Történetek

Előreléptem a sírok szélére, hogy ledobjam a marék földet és a virágot, amit a kezemben tartottam. Megvártam, míg a testvéreim is megteszik és elhúzódtunk a tömeg útjából. Figyeltem, ahogy ki-ki újabb marék földet és virágot hajít a koporsókra. Kik ezek az emberek? A nagyját, még csak látásból sem ismerem, akit meg igen azok inkább otthon maradhattak volna. Sok képmutató a megjátszott gyászos arckifejezésével, sőt többen unottnak tűnnek...

Szerelem. Mi is a szerelem valójában? Sokunkat foglalkoztat ez a kérdés. Létezik-e egyáltalán, nem csak egy hatalmas erővel rendelkező érzés, ami arra próbálja felhívni a figyelmünket, hogy a bizonyos illetőt a hódításaink között akarjuk tudni? Erre a kérdésre sajnos valószínű, hogy soha nem fogjuk megtalálni a választ...

- Jól táncolsz – suttogta a fülébe halkan a férfi – tökéletes az összhang, mit gondolsz, minden helyzetben ugyanilyen összeszokott párt alkotnánk?
Elállt a lélegzete.
- Nem igazán tudom, mire gondolsz... – kezdte, de a férfi a szavába vágott.
- Ó, dehogy nem, nagyon is jól tudod, Királylány – azzal arcát a lány hajába temette és belecsókolt a fülébe.
Egyszerre sóhajtottak föl. A lánynak egy pillanatra fogalma sem volt, hol is van éppen. Elhallgatott a zene, és...

Nem értettem mi zajlik le most pontosan bennem, és hogy mi is az, ami elől én éppen menekülök, mégis tudtam, meg fogom érteni a dolgot. Ez kissé megnyugtatott, és már azon voltam, hogy lassítok lépteimen, amikor eszembe jutott mi is van a nyomomban. Egy hatalmas árok tátongott előttem, egyenest belefutottam volna, amikor az megfogott hátulról, szorosan magához ölelt. Nem tehettem semmit, hagytam csináljon, amit akar...

Gal’RasaN vagyok. Fajomat tekintve gassgorr, de ezt a faj képviselőim kívül nem nagyon tudják kiejteni. Az emberek egy másik szót alkalmaznak ránk, amit szintén a mi nyelvünkből vettek. Ők orknak hívnak minket, ami a mi nyelvünkön otrombát jelent. Pár száz évvel ezelőtt vándoroltunk be, de a hosszú csatározások során elfogytak harcosaink, és az emberek legyőztek minket. Kiváló harcosok lévén nem rabszolgának használtak minket, hanem hűbér seregnek. A gazdánknak akart hinni magát, de ezt...

Ez nem lehet igaz! Így bízzon az ember a fodrászokban. Világosan közöltem, hogy mit akarok, erre csak azért is az ellenkezőjét csinálja. Pedig ez állítólag egy menő hely, egyszerűen hihetetlen milyen szerencsétlen vagyok. A mai napom a mélypont, még valami rossz történik ma és sikítófrászt kapok...

Szőke Orsolya emlékére.

- Add a fenekedet – lihegte a fiú, mert még utoljára bele akart merülni a szűk kis barlangba. Hallotta, hogy a városban kaphatók lányok, némi pénzért ilyesmire, de Anne teljes örömmel adta oda magát, más úgy sem képes erre. Anne pedig négykézlábra állt, Tom pedig kinyúlt az olajos tégelyért, és bekente vele férfiasságát, aztán nekifeszült a formás kis popsinak, és belényomult...

Végigmentünk a nagy fal egy szakaszán két őrtorony között. Lenyűgöző látvány tárult elénk. Beláttuk a messzi tájakat, hegyeket, völgyeket. Ma már nincs védelmi szerepe a falnak, de mint idegenforgalmi vonzerő, óriási a jelentősége.
Szerény ebédünket a Nagy Fal egyik vendégfogadójában költöttük el, melynek hangzatos elnevezése így hangzott: Fogadó a Pekingi Kacsához...

- Mi… miről beszélsz, csak dumálunk… - Finn mintha meg sem hallotta volna, még mindig őrülten somolyogva folytatta:
- Hát nagyon annak hangzott, nem igaz, Bxob? O’Neil kihívott, nem? - erre a sötét hajú srác ijedten pislogott Finnre, majd Nyúlra.
- Egyértelműen igen - jelentette ki gyorsan, mire Nyúl megbántottan bámult rá. - Ha nemet mondok, velem akar... múltkor is szétvert… - tátogta a rasztás fiúnak Bxob Finn háta mögül, aki lassan felemelkedett a székéből, és ujjait ropogtatva...