Bemutatkozás

Széles lépcsősor vezetett fel a nagy, és roppant széles, mahagóni ajtóhoz. A lépcső aljában megálltam, és felnéztem. Sosem szerettem idejönni, számos okból. Az egyik természetesen az volt, hogy badarságnak tartottam. A többi eltörpült e mellett, de azért nem egyszer mondogattam magamban őket, mint egy sor monológot. Valahogy jobban éreztem magam ilyenkor, ha felidéztem, mennyire megterhelő feljönni erre az emeletre. A délutánomat tökéletesen sutba vágja, hiszen a beszélgetés nyomot hagy az emberben. Önkéntelenül is elgondolkozik a dolgokon, melyeket kihúzott belőle az-az ostoba.

Nagy levegőt vettem hát, és fellépdeltem a lépcsőn, a betegesen tiszta szőnyeggel borított elő folyosóra, Itt már lehetett érezni azt az átható fahéjszagot, melytől úgy éreztem, felfordul a gyomrom. A kis folyosószakasz túloldalán egy táblácska hirdette, hogy a rendelés a mai napon csak hattól-fél nyolcig várható.
Remek. Ez egy jó hír. A beszélgetések általában két és fél órásak voltak, egy röpke teával keresztezve. A tea maga nagyon finom volt, de utána az ember legszívesebben bebújt volna egy jó nagy paplan alá, és az álmaira bízta volna magát. De ilyenről szó sem lehetett itt, jöttek a kérdések, azon a nyugtató, bárgyú hangon. És az ember bármennyire is zárkózott személyiség volt, önkéntelenül is kitárulkozott. Tehát, ma ez a kis tea kimarad, és csak egy száraz, rideg beszélgetés lesz.

Magabiztosabban kopogtam be az ajtón, és forgattam el a kilincsgombot. Becsuktam magam mögött az ajtót, és körülnéztem a szobában. Szinte azonnal megszólalt egy hang, melyet a hátam közepére sem kívántam.
- Áh, fáradjon csak beljebb.
Körülnéztem, a sok bútor, szekrények, karosszékek, olajfestmények között, de sehol nem láttam a hang forrását. Egy kisebb ajtó volt vágva két robosztus polc közé, mely tárva nyitva volt, egy másik, ennél jóval kisebb, és sötétebb szobába. Csodálkozva lépdeltem feszes öltönyömben előre, hisz eddig mindig ebben a helyégben volt megtartva a beszélgetés. A magas, bajszos, kardigános férfi mosolyogva ült egy bőrfotelben, szemben velem. Nem is volt más berendezési tárgy, a két fotelen kívül.
- Jó napot.
Köszöntem hűvösen, ahogy szoktam, és leültem szemben vele. Mindkettőnk tisztában volt azzal, hogy nem ez a kedvenc időtöltésem, így jobbára távolságtartóan viselkedtünk.
- Nos, a mai nap, nem lesz olyan hosszú, mint máskor szokott. Halaszthatatlan dolgom van, aminek eleget kell, tegyek. De ha gondolja, választhatunk másik időpontot, amikor a teljes időt ki tudjuk használni.
Kérdőn nézett rám, de én megráztam a fejem.
- Inkább essünk túl rajta, amilyen gyorsan lehet.
- Remek! Akkor lássunk is hozzá.

A tagbaszakadt férfi, kidüllesztette mellkasát, és megpödörte bajszát. Aztán előhúzott egy kis noteszt, és egy ceruzát, és egy kicsit helyezkedett a fotelban, mintha nem találná a helyét.
Ahogy így elnéztem pöffeszkedő kisugárzását, még kevésbé volt szimpatikus.
- Az előző alkalommal nem tudtuk elkezdeni a családra vonatkozó kérdéseket. Folytassuk, tehát innen, rendben?
Bólintottam, talán sötétebben, mint ahogy szoktam, mert a férfi felvonta bal szemöldökét, és kérdőn nézett rám:
- Minden rendben van? Jól érzi magát?
- Tökéletesen. – válaszoltam szárazon.
- Pedig úgy néz ki, mintha valami baj lenne. Biztos, hogy nincs semmi probléma? Be…
- Jól vagyok. Kezdhetnénk?
Vágtam a szavába, mire azon nyomban elhallgatott, és feltette idegesítő vigyorát. Aztán csak úgy találomra belenézett a lapjai közé, mintha onnan akarna ötleteket lesni.
- Nos, először is. Mit gondol erről a szóról, hogy „család”?
- Olyan emberek egy csoportja, kik között leszármazotti, vagy házassági kapcsolat van. – daráltam egy szuszra.
- Ugyan már! Nem egy bemagolt szöveget akarok hallani, hanem azt, amit ön gondol erről!
Elégedetlenkedett egy sort a bajszos, én pedig dühösen fújtattam egyet az orrom alatt.
- Nem is tudom. Mit mondjak? Szeretem a családomat…
- Jó, jó, értem! – emelete fel tartózkodóan a kezeit a köpcös. - Maga ideges, ezért nem tud koncentrálni a kérdésre. A fene egye meg, miért ilyen ideges?
- Mert az vagyok az Istenért! Nem érti meg, hogy hagyjon békén az ostoba kérdéseivel?
Most már kiabáltam vele, és azon kaptam magam, hogy felálltam a fotelből. Visszanéztem rá, és kicsit megzavarodva visszaültem a helyemre.

A köpcös, bajszos férfi pedig csak bámult rám, jó hosszan, mintha elemezgetne, majd maga mögé dobta a noteszt, és a ceruzát.
- Rendben, akkor, most nem beszélgetünk. Mutatok valamit. Egy relaxációs gyakorlatot.
Már-már nyitottam a számat, hogy megmondjam neki, hova tegye a relaxációs gyakorlatát, amikor intett maga előtt egy rövidet. Elhallgattam, valami furcsa módon.
- Ez merőben segít, majd abban, hogy megnyugodjon, és átlássa a helyzetet. Most nem én fogok beszélni, hanem maga, mégpedig egy témáról. Ez bizonyára nem esik nehezére. Hány gyermeke is van? Három? Beszéljen a legidősebbről.
Azzal ölbe tette kezeit, és udvariasan kíváncsian nézett rám, várva, hogy elkezdjem. Beszéljek a fiamról? Pont őróla, aki olyannyira semmibe veszi az apját, hogy arra szavak, sincsenek?
- Tizenhét éves, és nagyon helyes gyerek lenne, ha megszabadulna a szokásaitól. Egyszer azt gondolja, milyen jól fog neki állni a hosszú haj, egyszer pedig azt, hogy milyen jól fog állni neki, ha szakállt növeszt.
- Most jár középiskolába, ugye?
- Igen. - bólintottam rá.

Most, hogy így elgondolkodtam, azon mik is a viselt dolgai, az én nagyfiamnak, háttérbe szorítottam a reggeli kávé kiömlését, ami pont az újságra ömlött rá. Aztán azt az idiótát a hármas osztályról, aki összekapcsozta két ujját, és miatta kellett mentőt hívni.
- Melyik osztályba is jár az ember tizenhét évesen?
- Tizenegyedikbe. Egy egész jó iskolába, lojális tanárok közé, akik remélem, vernek a fejébe valamit, ami nem a számítógépről, és a könyvekről szólnak.
- Számítógép?
- Igen, az a fránya gép. Én magam nem használom, mert csak arra jó, hogy az ember lelassuljon agyilag, és hozzáragadjon a monitorhoz. Meg is akartam neki tiltani a múlt héten, de aztán mégse tettem. Nem is tudom miért…
- Miért akarta megtiltani neki?
- Mert káros.
- Akkor miért vette meg neki?

Ezen el kellett gondolkoznom. A gépet nem is láttam soha sem a szobájában. Épp egy dossziét kerestem, amikor elhaladtam a szobája előtt, és meg nem láttam a félig nyitott ajtó mögött. Akkor mérges lettem, mert azt hittem valami sötét dolog van a dolog mögött. Elég volt a családnak az, hogy év közben át kellett rakni egy másik iskolába a viselkedése miatt, nem hiányzott, hogy valakitől eltulajdonítson egy ilyen gépet. Valahogy ezt is el tudtam képzelni róla. Le is rohantam a konyhába, hogy kérdőre vonjam, de kiderült, hogy az anyjával vették. És mikor? Amikor én dolgoztam.
- Nem én vettem. Az anyja. – feleltem végül.
A bajszos, pocakos férfi most huncut mosolyt csalt az arcára, és megcsóválta a fejét.
- Kihagyták a számítógép vásárlásból?
- Igen.
- Sok mindenből kimarad, ami a fiával történik?

Savanyú ízt éreztem a számban. Ezen még nem is gondolkoztam, de valahol tudat alatt tudtam, hogy sok mindenből kimaradok. Jobbnak láttam, ha nem aggódom ezért, vaknak sokkalta jobb élni, süketnek lenni mindazon dologra, melyek hátráltatnak a napi munkám elvégzésében. Akkor nem kell azon aggódni, ki merre megy, merről jön, csupán el kell sétálni mellettük, a problémák maguktól is megoldódnak.
- Persze, hogy sok mindenből kimaradok! Nappal dolgozom, amikor hazamegyek, akkor pedig ki se dugja a képét a szobájából!
- Miért nem megy be hozzá?
A bajszos kérdőn szétette a kezeit. Rejtély. Mik vajon a fiú gondolatai?

A felnőttek viselkedése csupa rejtély, sokszor bolondság, logikátlan, de szükségszerű. Szükségszerű volt ez akkor, amikor felnőtt, érett gondolkodását átfektette a kis történeteibe. Nap hosszat ül a számítógép előtt, és csak ír, és ír, csak enni jön ki. Ez talán bezárkózottság? A nyilvánosság elől, a társaság elől való elrejtőzés, a homályból a kiút keresése? Talán. Talán ez is egyfajta kifejezés, a világ felé? A zárkózottság egy bilincs, melyet így ráz le magáról?
Mindenki döntse el maga. Vannak olyanok, akik számos baráttal vágnak neki az éjszakának, és szórakozzák át, valaki szaval egy országos versenyen, és valaki csendben ül a szobájában, és pörögnek az ujjai a billentyűzeten.
Az apa sok mindennel nincs tisztában, de talán ez áldott tudatlanság. Mi lett volna, ha időben tudomást szerez a számítógépről, és arról, hogy a fia kiolvasta az otthon található összes könyvet, ami nem kis szó, arról nem is beszélve, hogy maga is próbálkozik kisebb történetek alkotásaival.

A pocakos, szakembertől kilépve, még mindig alig tudja elhinni, hogy mennyi mindent nem tud, és mennyi mindent hagyott ki eddig, milyen nehéz lesz ezt bepótolni. A furcsa az, hogy erre, egy olyan embernek kellet ráébresztenie, aki női kardigánt hord, és egyfolytában a bajszát csavargatja. A lépcsősoron lelépdelve úgy határozott, hogy ezen túl talán többet beszélget a fiával, és nem azon morfondírozik, hogy benyisson-e abba a szobába.