Történetek

Ez a nap nem munkáé, és nem a stresszé, hanem a békéé. Ilyenkor elgondolkodik az ember, mit kezdjen a napjával. Menjen moziba? Áhh ma nincs kedve társasághoz, egyedül bámulni egy filmet az elsötétített moziban meg végképp nem. És aztán kinéz az ablakon, és azt látja, hogy a nap ragyog, és mintha a Teremtő jókedve áradna erre a fáradt és beteg világra, hogy egy kicsit mindenki felengedjen...

- Na, és te? Hogy varázsoltál először? - kérdezte Fred Emilytől.
- Én… öhm… - tudta, hogy el kéne mondani, de mégsem tudta hogyan fogjon bele. Pedig rajta kívűl már mindenki kivette a részét a sztorizásból, most rajta a sor… - Szóval… jaj, olyan nehéz- ejtett meg egy zavart mosolyt. Miért kell mindenkinek őt bámulnia? És ő is olyan mereven néz rá, na meg Piton…

A meggyilkolt zenész ügyével nem haladtunk. Hiába beszéltünk minden barátjával, aztán minden ellenségével, olyan volt, mintha a gyilkosát aznap ismerte volna meg. Persze ez nem lehetetlen, hiszen én is már az első nap felvittem Katherinát a lakásomra...

Gyakran eltöprengek e szó jelentésén, de eddig nem igazán találtam választ. Milyen lehet? Mi jöhet utána? Ezek a kérdések gyakran foglalkoztatnak. Elképzeltem már a halált, de soha sem jutottam annál tovább, hogy minden elsötétül. Ilyenkor megborzongok. Nem is akarom folytatni, de nem is tudom. Máskor az ötlött fel bennem, mi van, ha valaki a családból, aki közel áll hozzám, meghal. Ezt gyakran előveszem, mert rájöttem, egyre kevésbé fáj a gondolat...

Amikor szeméremajkain nyelvemet végighúztam, alig észrevehető mozgásba kezdett. Lassú, hosszú mozdulatokkal nyaltam a kis- és nagyajka között. Rácsúsztattam nyelvemet csiklójára – ettől hangosan felnyögött -, és körözni kezdtem rajta. Hosszan becézgettem így...

Szerepjáték…
Izgalmas szó…
Lehetőség…
Lehetőség arra, hogy ne mi legyünk, ne Te és Én, csak egy Férfi és egy Nő...

Ahogy beljebb megyek a könyvsorok között, azt veszem észre, hogy egy bácsi körében sok-sok gyerek ül, és kérdezgetnek tőle, beszélgetnek vele. Odamegyek, megnézni, mi van ott. A könyvtáros néni halkan a fülembe súgja:
– Ő egy író. Menj te is szépen, biztos élvezni fogod.
És már taszigál is, míg egyszer csak ott állok előtte, és ő néz rám. Olyan érzésem van, mintha átlátna rajtam...

Azután átmentünk a fürdőszobába, de semmi nyomot nem találtunk arra vonatkozólag, hogy ki is lehetett a lány, aki a lakásban járt.
A szomszédok sem láttak, hallottak semmit. Egy darabig hangosan szólt a zene, de ilyen máskor is előfordult. Még hét előtt kikapcsolták. Az előzetes vizsgálódások hat és hét közé tették a halál időpontját...

- A lakásomon találtam rá. Headshot - megrendülten bámul rám. - Mellesleg érdekelne, hogy miért nem öltek meg engem is. Tudták jól, hogy ott leszek. Két hétig vártam rájuk, hogy eljöjjenek, és végezzenek velem.
- Én is itthon maradtam, és senki se jött értem - vallja be Miguel kelletlenül. A levegőben lóg a nyugtalanító tudatlanság...

Egyszer megemlítette, hogy milyen helyes fiút látott a buszon, amit barátnői mosolyogva hallgattak, aztán olynyira elmerültek beszélgetésben, hogy meg is feledkezett róla. Legközelebb akkor jutott eszébe, mikor várta a hazamenő buszt. Körbepislantott, hátha ott van a fiú, de nem látta. A buszon sem, akárcsak az ezt követő alkalmakkor sem. Miközben hazafelé zötyögött, és hosszasan gondolkozott az "Élet nagy dolgai"-ról, jött rá, hogy ez a fiú nem csak helyes volt. Egyszerűen az...