjába döftem a kést, majd megfordultam, és a kijárat felé indultam.
- Na, mi van? - kérdezték a srácok.
- Semmi...


Ölnél embert? Mert én nem!