Gazellaléptekkel futsz,
előlem, s felém.
Mikor mennem kellett,
Te nem búcsúztattál,
mert azt mondtad,
mindez időre szól,
hogy az elválás nem lehet végleges,
el kell mennem most,
hogy visszatérhessek.
Nem szomorkodtál,
mosolyogtál.
Futottál előlem,
s felém.
A pályaudvarról,
hová néha elkísértelek,
most a vonat új helyre indult felém,
egy városba, hol csak emléked él.
Hajtott a sors előled,
nem feléd.
Mikor az orvosok kése
szaggatta testemet,
vér és genny uralta napon,
nem voltál velem,
csak titokban aggódtál értem,
nem írtál egy kedves SMS-t,
mint mások annyian.
Csak lelkemben láttalak,
tükör által, homályosan.
Mégis, ha hóvirág nyílik kertemben,
melyet nem nyomhat el sűrű havazás,
Te jutsz eszembe.
Kérdezted: „Ki vagyok én?”
visszakérdeztem:
„Azon gondolkozom, ki vagy nekem”
válaszod:
„Talán csak álomkép, semmi több”
Arra gondoltam, valóban,
ha eddig tükör által, homályosan láttalak,
a nevek és álmok mind tévútra vittek,
s ha egyszer meglátlak meztelen,
ha nem vesz körül
a több, mint barátság,
de nem szerelem fénye,
akkor is csoda vagy,
akkor is szeretlek.
Futsz előlem, s felém
a márciusi hóban,
ott állok a peronon,
Húsvétváró szerdán,
Te leszállsz a vonatról,
s futsz, merre sejtesz, észre sem veszel,
csak futsz előlem, s felém.
Futsz előlem,
futok utánad,
ahogy a gazella után öreg oroszlán,
futok, hogy futásod ne legyen céltalan.
Késett a vonatod, az enyém indulóban,
perceket alig ad nekünk
a zsugori sors keze,
nincs idő csak annyi,
hogy húsvéti csokitojást adjak neked,
meglepődsz, nem is gondoltál erre,
s nekem adod „egyetlen kincsedet”
táskád mélyén rejtőző banánt.
Búcsúzunk, nevetünk.
Ennyit adott a sors.
Két-három percet,
ott a fájón kedves emlékű
havas Déli-pályaudvaron.