Történetek

Gwynn sajgó fejjel ébredt, de nem az odúban. Valaki kihozta onnan, és valami büdös dolgot kent a sebeire, ami csípett. Észrevette, hogy be is vannak kötözve a horzsolások, azonban még mindig fájtak. Egy kis kunyhóban volt, ami fából épült...

A cifra leány csak kis idő múlva veszi észre a legénykét. Eleinte bosszantja a jelenléte, idegesen kapja ide-oda a fejét Laci érdeklődő pillantása elől. Egyszer mégis találkozik a két szempár. Végigméri a kis embert. A nő arca hirtelen már szenvedő, szemei könyörögve majd könnyben ázva merednek Lacira. Laci nem érti. Miért kell valakinek sírni, mert drága ruhát hordhat? Tovább sétál...

Hiszen itt ülsz most is velem szemben, és ahelyett, hogy magadhoz ölelnél, csak bámulsz rám... pedig én már mindent tudok... elfogsz menni, itt hagysz egyedül, hadd roskadjak bele a magam kínjába, hadd cipeljem ezt a keresztet is ... Pedig én csak meg akartam fogni a kezed, hogy ne maradjak egyedül... de te csak hátat fordítasz, és itt hagysz a sötétben, a magány börtönében...

Kérdések jönnek, hogy: mit akarok... hogy: valóban ezt? Ő kell, ha már annyi időt, és szenvedélyt és... persze mindenki kételkedik, amikor csodák történnek. Látta a kéket, és azt, ami tartozik még hozzá, amit alig két napja könnyek közt búcsúztatott magában, miután megmondta, nincs tovább, nem bírja cérnával… s most mégis...

Két holttest volt a padlón, egy nő és egy férfi. Testüket zúzódások borították, összeölelkezve feküdtek. Arrébb egy lila folyadék már szinte teljesen beivódott a talajba, még épphogy egy kis tócsa maradt. Ez közvetlenül a padlón fekvő lány mellett volt. A fiatal lány hollófekete, szinte kékes árnyalatú haja szétterült szép arca körül...

A férfit meglepte a rövid válsz. Nem elsősorban a szavak, hanem az, ahogyan a lány ezt mondta. A könnyed, de beletörődő, mégis határozott hangsúly. Ezt (is) szerette Juliban, hogy mindent ki tudott mondani végérvényesen és megmásíthatatlanul. Ahogy erre gondolt, megint érezte a zsigereiben a nyomást. Észrevétlen megint kicsit felgyorsult az autó, nem is volt tudatos, hogy a fékre lépett, és csikorogva lekanyarodott a főútról...

Csöppnyi keze fürgén járt, pedig a lopást még sosem próbálta, apró kézfejét, a rozsdás drótkerítés, több helyen is felsebezte. Amint gyűlt a zsákmány, a többiek kaján vigyorral ették a frissen illatozó hagymát, csak úgy, minden nélkül. Sajnos a csínytevésnek vége is szakadt, mert a házigazda váratlanul megérkezett...

Nincs már, amit adhatnék neked. Most olyan üres ez a léleknek nevezett valami, olyan üres és halott. Néha meg-megújul, mint Prométheusz mája, de csak azért, hogy újra szétmarcangolhassák...

A kísértet jó szó. Gondolta magában a nő, fejét az őt karoló férfi vállára hajtva. Jó szó volt hát. Hiszen hányszor kitörölte és elfelejtette már az imént bevillant figurát...évekkel ezelőtt. Komolyan azt hitte, meg se ismerné már. Az arcát sem tudta felidézni...

Kértem a parancsnoktól két védőruhát és bevittem nekik. Két ember állt előttem. Az egyikük egy idősebb, ősz hajú egyén volt, a másik egy gyönyörű, vörös, hosszú hajú, barnaszemű húsz év körüli lány. A szívem hevesebben kezdett dobogni, első látásra beleszerettem. Odaadtam nekik a védőruhát és elkísértem őket az autóig. A visszaút is elég kemény volt. A közelharci képességeimet is be kellet vetni, annyira közel értek hozzánk...