Történetek

Amikor végre magunk mögött hagytuk azt az átkozott sírkertet, úgy éreztem, mintha egy hatalmas kőtömb zúdult volna le a szívemről, ráadásul a fülem is rögvest kitisztult. Ez csak két dolgot jelenthet: vagy hajnalodik, amire, ahogyan az égre néztem, vajmi kevés esélyt láttam, vagy pedig tényleg az mulasztotta el, hogy tettem egy kört a temetőben. Nem tudom. Most már tisztán hallottam a szél halk neszezését, az egymásnak ütődő falevelek tompa zaját, és Nathan szívének egyenletes dobogását......

A lány ismét a Szűzanyára nézett, és ömleni kezdett belőle a szó. Mindent elmesélt, aztán csak ült ott, mint aki teljesen kiürült. A barát közben mellé ült, és most elborult arccal nézett ő is az oltárra. Aztán rekedt hangon megszólat.
- Tudtad, hogy az ördöggel cimborálsz?
- Eleinte nem, de mióta megismertem Cliffet, már igen.
- Minél előbb menjetek el innen. Szerelmeteket pedig minél előbb érvényesítsétek. A bűnös üvegcsét pedig azonnal dobd el, ha hazaértél...

- Mi van veled! – kiáltott kétségbeesetten.
- Te vagy az – kiáltottam, és első dühöm meglendítette kezem. Hatalmas pofont kevertem le a megdöbbent lánynak.
- Ki? –kérdezte értetlenül kedvesem, szemét elöntötték a könnyek, arcán ott piroslottak ujjaim nyomai.
- Te ölted meg őket – sziszegtem. Lassan rám emelte villogó tekintetét, és a foga között sziszegte...

- Jó napot! Leülhetek?
- Parancsol?
- A hely. Szabad?
- Hát…
- Az tökéletes! Amint megláttam magát, azonnal tudtam, hogy arany szíve van, s bármikor megkímélné egy fáradt idegen fáradt altestét.
- Kérem, én…

Aztán egy vészjósló ablakcsörömpölés, egy hatalmasabb puffanás, és mintha felpörgették volna az eseményeket. Emily berohant a nénje hálószobájába, az ablakhoz futott, kinyitotta. és kimászott rajta. Bár tudta, hogy ebből a magasságból nagyon megsérülne, de ha villámgyorsan lecsúszik az ereszcsatornán, kevésbé lenne fájdalmas. Pillanatnyilag nem tudta számba venni a többi lehetőséget, hiszen egész testét uralta a pánik, amitől csak az lobogott a szeme előtt, hogy menekülni kell, bármi áron......

Neked mi jut eszedbe, ha egy falura gondolsz? Nekem a kedves lakosok, kik éjjel-nappal kint vannak és gondozzák kertjeiket, tanyáikon az állatokat. Mindent tudnak egymásról, és segítenek egymásnak, ha kell. De ott nem így volt. Megfigyeltem, hogy csak nappal merészkedtek ki, és már szürkületkor eltűntek. Nagyon rejtélyesek voltak, mintha féltek volna valamitől, vagy valakitől!? Sokszor azt éreztem, hogy figyelnek. Biztos voltam benne: a falu titkol valamit, valami különös dolog történhetett...

Előfordulnak továbbá szórakozóhelyeken is, főleg a dupla telefonfülke méretű egy mikronnál kisebb agyú félmajom idióták. Szintén egy közeli ismerősömtől tudom, hogy ezek a szórakozóhelyeken őshonos vadállatok válogatás nélkül kötnek bele teljesen random módszerrel a különféle szórakozó egyénekbe. A fent nevezett ismerősömbe (nevezzük őt Sonnel-nek) is belekötött egy ilyen majomszerű fenevad teljesen ok nélkül, be is mosott neki egyet, ámde Sonnel bizony nem egy 12 éves mit sem sejtő...

Ez most tiszta munka volt. Ismét kikötözte az ágyhoz, aztán egy sálat tekert a nyaka köré, és megfojtotta. Az ember azt hinné, hogy hatalmas erő kéne ahhoz, hogy így valakit megfojtsunk, de nem így van. Az ágy tele volt megint testnedvekkel. Eszembe jutott, hogy Csillagszem milyen nedves volt, de elhessegettem a gondolatot. Az ügyre kellett koncentrálnom...

- Nem volt jobb dolgod, mint a gépemben kutakodni?- vetette oda.
Jonas nem szólt csak az asztalra tette a könyvet. Dominic a borítót nézte és Jonas láthatta, hogyan sötétül el a barna szempár és válik keménnyé az arckifejezése.
- Én erre gondoltam.
Dom felállt, a kávéját a mosogatóba öntötte, elment tőle a kedve. Nem fordult meg, úgy kérdezte:
- Hol találtad?
- A dobozban volt, amit az asztalod alól vettél ki.
Nem felejtette el, hogy oda rakta a könyvet,...

Kinyitottam a szemem és körülnéztem. Csalódottan állapítottam meg, hogy tegnap este nem álmodtam, még mindig nem a saját ágyamban fekszem, a saját szobámban, hanem ebben a fura és émelyítően tökéletes házban. Szóval, mégis csak valóság. A kattogás nem szűnt meg, így felnéztem...