Sam 3. fejezet

Joanne-nal gyorsan távolodtunk a fekete embertömegtől és a síroktól, hogy minél előbb a kocsinál lehessünk. Beszálltunk a kék szülinapi autómba és elindultunk a kórház felé. Nem volt nagy forgalom, úgyhogy viszonylag gyorsan haladtunk. Arra gondoltam apának igaza volt, ez tényleg egy nagyon jó kis kocsi, aztán elmosolyodtam, apának mindig igaza van. Volt. Hirtelen gombócot éreztem a torkomban, de gyorsan kényszerítettem magam, hogy másra gondoljak. Bevillant, ahogy Danielle és Chris állnak a sírok mellett, még van bőr a képükön. A legjobb barátok voltunk, de az már elmúlt, mondtam, hogy hagyjanak. Most felrémlett annak a szörnyű időszaknak is az emléke, és a szívem még jobban összeszorult. Nagyot sóhajtottam, hogy legalább az a nyomás eltűnjön a lelkemről, elég a mostani fájdalom is. Egyébként is az a régi már elmúlt.

Szerencsére odaértünk a kórházhoz és rögtön találtam, egy parkolóhelyet, ahova gyorsan beálltam. Josh a második emeleten feküdt, két másik kisfiúval egy szobában. Éppen valami rajzfilmet néztek a tévében, de ahogy megérkeztünk, azonnal kikapcsolták. Az ajtóhoz legközelebbi ágyban egy szőke, nyolcéves kisfiú feküdt. Amputálták a bal lábát, amikor meglátott, reménykedve elmosolyodott, feljebb tornázta magát az ágyon és felkiáltott:
- Sam! Ugye elhoztad? – mosolyogva bólintottam.
- Megmondtam Bobby – szólalt meg Josh a legtávolabbi ágyról – Sam mindig megtartja, amit ígér!
- Nem mondtam, hogy nem tartja be – okoskodott Bobby – de a felnőttek sokszor elfelejtenek olyan dolgokat, ami a gyerekeknek fontos, nekik meg nem.
Kinyitottam a táskám és kiraktam a régi Batman-es képregényeket Bobby ágyára. A kisfiú szenvedélyes képregény gyűjtő, és amikor megtudta, hogy Russ-nak van otthon néhány denevéremberes, rögtön megesketett, hogy behozom őket, mert át akarja nézni. Előző este legalább hat óriási doboz régi kacatot túrtam át értük, de végül meglettek, méghozzá elég jó állapotban, ahogy ki tudtam venni Bobby örömködő kiáltozásaiból:

- Fúú, ez a négy nincs is meg nekem, igazi ritkaságok Sam, felbecsülhetetlen értékűek! Ez a kettő meg nagyon jó állapotban van, nekem csak elég szakadt példányaim vannak. A többi megvan nekem is, de elég jó cserealap lehetne belőlük Russ elcserélhetné például a…
- Russ üzeni, hogy az összes a tiéd – fojtottam bele az izgatott karattyolást – és még azt, hogy vigyázz rájuk, mint a szemed fényére, mert különben visszaveszi – nevettem.
Bobby hatalmas szemeket meresztett rám mintha én lennék a Fogtündér, vagy a Mikulás.
- Igazán az enyémek? – hitetlenkedett. – Nem viccelsz Sam?
- Becsületszavamra! – emeltem esküre a kezem. Örültem, hogy ilyen boldog tőle és nem is sajnáltam a rengeteg kutakodást az újságokért.
- Neked is hoztam valamit Jim! – néztem a középső ágyon fekvő kisfiúra. Odaadtam a piros tűzoltóautót, mire rám mosolygott és magához szorította. Nem beszélt túl sokat, mert pár napja kigyulladt a házuk. Nem tudott kijönni, mert rázuhant valami. Eltört a keze meg két bordája és a hangszálai is megsérültek. Ha nagyon akarta, tudott pár szót suttogni, de fájt neki, szóval inkább nem beszélt, azért láttam, hogy örül. Russ előző nap megkérdezte, mi akar lenni, ha felnő erre rávágta, hogy tűzoltó. Nagyon tetszett neki a bácsi, aki kimentette őt és még Buksi kutyájukat is. Amikor kerestem a képregényeket kezembe akadt a tűzoltóautó és rögtön Jim jutott róla eszembe, félre is tettem neki.

A két gyerek megkapta a kincseit, így odaléptem Josh ágyához. Joanne gondos nővérkeként igazgatta a párnáját és gyürködte a takaró széleit. Mindannyian imádtuk őt, mint legkisebbet a családban.
Tizenkettő voltam mikor anya egy nap bejelentette, hogy újabb testvérünk lesz. Russ felkiáltott:
- Remélem fiú lesz, mert már unom a nőuralmat a házban!
Apa leintette, hogy akár fiú, akár lány úgyis szeretni fogjuk. Sokat vitatkoztunk Russ és én, mert szerinte azon okból kell most fiúnak jönnie, mert beleillik a sorba egy lány, egy fiú. Az én érvem, meg az volt, hogy anya nem egy gép, hogy rendszer szerint jönnek a babák, és csakazértis lány lesz. A vitáinknak végül anya vetett véget, amikor apával hazajöttek a vizsgálatról, ami a baba nemét is kiderítette.
- Minden rendben? – kérdeztem aggodalmasan.
- Ugye fiú? – kérdezte Russ.
- Vagy lány – jelentettem ki
Anya széles mosollyal, örömtől kipirult arccal nézett ránk. A terhesség csak még szebbé változtatta.
- A doktor szerint minden rendben – mondta.
- És? – kérdeztük egyszerre Russ-szal. Anya hozzám fordult:
- Sam, te nem fogsz örülni, kisfiú lesz.
Russ ujjongva bizonygatta, hogy ő megmondta és a rendszerben nincs hiba, aztán rám öltögette a nyelvét.
- Örülök a kisfiúnak – mondtam anyának – de én szeretnék neki nevet adni, lehet?

Anya apára nézett kérdőn, mire apa biccentett egy kicsit:
- Rendben Sam, de azért csak szólj, mire jutottál.
A következő napokban rosszabbnál rosszabb neveket sorakoztattam anyáék elé, mindenáron valami egzotikus hangzásút akartam, ami nem szokványos.
- Anya, kitaláltam! Legyen Jorgosz. Szerintem gyönyörű név – anya fájdalmas pillantást vetett rám és apa is megrázta a fejét – Akkor Damoklész, vagy Sámson – kijött belőlem rengeteg mitologikus és történelmi név, de anya azt mondta inkább valami evilági kellene, úgyhogy új módszert dolgoztam ki.
- Kinyitom a telefonkönyvet és rábökök egy névre – mondtam anyának – te nézd meg mi lett.
- Halls, Jonatan – olvasta fel anya
- Jonatan? – nyögtem fel csalódottan, nem tetszett a név, viszont lenéztem és rögtön megakadt a szemem egy másikon – Joshua, anya ezt a nevet választom.
- Joshua Turner? Josh – anyának láthatóan tetszett – szólj apádnak.
Mint kiderült a Josh mindenkinek tetszett, sőt amikor a pici megszületett Joanne csak ránézett és azt mondta tényleg Josh-nak néz ki. Szóval így lett Josh a legkisebb testvérünk.

Belefájdult a szívem, ahogy a kórházi ágyban láttam őt, de vidáman mosolygott, úgyhogy én is, és adtam egy puszit a tökéletes babaarcocskájára. Vagyis majdnem tökéletes, mert a balesetben hosszú, mély vágást szerzett a homloka közepétől egészen a szeme sarkáig. Az orvosok szerint millimétereken múlott a szeme, de még rágondolni is rossz, így is rengeteg öltés kellett, hogy összevarrják és talán örökre látszani fog a heg.
A legnagyobb gond mégsem a fejsérülése, hanem a lába állapota. A jobb lába három helyen tört el, kettő a sípcsontján csúnya nyílt törések, a másik meg a bokája. A sípcsonti törések nem voltak annyira súlyosak, mint a bokája állapota, annyira rossz volt, hogy két műtétet is kellett végezni rajta. Mindenféle csavarokat, meg fémeket ültettek be, hogy ezek említése is borzalommal töltött el, de Josh egyszer sem sírt. Dr. Vivian Jones, Josh dokija ötvenszázalékos esélyt jósolt a teljes gyógyulásra, a második műtét után, meg már nyolcvan százalékot.

- Jól vagy kicsim? – kérdeztem tőle.
- Képzeld Sammy! A doktor nénivel sétáltunk egy kicsit a mankókkal és nagyon jól megy. Azt mondta, ha megjöttél feltétlenül nézz be hozzá. – olyan édesen hangsúlyozta a feltétlenül szót, hogy csak mosolyogtam, de aztán komolyságot erőltettem magamra.
- Rendben, most rögtön feltétlenül megkeresem – Joanne-hoz fordultam – Mindjárt jövök.
Joanne már vette is elő a nagy mesekönyvet és letelepedett Josh ágya végébe.
- Ma a rendíthetetlen ólomkatonát fogom felolvasni – mondta és lágy, dallamos hangon kezdett olvasni.

Otthagytam ezt az édes jelenet és idegesen a doktornő keresésére indultam. Gondoltam, hogy a végleges eredményeket akarja közölni, és igazam lett, a következő folyóson szembe is találtam magam vele. Magas, csontos nő, a negyvenes évei végén. Rövidre nyírt barna hajában, ősz tincsek vegyültek. Kicsit elmosolyodott, ahogy meglátott.
- Samantha, kérem jöjjön az irodámba – már el is indult én meg siettem utána is magamban fohászkodtam, hogy jó hírek legyenek. Ránk férne már néhány jó hír!
Dr. Jones irodája igazából csak egy raktárféle. Rengeteg kartotékszekrény és bezsúfolva egyetlen egyszerű barna asztal, egy számítógéppel, egy telefonnal és egy fa névtáblával, ami nagybetűvel hirdeti a doki nevét.
- Foglaljon helyet – mutatott az egyik fekete székre, ő meg leült a sajátjára – korábbra vártam, máskor hamarabb bejön – mintha neheztelést hallanék a hangjában, de mire fel? Vagy lehet, hogy csak túlreagálom a dolgot.
- Ma volt a temetés – közöltem semleges hangon. Bólintott egyet, de nem szólt semmit. Nem bírom a csendeket, félpercnyi hallgatás után megkérdeztem:
- Mi van Josh lábával? Megvannak az eredmények?
- Nos, úgy vélem minden rendben lesz, a műtétek jól sikerültek – megkönnyebbülten felsóhajtottam – de a teljes gyógyuláshoz hosszabb út vezet – folytatta a doktornő – rendszeres tornáztatást igényel a beteg és hetente háromszor gyógykezelésre kell járnia. Az otthoni mozgásgyakorlatokhoz, majd összeállítunk egy edzéstervet.
- Persze – mondtam – mindent megcsinálunk, amit csak kell.
- Továbbá szeretnék beszélni a kisfiú törvényes gyámjával is.
- Vele beszél doktornő! – világosítottam fel – én leszek a törvényes gyám, úgyhogy nekem elmondhat mindent.

A doktornő felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit.
- Mondja csak ki, amire gondol! – vágtam a képébe, nem túl kedvesen. Nem ő az első, aki fennakad ezen a témán és ez nagyon dühítő.
- Maga tizennyolc éves. Hogy tudna felnevelni három gyereket is? Miből tartja el őket? Ha talál munkát, ki főz, mos, takarít utánuk? Ki… – türelmetlen kézmozdulattal fojtottam bele a szavakat, tudtam, hogy elég udvariatlan voltam, de nem érdekelt.
- Nem vagyok már gyerek! – csattantam fel – Majd én mindent megoldok, maga meg törődjön a saját dolgával. Mondani könnyű, hogy nem fogom tudni megcsinálni, de akkor válaszoljon, maga mit tenne a helyemben? Nincsenek rokonaink, küldjem őket árvaházba? Ne szóljon bele olyanba, amihez nincs köze!
Jó, most már teljesen modortalan és bunkó vagyok. Nagy levegőt vettem, hogy lenyugodjam és épp elnézést akartam kérni a dokinőtől, de megelőzött.
- Rendben igaza van. Nincs jogom beleszólni – közbe akartam vágni, de folytatta – a beteg vasárnap hazamehet, megkapják a gyógykezelések időpontjait, a szükséges kezelések listáját és egy kis füzetet a tornagyakorlatok leírásával. Otthon biztosítani kéne, egy földszinti szobát, mert egy ideig nem kaphat járógipszet. Most pedig sajnálom, de várnak a betegeim.
Hangjában nem érződött, semmi harag, vagy megbántottság, de azért csak elfogott a bűntudat a viselkedésem miatt. Dr. Jones felállt és elindult az ajtó fele, keze már a kilincsen volt mikor utána szóltam.
- Köszönöm doktornő, és sajnálom, hogy magára förmedtem, de nagyon nehéz időszak ez nekem.
- Nem kell bocsánatot kérnie Samantha, igaza volt, ne hagyja, hogy mások lebeszéljék. Csodálom magát, hogy bele mer vágni ebbe és feláldozza az életét a gyerekekért – rám mosolygott, majd kiment.

Nem értettem milyen áldozatról beszél, de nem is törődtem vele, siettem vissza Josh-hoz.
Joanne lelkesen mesélte az ólomkatona történetét, most tartott annál a résznél, mikor a tűzbe hajítják a két szerelmest. A hangja drámaivá halkult és figyeltem, hogy Josh és Jim szeme kerekre tágul, ahogy beleélik magukat. Fél szemmel láttam, hogy Bobby is a mesét hallgatja, de közben olvasást színlel és egy képregényt tart maga előtt. Amikor Joanne befejezte a mesét, gyorsan lapozott egyet. Aranyos.
Joanne felém fordult aggodalmas tekintettel.
- Mit mondott a doktornő?
- Röviden? Josh meggyógyulsz, bár tornáznod kell meg ilyenek és a szobádból is ki kell költöznöd, le a földszintre. Vasárnap hazajöhetsz! – nevettem rá.
Joanne felsóhajtott és elmosolyodott, Bobby meg ujjongott, mint egy focimeccsen. Josh erősen töprengett, még a homlokát is ráncolta, a sebe megfeszült mire felszisszent.
- Bánt valami kicsim? – kérdeztem halkan.
- Sammy a földszinten nincs szabad szoba, ott csak a nappali, a konyha, meg anyáék szobája van. Ugye nem oda kell mennem? – a hangja egészen rémült, bevillant apa és anya üres szobája és összeszorult a szívem, de azért egy kis mosolyt erőltettem magamra.
- Persze, hogy nem! – feleltem könnyedén – Majd kitalálok valamit, de most mondd meg, mit főzzek, mikor hazajössz. Bármit mondhatsz, megcsinálom.

Szerencsére nem vette észre, hogy direkt tereltem a gondolatait más irányba és rögtön sorolni kezdte a sokféle ételt és süteményt, ami hirtelen az eszébe jutott. Bobby is lelkesen beszállt, olyan ételekkel, amik kimaradtak a listáról, sőt Jim is elsuttogott pár finomságot. Gyorsan közöltem, hogy csak egy főételt és egy desszertet válasszon.
Míg az ételcsatát vívták, én a szüleink lakrészére gondoltam. Nekem sem akaródzott bemenni a fájdalmas emlékek közé, de meg kellett tennem, mikor a papírokat kerestem. Egyszerűen borzalmas volt, minden rájuk emlékeztetett. Látni apa köntösét, amit már sosem visel, anya hajkeféjét, amivel nem fésüli többet a haját. Nem csoda, hogy a többiek is kerülték a szobájukat.
Gondolataimat a mobilom csörgése szakította meg, láttam, hogy Russ keres.
- Tessék Russ?
- Sam, még a kórházban vagytok? Én most végeztem itt. Andrew elment a motelbe Kyle-lal – könnyed hangon beszélt, de tudtam, mennyire ki van készülve. – Már mindenki elment és mondták, mennyire sajnálják, és hogy ha segíthetnek valamiben, csak szóljunk. Mrs. March-nak céloztam rá, milyen jó lenne, odaköltözni hozzá, láttad volna milyen gyorsan elpályázott.
- Nagy tréfamester vagy! – sóhajtottam fejcsóválva
- Tudom – nevetett – figyelj, Chris itt van velem és beszélni akar veled.
- Muszáj? – nyögtem fel, de Russ már át is adta neki.
- Sam, szia – szólt bele nagy lelkesen, mintha nem is egy órája találkoztunk volna.
- Mit akarsz? – kérdeztem és elég gorombára sikeredett, de most csak erre futotta.
- Csak azt szeretném, mondani, hogy ha bármiben tudok segíteni, csak hívjál. De nem udvariasságból mondom, hanem őszintén. Ha kell valami, vagy ha beszélgetni szeretnél szólj.
- Ja, persze – mondtam enyhe iróniával, pedig próbáltam udvarias maradni.
- De tényleg, higgy nekem Sam! – olyan őszintének tűnt a hangja.
- Hiszek neked – feleltem és végre sikerült a normális hangomat elővenni.
- Csak nyugodtan, hívj engem vagy Danielle-t és már ott is vagyunk.
- Oké, persze – mondtam, de közben arra, gondoltam, hogy akkor sem szólnék nekik, ha tényleg szükségem lenne valamire. Nem akarom őket látni és kész.
- Mikor jössz a suliba? – soha, akartam volna válaszolni, de eszembe jutott, hogy ezzel még tovább húznám a beszélgetést.
- Még nem tudom, majd meglátjuk – elég gyenge hazugság – most mennem kell, bocs.
- Nem akarlak feltartani – mentegetőzött – adom Russ-t, hívj, ha kell valami.
- Vagyok – szólt bele Russ – Chris jófej, hogy megvárt.
- Ja – összegeztem tömören a véleményem – mondom a jó hírt. Josh lába rendbe jön, vasárnap hazajöhet.
- Tök jó – lelkendezett megkönnyebbülten, hallottam, hogy Chris-nek is továbbadja az infót – Akkor vasárnap buli!
- Buli az túlzás lenne, de főzök valami finomat épp most választja ki a menüt. De egyébként miért hívtál?
- Ja, igen elég késő van már, nem hiszem, hogy bemegyek a kórházba, ti meddig maradtok?
- Nem sokáig, érted megyek, te meg szerezhetnél valami kaját vacsira, ha van nálad elég pénz.
- Persze, várj egy percet – hallottam, hogy valamit dumálnak – figyelj, Chris elvisz a pizzériáig, ott felvehetnél, és akkor nem kell idáig eljönnöd.
- Jó, akkor ott, pár perc múlva indulunk. Adom Josh-t, hogy köszönhess!
Átadtam a mobilt Josh-nak mire izgatottan hablatyolni kezdett bele, én meg vázoltam a terveket Joanne-nak.

Tíz perc múlva már robogtunk is a pizzériához. Russ ott várt kezében egy óriáspizzával, az oldalán meg Chris-szel. Minek van még mindig itt, már csak Danielle hiányzik a tökéletes idilli pillanathoz.
Chris integetett nekünk, én meg türelmetlenül biccentettem, szóltam Russ-nak, hogy gyorsan pattanjon be és már ott sem voltunk. Nem akartam bájcsevegni Chris-szel, még csak hallani sem akartam róla, de Russ nem állta meg szó nélkül:
- Rendes ez a Chris, hogy mellettem maradt és hogy elhozott. Kár, hogy már nem vagytok barátok.
- Erről nem én tehetek – vágtam rá dühösen, nem Russ-nak szólt a mérgem, hanem magamnak, mert rájöttem, hogy Chris nekem is hiányzik. Hülye Sam!
- Nem úgy gondoltam, bocs – mentegetőzött Russ.
- Tudom – sóhajtottam – nem akartam bunkó lenni, bocs, hogy kiabálok, nem akartam.
- Csak a sok stressz – bólintott komolyan, majd vigyorogva hozzátette – azt nem bírják a gyenge nők.

Lassan kiértünk a belvárosból és áttértünk, és már szép kertes házak között haladtunk. A mi házunk egy utca legutolsó háza. Egyetlen ház van mellettünk, távolabb meg sok fa és szinte érintetlen természet, jó kis zugot sikerült kifognunk. Három éve még csak egy telek, volt egy parányi bódéval, most meg a mi hatalmas és gyönyörű álomházunk. Kétszintes, alul nagy nappali, konyha és egy hálószoba van fürdővel. Felül meg a mi szobáink. Apa tervezte a házat és arra jutott, hogy igenis kijár nekünk egy saját emelet. Mind a négyünknek külön szoba, egy fürdő és egy vécé. Mivel én már nagylány vagyok apa külön fürdővel kedveskedett nekem, ami a szobámból nyílt és még saját erkélyt is kaptam. Az udvarunk hatalmas és gyönyörű. A nappaliból nyílik egy ajtó a teraszra, onnan két ösvény vezet, rózsákkal szegélyezve, egy a medencénkhez és egy meg csak véget és a selymes fűtengerben jelezve, hogy elértük az udvart, ami leginkább egy mini parkra hasonlít a gyönyörű bokrokkal és növényekkel. Az egész magas deszkakerítéssel van határolva, egyszerűen csodaszép.
Beparkoltam a kétszemélyes garázsunkba. Elég kupi volt, egy csomó doboz kiborítva, kacatok szanaszét, a képregény keresés eredménye. A konyhán áthaladva lezuttyantunk a kanapéra a nappaliban és pizzát vacsoráztunk.

Mikor jóllaktunk, előadtam Joanne-nak és Russ-nak a meglepetéstervemet, amit már előző este kigondoltam.
- Na, srácok nagy hírem van – kezdtem széles mosollyal, kérdőn néztek rám, arcukon félmosollyal – holnap nagytakarítás – lehervadt a mosoly – mindannyian port törlünk, mosogatunk és porszívózunk.
- Ne már – kezdte Russ, de beléfojtottam a szavakat.
- Nézz körül Russ! – intettem körbe.
A nappaliban állt a por, az asztalom kajamaradékok, tányérok, alátét nélküli poharak, meg egy rakás szemét. A konyhában a romlott ételeken kívül semmi, a mosogatóban és körülötte állt a szennyes edény, a szekrények is kiürültek.
- Egy hete semmit nem csináltunk – világítottam rá.
- Igazad van – sóhajtotta Russ, meg is lepődtem rendesen, de Joanne is – holnap reggel nagytakarítunk és még a füvet is lenyírom odakint.
- Kösz, öcsi – mosolyogtam rá, hogy nem ellenkezik – de egyéb dolgunk is lesz. Josh-nak valami hely kell idelent. Valami ötlet?

Nem szóltak semmit, gondolom fáradtak, ahogy én is.
- Jó holnap ezzel nyitunk, én megyek lefeküdni, de előtte beülök egy kád forró vízbe. Nektek is javaslom ezeket, holnap nehéz nap lesz – csak bólintottak, mintha a főnökük lennék, Joanne rögtön fel is ment, de Russ közölte, hogy pár percig még tévézget. Felőlem, ha van ilyenre energiája. Felmentem a szobámba és megengedtem a vizet. Ledobáltam magamról a fekete gyászruhákat és elnyúltam a forró habos vízben. Agyamat elözönlötték az előző hét borzalmas emlékei, mint mindig, ha egyedül maradok, arcomon lefolytak az első könnyek, majd zokogásban törtem ki.