Csoda

Ezt a történetet nem én találtam ki. De ha valaki ráismer, kérem mondja el nekem a mese címét.

Csoda

1.

Egész kicsi voltam, amikor kinyitottam egy könyvet, amit apám polcáról sikerült lenyúlnom. Történetek egy vámpírról volt a címe, és már egyből a címlapon megdöbbentő kép fogadta az olvasót - jelen esetben engem. Egy vámpírt ábrázolt, amint kiszívja egy idős, ősz hajú ember vérét. A nyakából.
Azelőtt is hallottam már vámpírokról, meg élőhalottakról, zombikról és vérfarkasokról, de nem képzeltem el, hogy ezek a lények ilyen megdöbbentően ijesztőek lehetnek. Egy jó darabig nem tettem le a könyvet, csak tátott szájjal bámultam a címlapot. Majd sikerült végre kinyitnom. Reméltem, hogy tele lesz képekkel, és olvasás nélkül is sokmindent megtudhatok a vámpírokról. De nem: a könyvben csak betűk voltak.

Persze, már elég nagy voltam, tudtam olvasni, de csak végiglapoztam a könyvet, majd visszatettem a helyére. Apám persze pont ebben a pillanatban lépett be a nappaliba, és erősen szidalmazó tekintettel kérdezte meg, hogy milyen könyvet olvastam.
Nem volt időm sem válaszolni! Azonnal ott termett a polcnál, és felkapta a a kissé kiálló könyvet. Történetek egy vámpírról. Persze csak azt kérdezte:
- Miért ilyen hülyeségeket olvasol, amit nem szabadna? Értelmetlen badarságokat hordanak össze az ilyen írók. Van saját könyvespolcod, olvasgasd azokat.
Persze egy átlagos felnőtt nem érti milyen az, amikor egy gyermekben túlteng a tudásszomj. Ezt máig nem tudtam megérteni, hogy ha minden felnőtt volt már gyermek, akkor miért nem képesek megérteni, hogy unalmas folyton csak a tanmeséket meg állattörténeteket olvasni. És való igaz: a könyvespolcom tele volt Andersen és Grimm meséskötetekkel, amik valósággal ronggyá voltak olvasva. Kíváncsi volnék, mit szólt volna az édesapám, ha megtudja, valójában miről szólnak ezek a mesék, és arra is kíváncsi volnék, hogy mit szólt volna azokhoz az átiratokhoz, amiket egy-egy mese alapján alkottam.
Kilenc éves voltam, és túltengett bennem az alkotásvágy. Nem akartam többé pegazusokról meg gonosz mostohákról írni. Komoly történeteket akartam, amiket majd komoly felnőtt emberek olvasnak majd. Vámpírokról, sárkányokról és gonosz varázslókról akartam írni.

Szerencsének tudható be, hogy apám nem volt túlságosan szigorú (de azért a meseátdolgozásaimat nem adtam volna neki oda még harmincéves fejjel sem), így az iménti konfliktust a vámpírokkal túléltem egy ejnye-ejnyével. Édesanyám - aki sokkal szigorúbb volt - nem tudta meg a történteket, pedig be lettem volna sorolva az általam haláltáborként titulált tévéeltiltásra.

Ja igen: a meseolvasás mellett a tévé is kitöltötte gyermekkoromat. Mint minden normális gyermeknek, nekem is voltak tévénézős óráim. A kedvencem volt a Denver, az utolsó dinoszaurusz, a Kacsamesék és az SOS Krokkok. Az utóbbiban soha nem tudtam, hogy miért nem találnak ki újabb ellenségeket a rajzfilm készítői. Tehát később eljött az idő, amikor az SOS Krokkok című remekműszámba menő sorozatot nem karikáztam be előre a tévéújságban.
Ezeket mind csak azért mondom el, hogy megmutassam az olvasónak: mesék világában éltem és élek mindmáig. És ön? Hisz a csodákban? Elhiszi, hogy Jézus a vizen járt, vagy hogy valahol a Himalájában egy félig ember félig majom lény él? Esetleg elhiszi azt, hogy ha van a Földön még egy dinoszaurusz, az tud beszélni? Természetesen - a legutóbbit legalábbis biztosan - nem. De nem lenne jó mégis hinni mindebben? A történet, amit most elmesélek, megtörtént, ha tetszik, ha nem.

2.

Annyira egyformák voltak életem első tíz évének éjszakái, hogy már azt sem tudom, ez az eset hány éves koromban történt. De hogy pontosak legyünk mondok egy számot: mondjuk tizenegy. Olyan érzésem lehetett, mintha elveszítettem volna valamit, ami fontos volt. Ez az egyik szerettemtől a kedvenc LEGO készletemig akármi lehet. Szerencsére egyiket sem éltem át, ezért nem beszélhetek érzésekről, amiket nem ismerek. Ez az oka annak, hogy egész életemben kizárólag meséket írtam, illetve dolgoztam át.
Tudom hogy hihetetlennek hangzik, de amikor az ember nem tud aludni, és otthon van a szobájába zárkózva, akkor teljesen mindegy, hogy mi történik a külvilágban. Hangokat hallottam, de amire figyelmes lettem, az inkább érzés volt, mintsem hang. Azt hittem, az íróasztalom elől semmi, még egy robbanás sem mozdíthat ki, de tévedtem.
Valami megszólított. Nem a fülemen hallottam a hangját, hanem a szívemben. Utólag úgy hangzik, mintha elmebeteg lennék, de valamiért ki kellett néznem az ablakon azon az éjszakán.
És ott állt ő.
Fehér volt, akár az angyalok, és máig meg vagyok bizonyosodva arról, hogy tényleg egy angyal volt. Gyönyörű arcát halvány fátyol takarta, mint a menyasszonyoké. Fehér ruhája úgy csillogott a sötétben, mintha saját fénye volna. Úgy állt ott az udvarunkon, mint egy királylány! Sugárzott, pompázott a fehér szoknyájában, és…
Hívott.
Valahova.
A város széléhez. Nem mondott és nem mutatott semmit, de hallottam a hívó szavát. És erre a gyönyörű, édeskés hangra aludtam el ott, az ablak előtt állva.

Fölébredtem. Fájdalmat éreztem a fejem hátsó részén - hisz fejre estem. Eszembe jutottak az este történtek. Ekkor vettem észre, hogy még csak hajnal van, nem reggel. Két óra volt.
Felugrottam és kinéztem az ablakon. Sehol senki nem volt, de azt a hangot még mindig hallottam valahonnan belülről. Leültem az íróasztalhoz és rajzolni kezdtem. Gyorsan levázoltam a ruhája körvonalait, majd a fejét, nyakát, lábait, és a karjait. Aztán az arcát kezdtem kidolgozni. De valami nem stimmelt. Túl nagy lett az orra talán? Nem tudtam, de valamiért összetéptem az első ránézésre tökéletes rajzot, és könnyed mozdulattal szemétkosárba hajítottam.
Még azon az éjjelen megtelt a kosár: több mint húszszor kezdtem neki az angyal lerajzolásának, de valahol mindig belebotlottam a munkámba. Hol a ruhája mintázata nem lett tökéletes, hol az arcán hibáztam valamit, néha csak egy egészen kicsi ceruzavonást.
Hajnali öt óra volt, mire kész lett a rajz. Pont ugyan azokkal az arcvonásokkal, ugyanabban a ruhában, mint éjjel láttam. Annyira gyönyörű volt, anniyra szép… A rajz élethűen átadta szinte a mozgását is. (volt egyáltalán?). Ha a rajzra néztem, szinte láttam, ahogy kecsesen lépked egy lépcsőn lefelé.
A szemeit is egész szépen papírra képeztem. De lehet, hogy csak a rajzra képzeltem azt a csodálatos szempárt, melynek tükrébe egyenesen bele tudtam volna zuhanni. Még csak tizenegy éves voltam, nem voltam még szerelmes, de akkor, azon az éjjelen kezdtem érezni, mit érzett az apám anyám iránt amikor még csak huszonöt évesek voltak.
Elhatártoztam: elmegyek oda, ahová hívott. Akárhol is legyen az.

3.

- Ki ez itt? - kérdezte apám, amikor másnap délután meglátta a rajzot az íróasztalomra fektetve. Nem tudtam mit mondani, annyit azért kigondoltam, hogy nem fogom elregélni nekik azt, hogy éjjel látomásom volt. Ezért okosan csak annyit feleltem:
- Egy mese szereplője. - a fejemet vakartam, és már azon kattogott az agyam, hogy mi lesz, ha megkérdezi, hogy miről szól a mese, vagy hogy pontosan ki ez. De szerencsére nem kérdezett semmi ilyesmit. Szerettem, ha az ilyen jellegű megérzéseim nem válnak valóra. Nem bírtam a magyarázkodást egy olyan dologgal kapcsolatban, ami egyértelműen hazugság, csak a szülők nem veszik be. Ilyen például egy verekedés után azt mondani, hogy “Ő kezdte”, vagy hogy “Én nem akartam semmi rosszat”.
Az ember, a gyerek alapesetben kerüli az ilyesfajta megnyilvánulásokat, és csak akkor süti el ezeket a közhelymondatokat, amikor más nem maradt semmi más ütőkártyája. Jelen esetben akárhogy gondolkodtam egy fél napon át, nem húztam semmilyen ütőkártyát, tehát maradt a várva várt felsóhajtás miután az édesapám méltóztatott kifáradni a szobámból. Kezdhettem tehát gondolkodni azon, hogy miképp lógjak el holnap a suliból. Mert el kellett mennem a város szélére, ahová az angyal hívott engem.
Egyszerű volt a helyzet: szimplán nem fordulok be a megfelelő utcán a megfelelő időben, hanem továbbmegyek az adott utcán, vagy másfelé kanyarodom. De felütötte a fejét egy apró probléma: mit mondjak a szüleimnek, amikor a tanár megtudakolja a fogadóórán, miért nem voltam iskolában, vagy netán (és nem mondhatni hogy ez az optimális eset) már ma este felhívja őket, hogy megkérdezze milyen szörnyű betegség kínoz engem már megint.
Aztán valahogy elfelejtettem az egészet. Kimehetek délután is, azt mondom, hogy a haverokkal elmegyünk focizni (na persze, haverokkal… amikor szinte az egész szabadidőmet itthon töltöm, hogy lennének haverjaim, ez persze nem fordul meg a felnőttek fejében…).

Tehát végül elindultam egyik délután. Apám elhitte a focizós történetet, ami meglehetősen irreálisnak tűnt, így visszagondolva, de őt ez nem godolkodtatta el. Fehér ruhás éjszakai angyalom járt az eszemben, és ez adott erőt ahhoz, hogy egy ilyen hosszú útba belekezdjek. Szüntelen magam előtt láttam azt a képet, amit rajzoltam, magam előtt láttam fényes, csodálatos alakját. Ismét hallottam azt a hangot a fejem belsejében, hallottam hogy hív valahová, a város szélére.
Magamban motyoghattam útközben, mert elég sok ember utánam fordította a fejét az utcán, mintha valamiben kitűnnék az emberek sorából. De hát - gondoltam akkor - persze hogy kitűnök, hiszen a mennyei fehér ruhás angyal engem hívott, csakis engem!
Kezdtem felfogni, mennyire csodálatos dolog ez, kezdtem kiváltságosnak érezni magam, és ez újabb lendületet adott. Gyorsabban szedtem a lépteimet, a város keleti része felé vettem az irányt, már szinte futólépésben haladtam, és semmi másra nem gondoltam, mint önnön kiválasztottságomra, illetve a titokzatos földöntúli angyali lényre.
Aztán hideget éreztem. Reszketni kezdtek a kezeim, és mintha kicsit elkékültek volna: iszonyú hideg lett, szinte egyik percről a másikra.
Összeestem.
Elaludtam ott, a járda közepén, egy fogalmas főút mellett.

4.

Álmodtam. Az angyalról.
A város kórházában ébredtem föl, csomó más beteggel egy szobában. Az egyikük egy öreg bácsi volt, mint később kiderült, autóbalesete volt. Elütötte egy kocsi, vagy valami ilyesmi. Sokat bosszankodott, hogy valójában a sofőr volt a hibás. Az ember ilyenkor mindig a másikat hibáztatja. Néha elhallgattam az üregúr beszédét, és üres bólogatással nyugtáztam szavait. Aztán már nem is figyeltem rá, csak oldalt feküdtem, és a falat néztem.
A szüleim sokat voltak mellettem, és azt mondták, hogy a testem nagyon hideg. Nem egészen értettem, miről beszélnek, aztán eltűnődtem a dolgon, és arra jutottam, hogy a láz ellentétéről lehet szó. Méghozzá - hangjukból ítélve - elég erősen lehűlhetett a testem. Néha egy orvos jött a szobába, kitöltötte az ágy részemről láthatatlan oldalán elhelyezkedő lázlapot, majd kiment: semmi fejcsóválást vagy bólogatást nem láttam rajta, de még egy érzelemkifejező arckifejezést sem. Az orvosok érzéketlenek, és már azt is tudom, miért: ha nem lennének azok, akkor átéreznék a betegek fájdalmait, és lelkileg összeroppanhatnának. Kemény emberek az orvosok, akikre mindig is szükség lesz.
Az első ott töltött éjszakámon egy papírlapra elkezdtem felvázolni az angyal körvonalait. A szomszéd ágyon fekvő autóbalesetes öreg bácsi megkérdezte, mi az, mire megmutattam neki.
- Ő… Egy angyal.
- Álmodban láttad, igaz? A város szélére hívott? - a bácsi válasza megdöbbentett. Nem vagyok egyedül! Fantasztikus érzés volt, hogy van még olyan ember a földön, mint én. Akit kiválasztott az angyal, valami különleges dologra.
- Mi ketten különlegesek vagyunk, tudod-e fiacskám? - folytatta az öreg ember, én pedig elmosolyodtam.
- Persze hogy tudom. Az angyal minket választott.
- Ha úgy döntesz, elmész hozzá, öltözz fel jól. Hideg van ott nála. - mondta a bácsi, és azon nyomban elaludt. Többé nem kelt fel, szerintem meghalt.
Lassan összeállt a bácsi története: őt elütötte egy autó, miközben átment az úttesten. Vajon hova mehetett? Hát egyértelmű volt: az angyalhoz ment ő is, mint én, méghozzá - valószínűleg - ugyanazon a napon, bár ezt már nem volt lehetőségem megkérezni tőle. Boldognak éreztem magam, hogy nem vagyok egyedül ezen a világon. Vagyis… a bácsi szelleme biztosan segít majd megtalálni az angyalt, és akkor minden szép lesz. Talán.
Két napot voltam a kórházban.

5.

Apámnak és anyámnak mesélhettem volna angyalokról meg idős bácsikról, de nem érte volna meg. Inkább csak múló rosszullétre fogtam az egészet. Ők nem hagyták ennyiben mondván, hogy a múló rosszullét nem jár 33 fokos testhőmérséklettel (ami állítólag halálközeli). Ez azt eredményezte, hogy azon a héten végig otthon kellett feküdnöm. Úgy éreztem, hogy ők soha nem fogják megérteni a küldetésemet, az álmaimat, amire az életemet teszem.
Ki kellett mennem a város szélére. Nem voltam beteg, tényleg rendbe jöttem két nap alatt, amíg a kórházban voltam. Ennek már négy napja volt, úgyhogy éreztem, itt az idő. Amíg a szüleim dolgoznak, elszököm otthonról. Valahogy úgy éreztem, hogy ha elérem a célom, ott az angyalnál örök boldogság vár majd, és nem kell többé hazamennem. Nem lesz többé szükségem semmire…
Kinyitottam a ruhásszekrényt, és megkerestem a télikabátomat, és elővettem egy utazótáskát. Az egyetlen itthon maradt kulcsot leakasztottam a cipősszekrény feletti kulcstartóról, kimentem a bejárati ajtón és nekivágtam a nagyvilágnak. A télikabátot ideiglenesen belegyömöszöltem a táskába, úgy akasztottam a hátamra.
A ház előtt rögtön hideget kezdtem érezni, karjaim libabőrösek lettek pulóverem alatt is, a lábaimon csipő fagyot éreztem. Kezdődik - gondoltam, és hosszú léptekkel keletnek indultam. Tűrtem, mert tudtam, csak végtelen kitartással érhetem el a célom.

6.

Sok idő telt el, mire elértem a város szélét. Lélekjelenlétem más dimenziókba csapott át, mintha egyáltalán nem észleltem volna az időt. Mintha csak pár perce indultam volna el otthonról, olyan érzésem volt, de persze tudtam, hogy órák óta gyalogolok. A kabát már rajtam volt, és a táskámat eldobtam valahol. Iszonyatosan hideg lett mindenhol, ahová mentem. Körülöttem lengén öltözött emberek bámultak folyton, de engem nem zavart: kicsiny probléma ez ahhoz képest, amit véghez fogok vinni.
A hosszú út során még egy valamit vettem észre: éhes vagyok. Valamit nem tud elfeledtetni egy fehéren ragyogó angyal szemem előtt lebegő képe, az egyik ilyen dolog az éhség volt. Korgott a gyomrom, mintha napok óta nem ettem volna (na, természetesen nem tudom milyen napok óta nem enni).
A lábaim is teljesen kifáradtak. A város szélén túlmentem jócskán, és még mindig nem találtam meg az angyalt. Néha kocsik mentek el mellettem. Gondolkoztam a stoppoláson, de nem tudtam merre kell mennem: még az is eszembe jutott, hogy ellenkező irányba indultam el, és az angyal valahol nyugatnak lesz. Aztán elhessegettem a gondolatot visszatekintve a végtelen útra.
Leültem az út szélére. Éhesen.
Nehezen, de kitartottam a hüvelykujjamat felfelé mutatva, de az autók szinte észre sem vettek. Mintha nem is léteznék.
Esteledett, a kocsik egyre ritkábban jöttek. Úgy látszott, errefelé nem vesznek fel stopposokat, különben is egyre kevesebb autó száguldott el előttem. Úgy döntöttem, itt alszom.

7.

Nem is lepődtem meg azon, hogy álmodtam. Ismét a sugárzó angyal állt előttem, és kezével intett: hívogatott. Valami miatt azt hittem ez a mozdulat azt jelenti, hogy jó irányba haladok, ha őt akarom megtalálni. Annyira csodálatos látvány volt, hogy amikor felébredtem, nyomban elfelejtettem minden éhségemet és fáradtságomat, és fokozott lelkesedéssel útra keltem. Keletnek. Tovább a főút mellett.
Amikor egy kocsit láttam közeledni, stoppoltam, mindhiába. Az éhség ismét gyötörni kezdett, majdhogynem összeestem, alig bírtam el saját súlyomat. Eszembe jutott, milyen jó lenne otthon lenni, és csupán álmodozni tovább az angyalról, nem elmenni hozzá ennyi kín árán.
Belém nyilallt az is, hogy a szüleim biztosan keresnek, a rendőrségnek is szóltak már, és attól kezdtem rettegni, hogy hamarosan járőrkocsik százai fognak majd utánam jönni.
De hiszen egy eltűnt emberérét nem jönnek járőrök, és különben is honnan tudnák hogy ilyen messze vagyok a várostól? Az angyal csak nekem szólt (nameg az öregembernek akivel a kórházban beszélgettem), a hollétem úgymond a mi kettőnk titka.
Az út végtelennek tűnt, a két széle összeért a messzeségben. Homályosodott előttem az elém táruló kép. Majdnem elájulhattam, amikor dudaszót hallottam. Megállt egy kocsi. A városból kivezető főutcán értesüléseim szerint először felvettek egy stoppost. Azt reméltem, hogy a kocsiban ott ül majd hátul az angyal, és együtt megyünk oda, ahol majd boldogok lehetünk. Együtt szárnyalunk majd a fellegekben, együtt érjük el a céljainkat… De az autóban mindössze egy középkorú nő ült, a bal első ülésen.

8.

- Szervusz kisfiam, hova tévedtél ilyen messze mindentől?
- Én csak… Egyenesen kell mennem. A városba. Keletnek. - Komplett idiótának nézett, de nem zavart. Udvariasan beengedett a kocsiba. Bekötöttem az övet és kifújtam magam. Csak most vettem észre, hogy a fáradtság miatt már szinte nem érzem a hideget (ja, és már alig vártam hogy megkérdezze miért van rajtam téli kabát…)
- Hogy hívnak? - Gondolataim hamar rendeződtek, és mérlegelni kezdtem a helyzetet. De egyértelmű volt: mivel nem igazoltatnak, hanem csak beszélgetek egy tökidegen hölggyel, mondok neki egy hamis nevet.
- Ben vagyok. - mondtam csendesen, csodálkoztam, hogy meghallotta. - Ne haragudjon de nagyon éhes vagyok, nincs valami ennivalója? - Kérdeztem, mire ő lelkesen válaszolt.
- De véletlenül van. Egy szendvics egyenesen a táskámból. Egyébként a nevem Susan. - mondta nevetve, és rögtön a kezembe nyomta a szalámis zsemlét. Mohón falni kezdtem. Jól esett.
- Te aztán tényleg nagyon éhes vagy - mondta, közben meredten figyelte az utat. A fák sebesen suhantak el mellettünk, gyorsan közelítettünk a célhoz. Egyre jobban kezdtem ismét fázni, de legalább a lábamban lévő iszonyatos görcs elmúlt.
- Miért vagy kabátban? Meleg van… - Na ezt a kérdést nem vártam. Erre illedelmes és ésszerű magyarázat egyszerűen nem létezik, illetve igen, egyféle: A fehér fényben úszó angyalomat keresem, és amíg meg nem találom, úgy érzem, megfagyok. Na igen, egyenes út a diliházba. Nem kéne.
- Ne is kérdezze - feleltem. Úgy festhettem, mint valami hülyegyerek. - Tudja, hazafelé tartok. - ez viszont bejött! Olyan képet vágott a nő, mint a ki mindenbe beletörődik. Kis időre felhúzta szemöldökét, tátott szájjal nézte az utat, aztán ismét komor arcot vágott. Olyan érzéstelen volt az arca, mint egy élőhalotté.
Hideg volt. Szinte láttam magam előtt a hideget: felfelé szállő fehér ködöt, olyan volt minha megfagyott volna a levegő. Az orromban fura csípést éreztem, mintha mínusz tíz fokban mennék télen korán reggel az iskolába. Dideregtem, a hideg folyamatosan rázott, és a nő valamiért nem vette észre, talán nem is akarta már észrevenni. Talán egyenesen a diliházba megyünk. De nem így történt, mert feleszméltem.

9.

A város szélén volt egy hasadék.
Régen sokat meséltek róla, hogy ott egyszer valaki leesett, és azóta kísért ott a szelleme, vagy valami ilyesmi. Nem mindig tudtam jól kihallgatni a felnőttek beszédét. Egyszer arra gondoltam, hogy megírom a hasadék szellemének történetét, de letettem erről: kevés volt a háttérismeret, és a szüleim úgysem számoltak volna be egy öngyilkosságról, ami a házunktól nem messze történt meg.
Ennek a hasadéknak a tetejétől párszáz méterre intettem búcsút a hölgynek, aki volt szives felvenni, amikor majdnem összeestem az éhhaláltól a főút mellett.
Odasétáltam nagynehezen a hasadék széléhez. A hideg szinte kiégette a szememet, kezeimet folyton összedörzsöltem, sapkát vettem a fejemre. Már megbántam, hogy kesztyűt nem hoztam magammal.
A szakadék szélén álltam. Lenéztem, de tudtam, hogy mit fogok ott találni. Természetesen az angyal lesz ott, és hívogatni fog engem oda le, ahol boldogok lehetünk örökkön örökké. Lenéztem, és… Nem láttam semmit. Csak az egyenletes gyepet, ahogyan lágyan mozgatja a fűszálakat a csendes, meleg déli szél.
Fáztam. És elaludtam, élettelenül zuhantam a földre.

10.

Álmomban ismét láttam az angyalt. Ugyan ott voltam, mint a valóságban: a hasadék szélén. Ugyan úgy lenéztem, mint a valóságban, de az álmomban ott volt az angyal, felnézett rám és lehívott. Egy hatalmas lépést tettem előre, és zuhanni kezdtem.
Zuhantam. Örökké.

11.

Olyan lendülettel keltem fel, mint még soha: mély, halálszerű álomból egyszercsak a valóságban találtam magam. A hasadék szélén.
Hideg volt, mint mindig. Arra gondoltam, hogy ha az angyal itt lakik, hogy lehet az, hogy nem fázik. Aztán rájöttem, hogy fázik, és azt akarja, hogy mentsem ki innen.
Felálltam. Lábam szinte nem is működött, élettelenül hajtotta végre a parancsokat, amit az agyam adott neki. Éreztem, ahogy lassan pumpálódik a vér a lábszáramba, hogy újra életre keljen.
Lenéztem, és ámultam.
Ott volt. Felfelé nézett, és hívogatott, de mindezt mozdulatok nélkül. Egy hatalmas jégtömb zárta el a külvilágtól: meg volt fagyva. Tükörsima börtönében valóban úgy festett, mint aki segítséget kér, kezét mintha épp felfelé akarta volna emelni, mielőtt megfagyott. Talán már akkor hívott.
Talán elkéstem, jézusom.
Azt sem tudtam, mit tegyek. Valaki segítséget kért tőlem, hogy azán boldogan élhessünk, és én cserben hagytam. Kezdtem összeomlani. Minden egyes pislogásnál hideg csapta meg a szemgolyómat, és könnybe lábadt a szemem. Az angyal, a földnek ez a legcsodálatosabb lénye odaveszett miattam, mert nem voltam elég gyors.

Nem tudom miért, de egy hatalmas lépést tettem előre, mint az álmomban. Már nem érdekelt semmi, ha örökké zuhanni kell, hát legyen. Ha ezzel kell vezekelnem azért, mert hagytam meghalni őt, hát vállalom. Azt hittem, ezzel megmentem. Mertem azt hinni, hogy ha leugrom mellé, akkor kiolvad, és életre kel.
Ugrottam. Széttártam karjaim, és zuhanni kezdtem. Zuhantam, talán örökké, talán nem, de ez már mindegy. Talán valaki lelökött, mintha az agyam nem is én irányítanám, mintha valaki más, egy gonosz ember.
Talán egy zöld fejű manó lökött le, akinek egy tegez van a hátán és íj a hóna alatt. Ha visszanézek egy ilyesmi lényt vélek látni. Ha lefelé nézek, akkor az angyalt látom amint hívogat. A szerelmemet.
Akitől csak egy jégtömb választ el.
Viszont ez a jégtömb áthatolhatatlan.

12.

Andrew Tylernek hívnak, és a harminckettedik életévemet töltöm be. Az angyalt húsz éve nem láttam.
Tudom, hogy őrültség. Talán én magam is megőrültem, miközben ezek az események történtek velem. De most, amikor ezen a szép meleg tavaszi estén mindezeket leírom, mégsem érzem úgy, hogy valami zavar lenne az elmémben. Bizonyos értelemben még mindig zuhanok, de már földet értem. És az élettől megkaptam mindazt, amit a jégbe zárt angyaltól nem kaphattam meg: egy lányt, aki pótolhatta az érzéseket. Egy lányt, aki miatt nem kellett szenvednem.
Nős ember vagyok, és hamarosan gyermekünk születik.Hogy hogyan jutottam idáig? Nem emlékszem. Ez egy mese, aminek az első változatát az élet írta, a másikat az én képzeletem, a harmadikat pedig az olvasó képzelete.
Ha ön hisz a csodákban, akkor ön gondolatban megírhatja a hiányzó oldalakat, amik kerek egésszé teszik ezt a mesét. És az ön képzeletében ez túltehet akármilyen Andersen vagy Grimm-művön, de még a Denver, az utolsó dinoszaurusz legelső epizódján is.

Kapjon le egy meséskötetet a polcról, és olvassa el azt a mesét, amit kiskorában a legjobban szeretett. Aztán hasonlítsa össze azzal, amit éppen most olvas. Legyen az egy romantikus regény, vagy éppen a Történetek egy vámpírról, egy valami biztos: Mind ugyan abban gyökerezik. Mindegyik egy képzeletvilágba kalauzol bennünket, olvasókat, és mindegyik valamiféleképpen ezt a képzeletvilágot teremti körénk. A mesék születése, a művészet korántsem emberi tudás eredménye: inkább egy isteni hatalom megmutatkozása.