Az eminens 2. fejezet

Apa kikísért a repülőtérre és sok szerencsét kívánt. Hát rám is fért, gondoltam anyát lebeszélem erről az egészről, amíg hazavisz a repülőtérről. A tervemről le is mondtam, mikor megláttam őt kézen fogva azzal a Karl nevű pasival. Mivel én is nő vagyok el kellett ismernem, hogy hűha. A pasi Antonio Banderas és Jean Claude Van Damme keveréke. Meglepően jóképű, sötét haj, csoki barna szemek és férfias pofi egy cseppnyi kisfiús beütéssel. Hihetetlenül magas legalább százkilencen centi és csupa izom, remekül kifejlődtek a mindenféle cepszei meg ilyenek. Szélesen mosolygott rám, amikor anyám mutogatni kezdte, hogy én vagyok az. Nem akartam bunkó benyomást kelteni, ezért én is mosolyogtam.
- Natalie – rohant elém Helen, és a nyakamba vetette magát, majd két puszit adott az arcomra.
- Helen, milyen csinos vagy – mondtam neki, mert tudtam, hogy ezt akarja hallani, majd odaléptem a Karl-hoz és a kezet nyújtottam.
- Natalie Wells vagyok, örülök, hogy megismerhetem, Mr.… – hoppá nem is tudom mi a vezetékneve.
- Szólíts nyugodtan Karl-nak – kedélyeskedett –, hiszen úgyis egy család leszünk, nem szólíthatsz Mr.-nek – elvette tőlem a bőröndömet – Milyen volt az út?
- Unalmas – nyögtem ki teljesen elhűlve. Mit mondott? Egy család?
- Siessünk Karl, mert még a fiúkkal is össze kell ismertetni.
- Igazad van szívem, már nagyon várják a találkozást.
Teljes sokkban ültem be a hátsó ülésre. Elképzeltem, hogy két indiánnak öltözött ikerfiú vár a nappaliban, alighogy belépek, lerohannak és megkötöznek. Jaj ne!

A kocsiban anyám mindenféle hülyeségekről beszélt, főképpen arról, hogy mennyit kellett pakolászni az utolsó négy napban, de most már minden rendben van otthon, ne aggódjak és az új öcsikéim milyen rendesek, hogy mennyit segítettek.
- Milyenek a gyerekek? – kérdeztem kicsit kihúzva magam a sokkból.
- Eric igazi édes pofa – kezdte Helen – tizenegy éves, és igazán jól nevelt kisfiú, képzeld nem is hasonlít Karl-ra, teljesen szőke, kék szemei vannak. Tisztára olyan, mint Valerie volt.
Tizenegy éves, az nem is olyan vészes, az már nem annyira gyerek.
- Ki az a Valerie? – kérdeztem értetlenül.
- Az első feleségem – felelte Karl a visszapillantóba bámulva –, nyolc éve halt meg egy autóbalesetben.
- Sajnálom – mondtam reflexből –, és azóta volt valakid? – kíváncsi voltam, hogy vajon hozományvadász gazember-e vagy esetleg tényleg egy szegény özvegy pasi.
- Nem volt senkim, csak az édesanyád, mikor őt megismertem, tudtam, hogy csak ő kell nekem – itt Helen-re nézett –, szerelem volt első látásra!

Elborzadtam, ilyen nyálas szöveget nyomni, ez tiszta hihetetlen, anyám meg úgy vihorászik, mint valami idióta. Hogy a fenébe beszéljem le erről az őrültségről? Még jobban elöntött az undor, ahogy megláttam, amint anyám megsimogatja Karl combját. A combját!
Szerencsére hamar hazaértünk, kivágódott a bejárati ajtó és egy iszonyatosan szép kisfiú rohant ki rajta, sötétszőke, kissé hosszabbra hagyott haja csak úgy repdesett ide-oda a fején, egyenesen felém tartott és épphogy lefékezett előttem.
- Szia! Te vagy Natalie? Láttalak a fényképen, és ott is ilyen voltál, szóval biztos, hogy te vagy! Én Eric vagyok, most költöztünk be hozzátok, mekkora tévétek van és a régi házunkba nem volt medence. Helen mondta, hogy van egy macskád is, ugye megsimogathatom majd? Képzeld, Kenny azt mondta, ő ismer téged. Belestem a szobádba is és nagyon kényelmes az ágyad. A macskának meg milyen nagy kastélya van, nagyon menő, már nagyon vártam, hogy haza gyere. A macskát mikor hozod vissza? Szereted a gyümölcstortát? Csak mert vettünk egyet a te tiszteletedre. Apa azt mondta legyünk nagyon kedvesek hozzád, mert lehet, hogy kicsit rosszul fogod érezni magad, amiért ilyen hirtelen beköltöztünk, ez igaz? Rosszul érzed magad? Haragszol, hogy itt vagyunk? - csak bámultam rá tátott szájjal. Elég aranyos arca volt, valahogy nem tudtam utálni, pedig kifejezetten tartok a gyerekektől.
- Nem haragszom – nyögtem ki végül.
- Menjünk be – indítványozta Karl kezében a bőröndömmel, teljesen úgy, mintha az ő háza lenne. Elindultam befelé, közben Eric csak mondta a magáét, ahhoz képest, hogy csak belesett a szobámba, azt mondta milyen szép a kilátás az erkélyemről. Meg nyaggatott, hogy mikor hozom vissza a macskát, mert ő nagyon szereti az állatokat, szinte vártam, hogy mindjárt a másik gyerek is lerohan, reméltem, hogy nem olyan szószátyár, mint ez itt mellettem. A nappali nem igazán változott meg, ugyanazok a hófehér fotelek és kanapé a 135cm-es tévé előtt, viszont a sarokban valami csocsóasztal díszeleg. A mi gyönyörű nappalinkban? Mindegy! Most nem aggodalmaskodom ezen. Szétnéztem, hogy merre lehet, a másik kisfiú, nehogy lesből támadjon rám, de nem volt a nappaliban.

- Hol a másik kisfiú? – kérdeztem, mire Karl felordított az emeletre.
- Kenneth, gyere le, Natalie megérkezett!
- A szobánkban számítógépezik – jelentette nekem Eric. Némileg meglepődtem a szobánk kifejezésen és ekkor esett le, hogy ezek tényleg itt laknak. Úgy értem tényleg ide költöztek, itt vannak a cuccaik, meg minden.
Kezdtem kiakadni.
- Nagyon kedves fiú – mondta Helen – biztos jól kijöttök majd, ugyanoda jár iskolába, ahova te is.
És ekkor megláttam és tudtam ennél rosszabb már nem jöhet. Nem a várt kisfiú lépkedett le a lépcsőn, hanem egy magas és sápadt fiatal srác, sötét hajjal és olyan csoki barna szemekkel, mint amilyen az apjának is van. Tétován nézett rám, de azért lejött egészen a nappaliba.
- Kenneth Bright – suttogtam magam elé és csak egy dologra tudtam gondolni – Ti most vicceltek velem, ugye? – nevettem el magam és körbenéztem, hova rejtették a kamerákat meg az ilyesmit – Ugye Helen? Összebeszéltél a filmes haveroddal és most csak tréfálkoztok?
- Miről beszélsz, Natalie? – kérdezte Helen – Valami baj van?
- Ne csináld már! – kezdett lefagyni az arcomról a mosoly és ránéztem Karl-ra, majd Eric-re, akik szintén nem mosolyogtak – Ez Kenneth Bright! – kiáltottam fel hisztérikusan és a fiúra mutattam.
- És? – kérdezte Helen kínosan feszengve.
- Ti ezt komolyan gondoljátok? – teljesen kiakadtam – Ő... ő… –mutogattam egyfolytában Kenneth-re, aki elég mélabús arcot vágott – Ő a te fiad? – fordultam Karl-hoz.
- Igen – felelte.
- Szóval a te vezetékneved Karl Bright? Ő meg Eric Bright? És ti ezentúl itt fogtok lakni? – felnevettem és megint Kenneth-re néztem. – Ti teljesen megőrültetek! – csattantam fel, és Kenneth mellett elrohanva felszaladtam a szobámba.