Carissima Fidelissima 10. - egy barátság krónikája (2011. május-

16
2 és
14
38
1,5 és
41
Szeretem a dalolni kezdő számokat,
néha csak úgy dúdolom magamban,
hogy
16 voltál, mikor verseket írtál,
2 évvel fiatalabb most a lányom,
14 éves, nevemet adja a száma,
38 voltál,
mikor verseid ígérted nekem,
másfél éve már,
s most őszülő fejjel,
41 voltam éppen,
mikor az irodába érve,
titkot rejtett mosolyod,
s az asztalomon voltak verseid.

Féltem kinyitni,
féltem lelked meztelenségét látni,
ki voltál,
miből lettél az, ki vagy,
féltem szemébe nézni
annak az álmodó kamasz-lánynak,
akiről már oly sok mesét hallottam,
oly sok mesét képzeltem.

A Kálvin téren,
a mozgólépcsőn lefele,
úgy téptem fel a borítékot,
mint régen szerelmemről a ruhát
- és megláttam a csodát.

Megláttam a csodát
és meggyűlöltelek.
Mert megláttam ki voltál,
mi benned a mag,
miből mai lelked kinőtt,
gyűlöltelek,
már rádöbbentem:
már nem tudlak nem szeretni.

Gyűlöltelek,
mert tudtam,
verseid jobbak,
mint a belőlem születők.
Most már csak annak a versemnek
szabad megszületnie,
melynek hőse s ihletője Te vagy.
A többit nyelje el a csend.

Szeretem verseid,
szeretem a bennük,
a Benned rejlő csodát,
mert voltál, aki vagy,
tudom, félelmetes szavak,
de vagy, aki leszel,
mert az örök
`örökké`
(a legszebb szó ajkadon)
Benned él,
s ezáltal él a jó is bennem.

Bosszantó volt a vizsga,
Neked sikerült,
nekem nem,
de szerettem,
hogy nem volt teljes bánatom,
hogy nem volt teljes örömöd.

Szerettem,
ahogy nevettél novellámon,
felismerve benne
engem, s magadat.

Szeretem időnként nézni,
hányan olvassák
a Carissima Fidellissimát,
figyelni a hozzászólásokat
s tiltakozni,
ha azt mondják,
hogy ez a titkos csoda,
köztem és köztem:
félig-szerelem.

S már nem félek,
ha a sors Tőled újra elszakít,
bár keserves minden nap Nélküled,
mert tudom:
ahogy már sokszor elszakított,
a végzet és irigység;
a szeretet és a hűség,
a barátság s a becsület
örökre megtart.
Már bennem élsz,
s talán én is Benned.