Egy oda nem adott levél

Honnan is kéne kezdenem?
Kezdenem talán sehonnan. Azt már elrontottuk.
Annyi mindent sajnálok- hiába. Annyi mindent kellene sajnálnod- hiába. Annyi éven át reménykedtem, talán még lehetünk egy normális család- szertefoszló álom már csupán. Úgy szerettelek volna megérteni, megfejteni titkod, mit a szívedben rejtesz- mára délibáb. Rá kellett döbbennem , hogy az, aki nemzett – egy idegen. Ugyanolyan idegen, mint aki szembe jön velem az utcán, hogy aztán a pillanat múltával a feledés homályába merüljön.
S én hiába tűnődöm vajon boldog- e, mi volt az a múló villanás szemében?.. Soha nem tudom meg. Soha nem ismerem meg. Ahogy téged sem ismerlek. Mert nem engedted.
Tudom a nevedet. Tudom mikor születtél s ha valami hivatalos irat kell- az apa szó mellett a kipontozott vonalon szépen leírom azt a pár betűt. Amit ismerek. Azokat a betűket, amiket megtanítottak az iskolában, a betűket, melyek az én nevemben is megismétlődnek. A betűket, amik papíron összekötnek, de a szívünket nem vitték közelebb egymáshoz.
Vádollak? Talán. De nem azért és nem úgy, ahogy hiszed. Nem úgy, ahogy hittem. Ha valaki megkérdezné mi fájt nekem a legjobban az eddigi életem során- csak azt tudnám mondani, hogy a magány. Az örökös bizonytalanság- mi lesz holnap? És a tudat, hogy soha nem akartál. Nem kellettem. Ilyen is volt az életünk. Terhes. Feszült. Örömtelen.
Ételt adtál, tetőt a fejünk fölé- rengeteget dolgoztál, csak a lelkünk éhezett és éhezik.
Ma nem csak azt nem tudom milyen az anyai szeretet, az oly sokat megálmodott, vágyott ölelés, de azt sem- milyen ha egy apa szeret. De ezerszer elképzeltem. A nevetést, a fényt, az örömöt. Az apró érintést- fájdalom és félelem nélkül. A vibráló, ismerősen suttogó csendet. Azt, hogy szavak nélkül is értjük egymást. De mi soha nem tudtuk mit akar mondani a másik. Talán nem is akartuk?..
Nem merném biztosan kijelenteni- tudom mi fájt neked. Csak sejtem. Érzem. Azzal az érzékenységgel, amit mindig is kigúnyoltál. Hiszen soha nem voltam elég jó neked…

Hazugság volt az életem. Családot hazudtam magamnak. Pedig családom sosem volt. Mégsem bánom. Büszke vagyok arra, akivé formált az élet. Bármerre is sodorjon- érző szív kísér utamon. Csak köszönettel tartozom. Jó és jobb ember lettem. Értékes. Értékes gondolatokkal és érzésekkel. Értékelem a csodát, mert TUDOM- nem adatik meg mindenkinek, hogy a részesévé váljon.
Valahol hiszem- a szívem mélyén- talán egy másik életben minden máshogy alakult volna.
Szavak nélkül is értenénk egymást és nem érezném bolondnak magam, mert szeretlek. Pedig tényleg ennek kell lennie az őszintének, hiszen semmit sem tettél érte, amit egy „apának” tennie kellett volna.
De ma nem baj. És holnap talán mindent elfelejtek és idegenként összevillanó tekintetünk maradásra késztetne. Talán leülnénk, és az évek poros csendjét felkavaró felkavaró emlékek szellemeit elüldöznénk. Talán egy másik életben azok az azonos betűk képesek lennének hidat építeni közénk. Hidat, amin átsétálhatunk egymáshoz. Bármikor.