A Sárkány torkában 4. 19. rész

Megálltunk a zsilipajtó előtt. Lelkileg mindannyian felkészültünk a várható legrosszabbra. Ez alól talán Tuvok volt az egyetlen kivétel. De hát ő vulcani, volt! Azt hiszem ilyen helyzetekben mindenki, irigyelhette. A parancsnokhelyettes még egyszer ellenőrizte fézerpuskáját, majd határozottan az ajtóhoz lépett és megnyomta a nyitógombot. Pillanatokon belül hullámokban, tört ránk az áporodott évszázadok óta nem cserélt levegő. Egymás után felkapcsoltuk a fézerpuskáinkra szerelt lámpákat, majd óvatosan kiléptünk a folyosóra. Közülünk mindenki volt már Borg hajó fedélzetén, olyanon is mely felrobbant és pusztán néhány nagyobb darabja maradt egyben. Ám ilyen romos állapotban egyik sem volt. A hatást valószínűleg a hajó kora is növelte. Ennek és a környezetszabályzó rendszer minimális működésének volt betudható, hogy a roncsokat és minden egyebet finom porréteg lepett be.
Tuvok trikordert ragadott, és alaposan skennelni kezdte a folyosót. Pillanatokig csupán a kis műszer szinte ritmikus hangjai „zengték” be a roncsokkal tarkított folyosót.
- Nem érzékelek semmiféle veszélyforrást. – mondta egyszerűen.
- Akkor azt, hiszem, indulhatunk is tovább! – szólalt meg bíztatóan a parancsnok. – Hetes. – mondat előzékenyen a csapat élére engedve e bájos Borg nőt! Az ajtó sejtelmes szisszenéssel zárult be mögöttünk. Lépéseink nyomán a mindent beborító leheletnyi vékony porréteg kavarogva szállt fel a levegőben, majd orrfacsaró elegyet alkotva elkeveredett azzal.

Tuvok parancsnokhelyettes továbbra is a trikorder kijelzőjét figyelte, láthatatlan veszélyforrások után kutatva. Jó harminc-negyven méter roncsok közti szlalomozás után elértük az első négyes elágazást. A rossz érzés hullámokban öntötte el a testemet. Megnyugvást remélve jobb fogást kerestem a fézerpuskámon és igyekeztem felkészülni az esetleges történésekre.
Hetes hirtelen megtorpant. Pont az elágazás közepén. Először bal, majd a jobb folyosó irányába tekintett. Láthatóan tétovázott.
- És most merre? – kérdezte B’Elanna sürgetően. – Jó lenne minél előbb végezni! Engem ugyanis kiráz a hideg ettől a helytől!
- Nem vagy vele egyedül! – feleltem.
- Talán valami baj van Hetes? – kérdezte Tuvok.
- Semmi baj! Mindössze elgondolkodtam egy pillanatra. – mondta egyszerűen. – Arra! – mutatott a jobb oldali folyosó irányába.
- És azután? – kérdeztem.
- Ha szerencsénk van akkor lesz egy turbó lift olyan háromszáz méterre innen! Azzal eljuthatunk a vezérlőbe. Feltéve, ha még működő képes.
- Miért, ha nem az? – kérdeztem kíváncsian.
- Akkor hadnagy háromszázkilencvenhét szintet kellene megmásznunk!
- Ugye most csak viccel? – kérdezte B’Elanna, bár ő mag is tudta, hogy a válasz „nem” lesz!
- Nem viccelek hadnagy! A Borg kockahajók nyolcszáz szintesek! Mi most a háromszázötvenharmadik szinten vagyunk.
- Imádkozzon, hogy működjön az a turbó lift!
- Könyörgés egy nem létező pusztán kitalált felsőbb hatalomhoz! Nem hatékony és nem is logikus! Ámbátor… néha eltekinthetünk ezektől a tényektől.
- Ha kitársalogták magukat akkor akár indulhatnánk is tovább! – javasolta Chakotay parancsnok.
Hetes habozás nélkül elindult a folyosó vége felé. Pár méteres hátrányunkat hamar behozva csatlakoztunk hozzá.

Alig egy perce hagyhattuk el a négyes elágazást, amikor Tuvok trikordere hirtelen jelzett valamit. Egy pillanat alatt torpantunk meg. Lelkileg megpróbáltam felkészülni a várhatóra, de ahogy meghallottam Tuvok trikorderének apró jelzéseit azonnal erőt vett rajtam a félelem. Az egészséges félelem, mely itt bujkált már egy jó ideje és csak az alkalmat várta, hogy elő bújhasson!
- Mi az Tuvok? – kérdezte a parancsnok aggódva, miközben fézerpuskáját még erősebben megmarkolva felkészült a várható legrosszabbra.
- Halvány életjeleket fogok a folyosó végéről. – mondta, majd megérintett néhány gombot a készüléken ezzel igyekezve jobban is behatárolni a forrást. – Az életjelek harmincöt méterről jönnek. Pontosan onnan. – mutatott a vulcani a folyosó végén heverő roncskupacra.
- Tom! Jöjjön velem! – utasított a parancsnok.
Még egyszer ellenőriztem a puskámat, majd aprót biccentettem és lassan elindultam a folyosó vége felé. Olyan tíz méterre lehettünk csupán a roncsoktól, amikor még lassabbra és óvatosabbra fogtuk lépteinket. A folyosó e része talán egy plazmavezeték felrobbanásának köszönhetően szinte teljesen megsemmisült. A szembe lévő falon egy jó három méteres lyuk tátongott, melyen könnyen át lehetett volna sétálni a szomszédos folyosóra. Mennyezet sem volt jobb állapotban. Szinte az egész rászakadt a padlóra. Helyét szétszakadt kábelek, különböző vezetékek és egyéb felismerhetetlen roncsdarabok jelezték.

Chakotay parancsnok, elő vette a trikorderét, majd lassan skennelni kezdte a roncskupacot. Pillanatokon belül ismerős hangok tudatták, velünk, hogy Tuvok nem tévedett. Az életjelek, bár tényleg nagyon gyengék voltak a roncsok alól eredtek. Felkészülve egy esetleges támadásra egészen közel mentem, majd a lábammal módszeresen félre löktem néhány kisebb burkolat darabot. Másodpercekkel később Chakotay is csatlakozott hozzám. Kettős munkánknak hála alig fél perc alatt félrelökdöstük a roncsok jó részét. A poros padlózaton egy Borg dolgozó hevert. Több helyen súlyos plazmaégések borították, bal karja valamikor az évszázadok során elvált a testétől, helyét egy kisseb csonk jelezte csupán. Jobb lába is szemmel látható sérüléseket szenvedett. Hátából pedig egy kisebb burkolatdarab állt, ki mely talán a folyosót romba döntő plazmarobbanásnak köszönhetően állt belé. Ennek ellenére még élt! Immár jó négyszáz éve!
- Mit találtatok? – kérdezte B’Elanna szinte közvetlenül a hátunk mögül. Mire megfordultam már mindannyian ott álltak mögöttünk, kíváncsi tekintettel.

Válasz helyett egyszerűen félre álltam, hogy mindenki jól láthassa mit találtunk. Pillanatokkal később csipkerózsika felébredt! Ügyetlen kalimpáló mozdulatokkal megpróbált feltápászkodni a földről. Egy pillanat erejéig végig futott rajtunk a rémület. Ám látva a szerencsétlen szélmalomharcát a ránk tört rossz érzések szinte pillanatok alatt el is tűntek nyomtalanul! A dolgozó leginkább egy partra vetett Oridorni pontyra hasonlított!
- Hogyan maradhatott életben ilyen sokáig? – kérdeztem.
- A vákuum kiváló „tartósítószer” Mr. Paris! – jegyezte meg Tuvok.
- Várjunk csak egy percet! Mennyien is vannak egy kockahajó fedélzetén? Átlagosan.
- Nyolcvanezer fő. – felelte Hetes.
- Tételezzük, fel, hogy csupán a dolgozók fele maradt csak cselekvő kész állapotban. Mindet egytől egyig konzerválta a vákuum. És - ha szerény tudásom nem hagy cserben – amikor a kockahajó reaktiválódott azzal az összes Borg reaktiválódott! Vagy talán tévednék? – bármennyire is szerettem, ha nekem adnak igazat, most alig vártam, hogy valaki rácáfoljon feltételezésemre! Bár tudtam… hiába!
- Ez is egy lehetséges feltételezés! Ám nem valószínű! Négyszáz év hosszú idő! Nagy valószínűséggel a vinkulum energiája már nem elég nagy ahhoz, hogy összekapcsoljon negyvenezer dolgozót. Véleményem szerint pár száz dolgozó lehet ténylegesen is cselekvő kész.
- Ha meg akart nyugtatni nem sikerült! – feleltem.
- Nem állt szándékomban. – válaszolta, majd közelebb lépett a még mindig vergődő dolgozóhoz és egy ügyes mozdulattal deaktiválta szerencsétlent.
- Azt hiszem tovább is mehetnénk! – jegyezte meg B’Elanna.

Ellenvetés nem lévén lassan megindultunk előre az ismeretlenbe. Jó ideje nem hagyott már nyugodni egy gondolat. És mivel a dolgozóval való találkozás óta szinte mindenki szótlan volt, úgy döntöttem én leszek az, aki megtöri a csendet!
- És mi van, ha nem, tudjuk kinyitni a zsilipkapukat? Akkor hogyan jutunk ki?
- Egyszerűen megkeressük a hibát és kijavítjuk! – felelte Torres hadnagy. – Valószínűleg jó időbe telne… de…
- Nem lenne egyszerűbb átrobbantani? – kérdeztem kicsit bizonytalanul.
- Erre a megoldásra ne is gondoljon Mr. Paris! – szólat meg hirtelen Hetes. – Van fogalma a zsilipkapuk felépítéséről?
- A Borg zsilipkapuiról? Nincs! – feleltem az igazságnak megfelelően.
- Akkor itt az ideje, hogy felvilágosítsam! Egy Borg kockahajó zsilipkapuja - a burkolathoz hasonlóan – nehéz Varethiel burkolattal, 165, 6 cm vastag megerősített páncélzattal, és nagy teljesítményű szerkezeti integritásmezővel rendelkezik. Legalább három vagy négy kvantum torpedóra lenne szükség ahhoz, hogy egy Voyager méretű lyukat üssünk rajta. Hogy a valószínűleg már aktiválódott multiregeneratív pajzsról már ne is beszéljek! Egyszóval Paris hadnagy – hogy az ön szavaival éljek – benne vagyunk de nyakig!
- Ettől féltem!

Újabb szótlan percek következtek. A két biztonsági tiszt feladatkörüknek megfelelően éberen kémleltek jobbra, balra. Chakotay parancsnok, Tuvok és szeretett feleségem érdeklődve szemlélték a hajót. Olyan volt ez akár egy kirándulás, ahol az ember kedvére nézelődhet. Persze voltunk már Borg hajón. Nem is egyszer. Ám akkor úton útfélen borg dolgozókba ütközve nem nagyon volt lehetőségünk nézelődni. Itt viszont egy négyszáz éves hajón nem kellett tartanunk egyébtől, mint az orrunkat folyamatosan ingerlő portól! Hittük mi! De mint tudjuk ember, tervez Isten, végez!
E rég elhagyott, ismeretlen környezetben, az egyetlen hangforrás lépteink zaján kívül Tuvok trikorderének egyenletes, ritmikus csipogása volt. A hang valahol tudat alatt egyfajta transzot csikart ki mind annyiunkból. Akár csak a régi korok sámánjaiból. Ültek a ropogó tűz mellett, miközben egyenletesen kántálva „varázsport” szórtak bele. Mindaddig, amíg a tűzből felszálló illatok, és az egyre gyorsuló egyenletes kántálás át nem billentette az elméjüket egy határon. Lelkük elhagyta testüket és átlépett egy másik dimenzióba, ahol szabadon a test börtöne nélkül szárnyalhatott.

Valahogy így hatott ránk a trikorder is. Mindaddig, amíg az egyenletes csipogás hirtelen megváltozott. Szinte egyszerre ragadott vissza mindannyiunkat a valóságba, bármerre is kalandozott a tudatunk.
- Mi történt Tuvok! – kérdezte izgatottan Chakotay parancsnok, miközben fézerpuskáját a láthatatlan ellenségekre szegezte.
- Egy ismeretlen fegyver energiajellemzőit fogom abból az irányból. – mutatott egyenesen előre. Chakotay szemével végigkövette a Tuvok ujja által keletkezett láthatatlan irányvonalat, mindaddig, míg az el nem a folyosó egy igen romos állapotban lévő szakaszához.
- Megnézhetném? – kérdezte Hetes Tuvok mellé lépve. A vulcáni szó nélkül átadta a trikordert. Néhány pillanatig elgondolkodva nyomogatta a gombokat, majd átnyújtotta a trikordert tulajdonosának.
- Borg kézifegyver. – mondta alig érezhető remegéssel a hangjában. De aki jól figyelt észrevehetett egyebet is. Kétséget, és félelmet! Tiszta hamísíthatatlan félelmet.
- Hogyan maradhat fenn négyszáz évig egy energiajellemző? – kérdezte Tom meglepetten, és egyben éretlenül. Az akadémián azt tanulta, hogy pár napnál esetleg hétnél tovább nem maradhatna fenn. Maximum ellenőrzött körülmények közt. De ezt a lehetőséget itt ki lehetett zárni! Akkor csak egy marad… de erre még gondolni is rossz volt!

- Sehogy! – válaszolta. – Ez az energiajellemző alig három napos!
Ez a felfedetés azt hiszem serkentően hatott mindannyiunk agyára.
- A francba! – jegyezte meg Tom mérgesen. Hangjába azonban tisztán érezhetően félelem is vegyült. Próbálta elrejteni, szerette volna magát erősnek feltüntetni. Nem akarta kimutatni a félelmét, kétségeit. De hát ezzel nagyon sok ember van így. Senki nem igazán szereti kimutatni, hogy fél! Főleg nem a férfiak. És főleg nem kedvesük jelenlétében. Egy férfi igyekszik erősnek mutatni magát. Főleg párjával szemben, mely „ösztön” visszavezethető az ősidőkig! – Nem is tudom, hogy miért de én kezdettől fogva éreztem, hogy ez egy igazán rossz ötlet! Inkább néztünk volna szembe azzal a huszonhárom hajóval! De nem! Nekünk ide kellett jönnünk! Ráadásul a helyzetünk még rosszabb, mint odakint lenne! Egy kockahajó foglyai vagyunk, ahol négyszáz éve halott Borg dolgozók kószálnak, és unalmukban célba lövöldöznek! Hát mondhatom ez remek!
- Ne pánikolyon Mr. Paris. Semmi oka nincsen rá.
- Én nem pánikolok Tuvok! – felelte ingerülten. – Mindössze kinyilvánítottam a véleményemet! Ennyi az egész! Amúgy meg minden okom meg van, hogy pánikolyak! Csak nézzen körül, és mérlegelje a helyzetet!
- Ugyan Tom! – B’Elanna mellé lépett, majd kezét vigasztalóan férje vállára tette. – Bántunk már el máskor is Borg dolgozókkal! Most… talán egy kicsivel többen vannak…
- Paris hadnagyot a tudatalattija izgatja. – vágott közbe Hetes. – Szeretne erősnek, magabiztosnak látszani ám a tudatalattija nem hagyja, nyugodni! Az agya akarata ellenére, megpróbál rendszert találni a káoszban.

Elméleteket gyárt, melyhez szépen lassan hozzákapcsolja az új információkat! A lövésnyom mindössze olaj volt a tudatában égő tűzre. A félelem tüzére! A lángok elhatalmasodtak, és ön nem tud úrrá lenni rajta! De nincs ebben semmi szégyellni való! Hisz ön csak ember!
- Áá! Ne mondja! – felelte cinikusan. Ám valójában Tom nagyon jól tudta, hogy Hetesnek igaza van. Az ember az ősidőktől kezdve fél, tart az ismeretlentől. De egyben szeretné is megismerni. Így megpróbál magyarázatot találni! Tények nélkül azonban csak a képzeletére számíthat. Ám valami oknál fogva az ember mindig valami rémisztőt, titokzatosat kreál magának. Ezzel közelebb hozza magához az ismeretlent, ám egyúttal el is távolodik tőle. Hiszen fél! Fél az ismeretlentől, és az általa kreált lényektől. Valahol a tudata legmélyén talán tökéletesen tisztában van vele, hogy a félelemre semmi oka sincsen. Ám tudatos énje nem hagyja kibontakozni ezt az érzést. Így minden marad a régiben. Az idő viszont nagyúr! Egyszer egy ember felülkerekedik a félelmein és nekivág az ismeretlennek. Először talán rettegve, de ahogy egyre ismerősebb lesz az ismeretlen, úgy csökken félelme is. Végül tudatalattija győzedelmeskedik! Rádöbben, hogy félelmei alaptalanok voltak. És ez új erőt ad a további felfedezéseknek. Sorra kétségbe vonja a fennálló, bár valótlan tényeket, és ugyan lassan de fényt derít az igazságra.

A félelem az ismeretlentől visszavetette az embereket fejlődésükben! Ez kihatott egész történelmünkre. Vegyük csak az orvostudományt! Évszázadokon át az egyház tiltotta a holtak felboncolását! Féltek az ismeretlentől. Ám magyarázatra szükség volt! És mi lehet annál jobb magyarázat a középkor, istenfélő embere számára, mint az Isten haragja! És nem feledkezzünk meg az örök játékosról, a Sátánról sem! A poklok uráról, mellyel senki nem akart találkozni, és főleg nem akarta az örökké valóságot az ő birodalmában tölteni!
De persze voltak kiskapuk, amiket az egyház gondosan őrzött! Hisz egy pogány – ateista – ember számára, az Isten haragja és a Sátán nem volt több mint szimpla mesénél mellyel az egyház a tudatlan népeket ámítja! Az ilyen emberek ellen nagyon is földi megoldások születtek! Akasztás, lefejezés, máglyahalál! Sok kiváló elme végezte így! Majd évszázadokkal később mikor az emberek végre kezdtek megbarátkozni az ismeretlennel rá kellett, hogy döbbenjenek, azoknak az emberek, akiket őseik halálba küldtek, igazuk volt!
- Mind annyian félünk! – jegyezte meg Chakotay. – Hetesnek tökéletesen igaza van. Az emberi elme hajlamos a legrosszabbat képzelni, még akkor is, ha nincsen rá semmi oka! És most…
-… megvan minden oka! – szólalt meg ismét Hetes.

- Ezzel mire akar kilyukadni? – kérdezte gyanakvóan B’Elanna.
- A Borg ok nélkül nem lő! Az asszimiláció minden esetben elsődleges! Ámbár… egy meghibásodott dolgozó sok mindenre képes.
- Ha valaki engem kérdez, én azt mondom: számítsunk a legrosszabbra és annál már csak jobb, történhet velünk.
- Ez koránt sem logikus feltételezés Mr. Paris! A valóság néha sokkal elképesztőbbet produkál, mint azt ember el tudná képzelni. – mondta, majd rövid hatásszünet után folytatta. – Ám… megfontolandó, amit a hadnagy mondott.
- Ha még ma fényt akarunk deríteni néhány igen fontos dologra, akkor tovább kell, hogy induljunk. Csevegni rá ér út közben is! – Chakotay szavait ez esetben parancsnak, sem mint javaslatnak lehetett és kellett is értelmezni.
- Mi van akkor, ha valaki vagy valakik a Borgra lőttek és nem fordítva? – tett fel egy nem elhanyagolható kérdést az egyik biztonsági tiszt.
- Ezt a lehetőséget sem zárhatjuk ki! – felelte Mr. Chakotay.