Életem romlása 2.rész

Nyílt az ajtó. Félelemtől reszketve álltam az ajtóban... aztán megláttam a szomszédokat, akik vitték a mamámat a helyszínre végül belépett nagyanyám. Könnyáztatta arca eltorzult a sok sírástól. Meg voltam döbbenve, mert nem tudtam, hol vannak a többiek. betámolyogtak az ajtón és nyöszörgött közben .
- HOL VANNAK A TÖBBIEK?!
- A testvéred, és a Géza kórházban vannak. - szólt a szomszéd bácsi-de anyukád. . . . .
Elhallgatott. Mélységesen mély csend, még a mamám is elhallgatott.
- MI TÖRTÉNT?! - ordítottam habár magamban már felfogtam mi történt.
- Meghalt? - kérdztem elhaló hangon-senki nem tudott szólni csak a szomszéd gimis lány bólintott eggyet aztán sírva fakadt. Én nem tudtam sírni a félelemtől, mert úgy gondoltam(Reméltem!)hogyha csendben maradok talán vissza lehet valahogy fordítani a szörnyűséget. De, de lassan már kezdtem a tudatom mélyén megérteni, hogy tényleg megtörtént. Sírva felordítottam hogy :
- NEEEM NEM LEHET IGAZ. ! HAZUDTOK!
Leborultam és keserves könnyeket hullattam azért, mert most fogtam fel hogy még el sem köszöntem tőle . Éreztem , hogy valaki felkarolt és le akart ültetni egy székre. De én nem engedtem. Felálltam berohantam a szobába. Ledobtam magamat az ágyra és álomba sírtam magam.

Nyugtalanul aludtam. Állandóan az ő arca lebegett előttem és az, amikor köszönés nélkül úgy, hogy haragudott rám elment.
Reggel felébredtem és nem mertem kinyitni a szememet, nem akartam látni ezt a szörnyű világot, ahol anyukám meghalt. Tegnap este óta először harag támadt bennem az ellen az ember iránt, aki a balesetet okozta. Ki kellett derítenem ki volt a hibás. Úgy döntöttem kegyetlenül megbosszulom anyám halálát. Gyerek voltam, de felnőtt érzéseim lettek hirtelen. Felöltöztem és kimente a mamámhoz a konyhába. Még mindig sírt. A tegnapi ruhája volt rajta és nem úgy nézett ki, mint aki sokat aludt volna. Szerintem észre se vett még, amíg meg nem szólaltam:
- Aludtál?
A kérdésemre csak a fejét rázta. Odamentem hozzá megpróbálta kicsit vígasztalni, de csak egy kicsit sikerült megnyugodnia.
Megkérdeztem mi történt. Aztán rekedt hangon beszélni kezdett.
- Odaértünk és láttuk a szirénázó mentőautót és egy félkörben az árok szélén rengeteg ember állt.

Odarohantunk de egy rendőr meg akart állítani. Mondtuk, hogy családtagok vagyunk, erre vonakodva bár de odaengedett minket. Láttuk az autót az árokban, de szinte felismerhetetlenségig össze volt törve és ebből a roncsból, mintha egy épségben lévő ,,lányt˝ emeltek volna, kihoztak egy mentőágyat és ráfektették. Olyanbékés volt az arca, mintha aludna. Ekkor már tudtam, hogy kiről beszélt
- Hoztak olyan élesztős micsodát... hogy is hívják?
- Dephiblirátor.
- Az.
- Megpróbáták újraéleszteni de nem sikerült.
- És a többiek?
- A testvéred az ütközésnél kirepült fejjel előre a szélvédőn az orra és mindkét lába eltört.
- A Géza mellkasát csúnyán összezúzta a kormány. Ott támolygott, mert ő ki tudott szállni.
Odajött egy rendőr kért hogy álljak távolabb és elmondta, hogy a gyereket ő kérdezte ki.
Így idézte a testvéredet:
Megyünk hallgattam a Discment és leállt mert lemerült az elem. Mentünk tovább de egyszer csak feltűnt egy autó ami nem úgy nézett ki mintha el tudna menni mellettünk – mesélte - aztán bumm és már a motorháztetőn feküdtem.
- Ennyit láttunk, mert elvitték a sérülteket a mentők-szólt-
És ki volt a hibás -kérdeztem.
- Úgy tudom a másik sofőr volt a hibás.
Ennyi elég volt nekem. Elmentem leültem a számítógép elé de nem tudtam nagyon koncentrálni mert egyetlen dolog lángolt bennem felemésztő dühvel.
Bosszú. Nem tudtam, hogyan fogom elérni, de egyben biztos voltam: Sok mindent feladtam már életemben de ezt nem fogom!