A halhatatlanság kezdete

2007 09. 07.

11:55. Kicsöngettek. Halk és hangos léptek zajának keveredése hallatszik a kihalt folyosón. A csengő utolsó hangja még visszhangzik a fülemben. Péntek van, ma van az utolsó iskolai nap a héten, ahogy azt már jól megszoktam a 14 év alatt. Elkezdődött a hétvége, felszabadító érzés tölti el a lelkem, hétfőig nem kell a tanulással foglalkozni. De nem csak a hétvége kezdődött ma el. Ma egy új korszak kezdődött az életemben. Egy olyan új és ismeretlen korszak, amitől azt az érzést várom, amit hosszú évek óta keresek: Boldogság.

Lassan, érezhetetlen fokozatossággal gyorsulva indul el a hév a megállóból. Az ablakon át a világ tárul elém, én mégse látok tovább az üvegnél. Társaim körülöttem állnak, fura szótlanság vesz körbe minket. Mindenki figyelmét lekötik a hétvége első gondolatai, a teendők sokaságának fejben tartása. Csikorogva kanyarodik a szerelvény. Több tonna hideg fém éles hanggal jelzi, hogy nem áll szándékában elgörbülni, inkább a vonat mozogjon más irányba. Tovább pörögnek a fejemben a gondolatok. A tegnapi ébredés óta folyton folyvást eszembe villanó emlékek és képek váltakozásának üteme határozza meg lépéseimet. Mintha nem a földön járnék. Különös érzés fog el, a szótlanság és a külső világ hangjai közötti különbség érzékelteti magát a fejemben. Kinézek az ablakon és már látok, kezd tisztulni a kép, és a hangokat is egyre élesebben hallom. Beszélgetünk.

A köszönés kicsit akadozva sikerül. Minden nap látom őket, mégsem alakult ki szoros kötelék mindenkivel. Az ember megválogatja a barátait. Rossz érzés fog el, amikor valakinek nem köszönök – nem szándékosan, a le és felszálló tömeg tovasodorja tőlem, eltűnik a szemem elől. A zenére koncentrálok. A jól ismert dallamok felhangzanak, én pedig követem ujjaimmal a ritmusukat. Persze csak rejtve, hogy senki se lássa… Egyébként se venné észre senki a nagy rohanás közepette. A metró a szokásos hangulatot ébreszti bennem: a bezártság és végtelenség fura elegyét. Az emberek némán állnak és nézik a tovasuhanó sötétséget. Az állomásról kilépve az érzések kiteljesednek bennem. Úgy érzem, kiléptem az emberi világ szabta határok közül. Tudatom szétválik a fizikai énemtől. Kívülről szemlélem magam. Elhaladok a megszokott helyemen, felszállok a buszra. Furcsa mindezt kívülről látni. Szabadságot érzek, talán el is emelkedhetnék a talajról.

Felülről minden egész más. Már nem érzem a gravitációt, sem a szelet vagy a hőmérsékletet. Magasan az útburkolat fölött vagyok, letekintek az alattam elterülő világra. Siető emberek, autók, buszok, és egyéb járművek változatos kavalkádja látszik odalent. Egy tébolyult hangyaboly, egy nyugodni nem tudó világ ez, melyben élek. De most egy kicsit kívül helyeztem magam ezen. Követem a buszt a szememmel, ahogy végighalad az úton. Körülöttem semmi, csak a levegő. Fölöttem felhők, és a végtelenség. Megpillantom a házsorunkat. Milyen távolinak tűnik, amikor odalent járunk és innen milyen közeli. Rá tudok mutatni az iskolámra a távolban, a másik kezemmel pedig a házunkra. Ha balra fordítom a fejem a távolban feltűnik két jellegzetes elöl kissé kopott aszfaltcsík. E között a három hely között zajlik az életem egy teljes éve.

00:08. Sötét éjszaka van. Mindenki alszik. Az egész utca álomba borult. Mintha csak valaki altatót kevert volna a vízbe. Hideg van, és sötét, a lakás kihaltnak látszik. Csak egyetlen apró fényforrás látszik, az én ágyamban. Sms-t írok. Vajon hány ember tudja, hogy minek a rövidítése e három betű*?
Neki írok. Mint mindig, az elmúlt 3 napban. De ez már egy új nap kezdete. Egy új korszaké is egyben. Az üzenet elküldve – olvasható a kijelzőn. Ahogy a kijelző fénye kialszik lassan az én tudatom is elcsendesedik. Elragad az álom.
23:58. Ismét éjjel van. Ismét telefonnal a kezemben bámulom a sötét mennyezetet. Ismét neki írok. Boldog vagyok, és ezt próbálom kifejezni neki, de nem találom a szavakat. Pár óra van már csak az új napig, mely egy új élet kezdetét jelzi nekem: a hátralévő életem első Boldog Napját. Hogy tudjam, mit érzek, visszatekintek az elmúlt csodálatos, színes napra.

06:51. Felébredek. Ismerős érzés fog el. Mintha már megtörtént volna mindez. Nem nyitom ki a szemem. Ma nem álmodtam semmit. Nem hallom a készülődés hangjait sem. A hideg ma is az ágyban marasztal még egy darabig. Lassan mászom ki az oltalmazó melegből. Az asztalon a telefonom vár, úgy ahogy odatettem pár órával ezelőtt. A kijelzőn boríték jelzi, hogy üzenetem jött. Lassan kezdem el olvasni. Ő válaszolt. Az időpont 00:16. Akkor már bizonyára aludtam. Végigolvasom a rövidke üzenetet. Hirtelen minden erőm elhagy. Leülök, a telefont a lábamra teszem. „Új fejezetet kezdtünk” áll a szövegben. Ez valóban valami új kezdete lehet. Sietve öltözöm fel, mert a hideg elviselhetetlen. Remegek. A testem a hidegtől a lelkem az üzenettől. A lift halkan suhan lefelé a liftaknában. Ahogy megáll, egy vékony hang álmosan köszön rám. „Jó reggelt!”. – „Reggelt.” – mormogom halkan. Remélem hallotta. Ahogy kilépek, az ajtón fázni kezdek. A leheletem látszik, ezen csodálkozom, miközben Apám kocsija begördül a kapualj elé. 07:10 van. Épp időben.

A busz ma is egy kicsit más, mint minden nap. Felszállok a tömött járműre. Hirtelen furcsa érzés fog el. Körbenézek, mindenhol nőket látok. Egy idős nő szatyorral a kezében, jobbra két fiatal lány beszélget hangosan. Velem szemben egy kislány áll, ártatlan arccal bámul rám. Mellette az anyja, ugyanaz az arc, de már nem látom benne azt az ártatlanságot, amit a lányáéban felfedeztem. Benne csak a keserűséget és a fájdalmat látom. Biztosan nehéz lehet neki most. Valamin mereng, álmos tekintete felém szegeződik. Jobbra fordulok. A két fiatal lányt figyelem. Mosolyuk őszinte, nevetésük messzire elhallatszik a buszban. Egyre többen szállnak fel. Minden egyes megálló után egyre kisebb a hely. Úgy érzem, megfulladok. Végre, a közeli iskolánál sokan leszállnak. Leülök, kinézek az ablakon. Felhős, komor idő van. A lelkem mégis vidám és tiszta. Éles kanyar jön, a busz lassít. Egy kereszteződésen haladunk keresztül. Az ott álló zászló oszlopa vádlón mered az ég felé, teljes a szélcsend.

Lassan megérkezem, de nem fogok leszállni, tovább maradok az egyre üresedő buszon. Ahogy a parkon keresztül haladunk, az ablakon át egy barátomat látom elsuhanni a bokrok és fák árnyékai közt. Kezében cigaretta – mint mindig. Leszállok, elindulok, a gyorsétterem felé ahol a mai reggelimet elfogyasztom majd. Kifele jövet arra gondolok, hogy akár le is ülhettem volna, korán van még. A forró ital melege nagyon jól esik a gémberedett ujjaimnak. Felfele tekintek. Tisztul az égbolt, halvány napfény szűrődik keresztül a felhők között. Kisüt a nap, végre egy kis szép idő, gondolom magamban. Átnézek a túloldalra és akkor döbbenek rá, hogy esik. Apró, észrevehetetlen esőcseppek hullnak alá lassan. Süt a nap és esik az eső. Ez az én lelki világomra hasonlít. A zene, amit hallgatok, teljesen áthat.

Énekelek, csendben, halkan hogy senki se hallja. Az esőcseppek, a napfény gyenge sugarai, a zene és a forró ital a kezemben együtt olyan érzést kelt bennem mintha boldog lennék. Vajon ez a boldogság? Vagy csak egyszerűen jó kedvem van? Tovább haladok az iskola felé és közben arra gondolok, hogy miért történt úgy ahogy. Mi az ok-okozati összefüggés? Vajon egy apró gondolat miként vezetett a mai boldog – vagy boldognak hitt lelki állapotomhoz? Milyen kihatással volt az elmúlt 72 óra cselekményeire az a gondolat, aminek a hatására átírtam az adatlapom tartalmát azon a bizonyos weblapon ahol megismertem őt. Vajon ha nem teszem meg minden másképp alakul? Ezen még sokat fogok gondolkozni. Becsöngettek.

Boldogság, Kétely, Érzelem, Zene, Várakozás, Álmok.
Ezek a dolgok kísérték az elmúlt két napot. Ébredésem óta a megváltozott életemen gondolkozom minden percben. Minden percben eszembe jut Ő. Minden percben elmosolyodom, ahogy Ő. Minden percben kétségeim támadnak Vele kapcsolatban. Minden percben érzek érzelmeket, ahogy Ő is. Minden percben van valami zeneiség. Minden percnek várom a végét, számolom őket, amíg el nem érek a vasárnapig. Minden perc egy álom csupán. Megváltozott az életem. Hogyan történhetett ez? Egy gondolat csupán, egy apró érzés melyet a sikertelenség okozta csalódás és a barátok bíztatása inspirált. Vajon milyen is vagyok én? Miként látnak azok, akik ismernek?

Úgy gondolom, hogy senki se olyannak lát, amilyen vagyok. Ennek okán megváltoztattam azt a kis apró bemutatkozó szöveget, ami azon az oldalon szerepel a nevem mellett ahol a sors összehozott minket. Apropó sors. Sors nem létezik. Minden egyes tettünk, gondolatunk és érzésünk kihatással van a jövőnkre. A jövőre, ami oly képlékeny akár a gyurma. Arra formálhatjuk, amerre akarjuk. Akarat és erő kérdése minden. Meg akartam változtatni az életemet. Sikerült, rátaláltam, de mégse vagyok boldog. Az apró változtatás, ami egy apró gondolatból született. Az eredménye az, hogy válaszolt. Válaszolt pedig sosem hittem volna, hogy fog. Egyáltalán abban se voltam biztos, hogy mit írjak. Mit veszíthetek? – Gondoltam, amikor elkezdtem írni.

Egy egészen apró gondolat, ami kihat a jövőmre. Szóval a sorsban nem hiszek.
Tegnap még azon gondolkoztam, hogy mi az, amit érzek, hogy miért érzek így, mi az oka az érzéseimnek. Ma már más köti le a figyelmemet: a kétség. Hazafelé a buszon láttam egy lányt, aki engem nézett. Furcsa, sosem történt velem még ilyen. Hirtelen elgondolkoztam azon, hogy hogyan kéne ehhez viszonyulnom. A lelki világom középpontjában most más áll, szóval nem tudnék vele foglalkozni, amit ő kívülről persze nem láthat, csak azt, hogy egyedül vagyok. Egyedül vagyok, mert nincs velem senki, nem vár senki otthon sem valahol egy találkozón. Egyedül vagyok, mégis úgy érzem, nem tudnék senki másra gondolni. Nem is akarok. Az érzelem és a gondolkodás fura elegye ez. Kétségek között őrlődök és közben sodor magával az élet…

Lépéseket látok magam előtt. Folyamatos, ütemes lépések. Talán valaki táncol. A lépések követik egymást, olykor szabályos, olykor szabálytalan ütemben. Meg-megtorpannak néhány tized másodpercre, amíg a súlypont odébb tevődik. Aztán újra ritmusra mozdulnak. Egyszerre, mintha csak tudnák, merre halad el a másik, pedig oda sem néznek. Mereven elbámulnak egymás arca mellett. Elém lép valaki, és megfogja a kezem. Táncolunk. Én nem tudok táncolni – gondolom magamban. Egyre csak ezen jár az eszem, közben pedig hagyom, hogy vezessen a párom. Olykor-olykor megállunk egy pillanatra, és csak hosszú perceknek tűnő másodpercek után indulunk tovább. Hol erre, hol arra. Furcsa tánc ez, nem tudnám megmondani, hogy milyen stílusú. Csak annyit tudok, hogy két ember kell hozzá. Koncentrálok, és figyelmesen nézem a lábainkat. Szabályos és mégis szabálytalan mozdulatok ezek, melyeknek hatására a testünk ringatózik a föld felett. Táncoltam már de így még soha. Ez valami új, egy olyan érzés, amit nem éreztem még soha.

Mi a célja ennek a táncnak? Merre tartunk? Körbe-körbe haladunk vagy csak össze-vissza? Nem látok logikát a lépésekben, pedig valamennyi szabályosság olykor fellelhető benne. Hogy miért táncolunk, azt nem tudnám megmondani. De azt tudom, hogy kivel táncolok. Vajon mennyi ideje tart ez az őrült keringő? Percek, de lehet, hogy már órák teltek el. Lassan múlik az idő. Minden lépés egy újabb dolgot árul el a másikról. Minden mozdulatnak jelentése van. Minden forgás hatással van rám. Egyre jobban ismerem őt, egyre többet árul el magáról.

Amikor mondatokat fogalmazok meg magamban, és kérdésekké formálom őket, majd leírom és elküldöm neki akkor tettem meg egy lépést. Minden kérdés olyan, mint egy lépés. A válaszra várok. Sosem az a válasz, amit várok, ettől olyan nehéz ez a tánc. De lassan, sok odafigyeléssel kiismerem. Kezdem megérteni, de kezdek elfáradni. Nem tudom meddig tudom figyelni a táncát. Olykor fel-feltekintek és látom, ahogy mások is táncolnak körülöttünk. Vannak, akik lassan, komótosan lépegetnek, teljes mértékben tudják mi lesz a következő lépés. Arcunkon unalom és fájdalom ül, de testük szorosan összefonódik. Aztán vannak olyan párok, akiket szemmel is alig tudok követni. Sietve, rohanva ropják félelmetes táncukat, itt-ott felbukkannak, de folyton eltakarja őket valami. Arcuk könnyes és vörös a szemük, de mosolyognak. Fájdalommal terhes tánc ez, amit ők maguk sem értenek. Nem akarnak táncolni, de valami rávette őket. A tudatukra hatott valami…

Igyekszem lépést tartani a párommal, de néha hibázom. Nem lépnék rá azokra a törékeny apró lábakra a világért sem. Tanulok, figyelek, és közben egyre jobban belefeledkezem abba, amit csinálok. Már nem veszem észre az idő múlását, de még a napszakokat sem. Aztán elengedi a kezem és eltűnik előlem. Véget ért egy időszak. Tanultam valami újat. Várom a következő táncot, de nem tudom lesz-e következő. Lassan kiürül a parkett. Egyedül maradok, ülök, és magam elé bámulok. Vajon jól csináltam? Vajon így kellett történnie? Honnan tudtam a lépéseket? És hogy lehet az, hogy ilyen keveset hibáztam, hiszen nem ismerem ezt a táncot!

16:19. Már régóta hazaértem. Azóta is lekötnek a gondolataim. Úgy érzem megtaláltam az igazit. Tegnap szerelmet éreztem, ma vágyódást. Vágyom arra, hogy szerethessek valakit a közelemben, de senki nincs velem. Vágyom arra, hogy velem legyen, de még várnom kell közel két napot erre. Vágyaim lassan elhatalmasodnak rajtam.
Feszült vagyok belül. Tudom, hogy mit akarok, mégsem tehetem. Csak várok. A várakozás lassan felemészt, már 5 percig sem tudok megmaradni anélkül hogy ne írnék neki.
18:16. Unatkozom, egyre hidegebb lesz a szobában én pedig egyre csak töprengek. Szeretnék kitörni innen, kimenni valahova de egyszerűen nem megy. Minden lehangol és a kedvem sem valami jó. Lehet az egyedüllét az oka?

Lassan összeáll a kép. Az egymást követő táncok egyre közelebb hoznak minket. Lassan de biztosan közeledek felé, egyre közelebb jutok hozzá. Tudom, mire vágyik, de még nem tudom megadni neki. Lassan tanulok bele az ő stílusába és ő lassan szokja az enyémet. Az egyikünk mindig túl gyors, a másik túl lassú. Fokozatosan csiszolódnak le az apró különbségek. Most, hogy már egész közel a cél, a teljes összefonódás, izgalom és félelem tölt el. Furcsa érzések elegye árasztja el elmémet. Arra gondolok, amire a legjobban vágyom. Tegnap ilyenkor egy idilli romantikus jelenet jutott eszembe, ma valami egészen más. Csak szeretném látni őt. Látni, ahogy alszik, látni, ahogy mozog, táncol. Látni miként intézi a hétköznapi dolgait, hogyan kommunikál az emberekkel. Látni, amikor rám gondol.

Kezdem felfogni, mi miért történik. A táncunk lassul, abbamarad. Most már nem várok újabb táncot. Utána rohanok, keresem, tekintetünk időnként találkozik, de eltávolodott tőlem. Sok ember van közöttünk, mindenki ki akar jutni a kijáraton. Végre sikerül magam kiverekedni, de nem látom sehol. Most eszmélek fel, hogy hol vagyok. Álmomban már jártam itt. Ismerősek a házak, a kerítések. Valahol itt kell legyen! Keresni kezdem, lázasan kutatom az előttem elterülő tájat a szememmel. Meglátom őt, felé rohanok. A léptek hangja visszhangzik a mostanra kiürült utcában. Ahogy egyre gyorsabban szaladok, úgy egyre távolabb kerülök tőle. Megállok, ő is megáll. Felém fordul, majd finoman int, hogy jöjjek oda, én pedig így teszek. Most már nem rohanok, lassan sétálok. Közeledem felé, végre. Ez már nem tánc, valami egész más. A kezét nyújtja, és pedig megfogom. Együtt indulunk tovább.
Most már értek mindent.
Ahogy sétálunk, újra elönti a lelkemet az a meleg, jóleső érzés. Boldog vagyok. Erre vágytam egész eddigi életemben. Úgy érzem, most semmi sem akadályozhatja meg a boldogságom. Ránézek, és ugyanaz a mosoly fogadja tekintetem, mint tegnap. Visszamosolygok. Így tökéletes minden. Így kerek a világ. Helyére került minden.
Lassan kezdünk táncolni, ahogy a tökéletesség is lassan születik meg. Az élet is lassan múlik el, ha az ember nem a szerelmével tölti. Ha a szerelem megtalál valakit, akkor gyorsabban telik az idő, gyorsabban múlnak a napok, a hetek, a hónapok, az évek és az élet is gyorsan elillan. Én mégsem félek. Azt érzem, hogy egyé váltam a szerelemmel, így nincs mitől félnem, az sosem múlik el. Halhatatlan vagyok.

21:54. Közeledik a nap vége. Az emberek lassan nyugovóra térnek. Az utca megint elcsendesedik. A hold fénye szerényen ragyogja be az eget, a felhők ezüstszínben ragyognak, az utca fényárban úszik, megcsillannak a parkoló autók ablakai, az éj lassan kiteljesedik.
A lelkem mélyén érzem, egy új élet kezdődik. Reggel felkelve nem tudtam miért érzek boldogságot, napközben – írás közben - kerestem a szavakat érzéseim kifejezésére, de kudarcot vallottam. Nem a kifejezésben, hanem az érzésben. Mostanra azonban minden új értelmet nyert. Ismét egy boríték a kijelzőn. Ő írt. A telefont lassan emelem föl, pont úgy, ahogy reggel. Mintha igazi levelet bontanék föl, óvatosan nyomom meg a gombokat, bár ennek semmi jelentősége nincs. A telefon is mintha lassabban nyitná meg az üzenetet a hatás kedvéért. A szavak képekké formálódnak a tudatomban. Gyönyörű szavak ezek. Magam előtt látom a képeket. Fülembe zene szól, szememben meseszép képek szín kavalkádja látszik, az egész testemet kirázza a hideg. Lassan értem meg a képek jelentését, lassan tudatosul bennem az érzés: igen, Boldog vagyok. Érzem az ujjaim remegését, ahogy lejjebb és lejjebb lapozok minduntalan. Már nincs tovább szöveg, de én még mindig csak lapoznék. Elhagy az erőm, próbálom összeszedni magam, de képtelen vagyok. Csak olvasom, újra meg újra.

A lelkem beleremeg, a tudatom képtelen felfogni. Könnycsepp gyűlik a szemem sarkában. Célba értem. Tudtam, mikor megláttam az első levelét, tudtam mikor megpillantottam. Tudtam minden szó mögött mi a valódi tartalom és tudtam a sorok között mi rejlik. Minden apró kis információmorzsa a helyére került, beteljesült az álom, mely 72 órával ezelőtt még csak a képzeletemben létezett. A hold óvatosan kúszik feljebb az égen, mintha csak késleltetné az idő múlását azzal, hogy nem jelenik meg időben a túloldalon. Számolom a perceket…

Várom, hogy újra lássam őt. Lehunyom a szemem. Belém hasít az érzés. Újra előttem van az arca. Mintha ébren álmodnék. Mintha csak ott lenne. A mosolya letaglóz, de most már értem a mosolyt. Értem a forrását, a kiapadhatatlan szeretet véget nem érő áradásának ezen finom megnyilvánulását. Elképzelem az érintését, elképzelem a szája ízét. Egy másik bolygón vagyok. Egy olyan helyen ahol örökké naplemente van. Ahol a virág egész évben virágzik. Ahol nincsenek felhők, csak a tiszta ég. Célba értem. Ez az örökkévalóság földje… Egy új kor kezdete. A halhatatlanság kora.



Szerelmemnek, Hajnalkának

Budapest, 2007-09-07