Történetek

Kezükben töltőtoll és csak a festő parancsára várnak. Mindegyik felhúzott, pacázni kész. A mókának vége, már nincs több lovaglás közhelyeken. Az írjon, aki tud! Utolsó kívánságként sznob módon elszívok egy brazil szivart, oszt játsszuk le ólomszívű barátaim! Készültem számadással, de túl hosszú lett volna...

A fiú közelebb hajol a lány arcához, már csak centiméterek választják el arcukat egymástól. Végigsimít az arcán, kezét lassan lecsúsztatja a lány karján, és megpihen tenyerében. Ajka megérinti a lány arcát, lágyan siklik a puha, vizes száj felé. Megcsókolja, gyengéden.
Az idő elsuhan a fejük felett, halkan, észrevétlenül. Nem kell beszélniük, hogy megértsék egymást, kéz a kézben elindulnak...

- Egyszer barátaim, nekem már volt mennyasszonyom, Annának hívták. Csodálatos zöld szemei voltak, olyan volt a megjelenése, mint egy királynőnek. Egyszer elhívtam egy bálba, de ő szerényen félrehúzódott és mikor firtattam az okát, olyanokat mondott, hogy az ő élete visszahúzódásból áll elmélkedéssel, mert a Szaturnusz nem engedi át a küszöbön csak azt, aki megérett rá, nem tűr elburjánzásokat. Az ő élete a magányosság...

. Ezt nem hiszem el! Csak mellettem, van üres hely. Ezért még Dórival (padtársammal) számolok. Aztán, hogy meghálálom neki, vagy a pokolba kívánom, még nem tudom. Amúgy nagy a valószínűsége annak, hogy ha Dóri itt van, akkor is mimellénk került volna. Hiszen, a kistanárokat, diákokat általában hátra ültetik. Dóri meg én ülünk leghátul. Egy ideje. Annyira nem csíptem ezt a helyet. Most már kezdem megszeretni. Anett alig két paddal ül előttem. Nem okoz gondot, ha mi ketten levelezni szeretnénk....

Nagy fekete szobában ültek. Egy asztal mögött jól öltözött, bajszos ember ült. Kezében pohár, az asztalon whiskys üveg. Szerette az italt, nagyon szerette. Pályafutása kezdetén abból gazdagodott meg. Mikor alkoholtilalom volt, ügyesen árulta az értékes italokat az alvilágon és a fekete piacokon...

Óvatosan szopogatni kezdtem, hogy meg ne sértsem a fogaimmal. Majd a legbecsesebb kincsét egészében becézgetni kezdtem ajkaimmal. Egyre szaporább szuszogásaiból tudtam, hogy most már hamarosan egymáséi leszünk.
Hirtelen megérintett és felhúzott az arcához.
- Van nálad óvszer?
- Gyógyszert szedek - suttogtam halkan...

- Nóri, – kezdte – nekem is el kell valamit mondanom. Már meséltem neked, hogy kipróbáltam lánnyal is, de semmi komolyat nem éreztem. Akkor elkönyveltem magamban, hogy a fiúkat szeretem. Ezért nem értem az érzelmeimet. Te is tetszel nekem. Imádlak, mint egy barátot, de valamiért sokszor érzem úgy, hogy megcsókolnálak, hogy megölelnélek és csak szorítanálak, ahogy csak tudlak, hogy együtt nézném veled a naplementét, olyan dolgokat, amit lánnyal még nem éreztem...

A lánynak fogalma sem volt, hova vihették, és hogy egyáltalán minek hozták ide. Megpróbálkozott újra a felállással. Szerencsére sikerült megállnia a lábán. Nagyon fázott, ezért odament a pinceablakhoz, és becsukta.
Aztán körülnézett. Egy létra vezetett fölfelé. Reménykedve ráállt az első lépcsőfokra, aztán elkezdett felfelé mászni. Már majdnem elérte a pince lecsukható tetejét, amikor valaki váratlanul felnyitotta azt...

Amikor a szájuk összeért, Tamás szinte öntudatlanul fonta karjait a lány karcsú dereka köré, szorosabban vonva magához. Angéla szája puha volt és odaadó. A vágy úgy emésztette belülről, hogy majd fel akarta falni a lányt, de nem akarta őt megijeszteni, ezért csak nagyon gyengéden érintette a száját. Szájával végigsimított a remegő ajkakon, halk sóhajt fakasztva a lányból...

A gondolatok ölnek.
Lassan, fájdalmasan. Kételyt ébresztenek, mely kígyóként tekergőzve alattomosan vájja méregfogát védtelen szívünkbe.
Az örökös bizonytalanság, a hiába súgott- üvöltött kérdések felemésztenek.
Valami változásra lenne szükség. De a változás a szemnek láthatatlan. Tündérhálóját szaggatják szét a mindennapok, a türelmetlenség...