A Démonok városa II-III.

2. Fejezet

Egy darabig csak bámultam az arcába, semmi ötletem sem volt, mit mondhatnék neki, ráadásul bennem is felmerült egy kérdés: Ő meg mi a fenét keress itt ilyenkor? Eddig azt hittem, otthon húzza a lóbőrt a szüleinkkel együtt. Na, de, tévedni emberi dolog, nem?
- Igen, jól vagyok, kösz - feleltem némi hallhatás után, ami alatt azt próbáltam meg kisütni, hogy mit mondhatnék az én mindig lényegre törő bátyámnak. Volt egy olyan érzésem, hogy vagy egy nagyon jó hazugsággal kell előrukkolnom, esetleg rosszabb esetben magával az igazsággal. Most légy okos, Domokos!
- És azt esetleg megtudhatom, mit keresel itt?
- Én… én… - csak hebegni tudtam, valahogy egy hang nem sok, annyi sem jött ki a kiszáradt torkomon. Ahogyan ez eszembe jutott, tudatosult bennem, hogy voltaképpen menten szomjan halok. Ha hazaérünk, az első dolgom lesz, hogy megiszom pár üveg ásványvizet, vagy amit találok, Mindegy mi az, csak folyékony legyen.
Nath biztosan észrevette rajtam, hogy keresgélem a szavakat, így gyorsan felemelte a kezét, jelezve, inkább el se kezdjem a mondókámat.
- Majd otthon megbeszéljük. Lábra bírsz állni?
- Azt… azt hiszem, igen.

A hangom ugyan elég bizonytalanul csengett, de azért megpróbáltam megint csak lábra állni. Ez azonban az összekaristolt talpammal nem ment olyan egyszerűnek, mint hangzik. Alig, hogy a testsúlyommal ránehezedtem, jól hallhatóan felszisszentem.
- Au, ez fájt – motyogtam összeszorított fogakkal. Így aztán a saját lábamon száz, hogy nem jutok haza.
- Akkor gyere, majd én hazaviszlek – jegyezte meg kedves testvérem.
- Mi? Hogy érted?
- Szerinted? Ahogyan mondtam: viszlek.
Mielőtt bármilyen módon, szóval, vagy akár tettekkel ellenkezhettem volna, az ölébe kapott, ahogyan máskor a mennyasszonyt szokták. Mesés… Eddig is komplett dedósnak éreztem magam mellette, most még úgy is cipel, mintha valami óvodás kisgyerek lennék!

Amikor végre magunk mögött hagytuk azt az átkozott sírkertet, úgy éreztem, mintha egy hatalmas kőtömb zúdult volna le a szívemről, ráadásul a fülem is rögvest kitisztult. Ez csak két dolgot jelenthet: vagy hajnalodik, amire, ahogyan az égre néztem, vajmi kevés esélyt láttam, vagy pedig tényleg az mulasztotta el, hogy tettem egy kört a temetőben. Nem tudom. Most már tisztán hallottam a szél halk neszezését, az egymásnak ütődő falevelek tompa zaját, és Nathan szívének egyenletes dobogását.
Furcsa, nem? Pár perce még az életünkért küzdött, most meg úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Vajon mi ütött belé? Az első gondolatom az volt, hogy megkérdezem, de aztán hamar ráébredtem, hogy ez bizony nem lenne valami fényes ötlet. Könnyen el tudtam képzelni, hogy ha megijesztem, egyszerűen elejt a járda közepén. Akkor pedig leshetem, hogy még egyszer felvegyen, és egyenest hazáig cipeljen… Szóval helyette hallgattam, mint a sír.
A házunk persze hol máshol lenne, mint a város másik végében? A távolság gyalog nem volt éppen rövidnek mondható, még Nathan is, aki pedig jó sportoló hírében állt, bő háromnegyed órás gyaloglással tette meg ezt az utat.
- Kellene egy kulcs, nem? – kérdeztem, amikor megállít az ajtóban, és letett maga mellé.
- Egy pillanat – kotorászni kezdett a farmerja zsebében, majd elővett egyetlen viharvert kulcsot. El is felejtettem, hogy neki, a család többi tagjával ellentétben nincsen hatalmas kulcscsomója, csupán egyetlen aprócska kulcsa a bejárati ajtóhoz.
Némi piszmogás a zárral, és láss csodát, már bent is álltunk az előszobában. Gyorsan villanyt kapcsoltam, majd egyenesen bementem a fürdőszobába. Az első dolgom az volt, megengedtem a forró vizes csapot, és hagytam, hogy a víz teletöltse a fürdőkádat. Míg erre vártam, belenéztem a mosdó felett függő tükörbe.
Ha azt mondom, szánalmasan festettem, igen enyhén fejeztem ki magam. Hatalmas fekete karikák éktelenkedtek a szemem alatt, nyílván azért, mert tegnap este óta nem aludtam semmit (mondanom sem kell, hogy akkor a holnapi, helyesebben mai dolgozatra magoltam). Ezek szerint reggel megint lesz egy gyors találkám a korrektorral. Hogy én mennyire tudok ennek örülni! A szivárványhártyám, ami az esetek túlnyomó többségében seszínű szürke szokott lenni, most a bennem túltengő adrenalintól egészen sötétre színeződött.

Hajat mosnom sem ártana majd, állapítottam meg magamban, mivel a jobb napokon gesztenyebarna förmedvény jelen pillanatban teljesen fekete volt a rátapadt kosztól. Gond nélkül indulhattam volna a Világ Legrondább Tizenévese Díjért, és valószínűleg meg is kaptam volna az első helyezettnek járó dobogót, vagy minimum a közönség különdíját. Miután megtelt a kád, gyorsan kibújtam a hálóingemből, jobban mondva abból, ami nagy jóindulattal megmaradt belőle. Ezt is dobhatom a szemétbe, úgy nézem, pedig ritka kényelmes darab volt.
Belemerültem a forró vízbe, és hagytam, hogy az orromig ellepjen. Míg kényelmesen áztattam magam, egyre csak a temetőben történtek körül járt az agyam. Egyszerűen nem tudtam felfogni, mi vihetett rá, hogy csak úgy, szinte egy szál semmiben elflangáljak arra a helyre. Az már részéletkérdés, hogy vajon a bátyám mit keresett ott, de ezt hamarosan úgyis meg fogom tudni, győzködtem magam. A másik dolog, ami nem nagyon hagyott nyugodni, a Keith kísértetének álcázó démon volt. Honnan tudta volna, hogy kinek a képében tud a legkönnyebben odacsalogatni magához? Merengésemből végül azt ajtó nyitódása, és Nathan hangja térített magamhoz:
- Cassie!
- Mi van? – reflexszerűen oldalra pillantottam, noha nagyon jól tudtam, hogy nem nyitja ki teljesen az ajtót. Okos fiú, mondtam már?
- Itt egy adag fertőtlenítő, meg egy tiszta pizsama – hallottam, ahogyan az üveg koppan a mosdókagylón. – Kezeld le a lábad, utána pedig bekötöm, rendben?

- Értettem főnök – még tisztelegtem is hozzá, noha ő ezt nem láthatta, de talán nem is baj.
Gyorsan megmostam a hajam, még egyszer végigdörzsöltem magam a tusfürdővel, majd kimásztam a kádból, és magamra tekertem egy törülközőt. Egy pillantás a tükörbe: na, mindjárt konszolidáltabban néztem ki.
Leültem a kád szélére, kezembe vettem a fertőtlenítős üveget, és csepegtettem belőle egy vattára. Alig, hogy hozzáért a lábamhoz, nem sok híja volt, hogy fel ne ordítsak, úgy csípett. Tudom, ennyit a fájdalomtűrő képességemről. Apropó, egyelőre tudok ülni, ha szerencsém van, ez az állapotom kitart holnapig… Ha nem, esküszöm, be sem megyek a suliba. Minek?
Amikor kiléptem a fürdőből, valóságos párafelhő úszott mögöttem egy darabon, majd bementem, akarom mondani, besántikáltam a konyhába. Nem csalódtam, Nath már ott állt az étkezőasztal mellett, ami tele volt csupa elsősegélyhez szükséges dologgal: géz, fásli, sebtapasz, mindez egy szép halomba tömörülve.
- A te sebed hogy van? – utaltam a hátán végigfutó pár karcolásra, ami azonban most nemigen látszott, mivel felvett egy tiszta pólót.

- Elláttam őket, ne aggódj.
- Ilyen hamar? Azt hogy sikerült? – meresztettem rá a szemem.
- Ott a tükör – bökött az előszobában függő, régi tükörre, amit a szüleink valamikor az esküvőjük után kaptak, nászajándék címén. Jól van, befogom a szám.
- Essünk túl rajta – mutatott az egyik székre, és én engedelmesen leültem. Érdekes, az ő tevékenykedése mindjárt kevésbé fájt, mint amikor én próbáltam meg fertőtleníteni a sebeimet. Lehet, hogy rosszul csináltam valamit?
- Kész is van – szólalt meg egy idő után, miközben felállt, és odament a kávéfőzőhöz, ami éppen akkorra fejezete be a működését.
Ha a szüleim tudnák, hogy idestova négy éve, szóval olyant tizenhárom éves korom óta zugiban tömöm magam az efféle koffeinnel, biztos, hogy kiverné náluk a biztosítékot. Ellenben a bátyámat sohasem zavarta, sőt, ő volt az, aki reggelente mindig hagyott valamennyit a kávéfőzőben, hogy ne kelljen vele bajlódnom.
Most elővett két csészét, az övét tele, az enyémet félig töltötte meg. Már azon voltam, hogy felállok, és ellavírozom a hűtőig, ám ő a kezének egyetlen intésével jelezte, hogy tegyek le róla.
Amikor már egymással szemben ülve kortyolgattuk a magunk italát, kezdtem reménykedni benne, hogy elfelejtette az egészet, és nem kell magyarázkodnom. Azonban ezt az elgondolásomat is kidobhattam a kukába, mert amikor kiittam az utolsó kortyot is a csészémből, fel akartam állni, de ő megszólalt:
- Tehát, mit kerestél a temetőben?

Úgy megdöbbentem, hogy vissza kellett ülnöm. Szemeim elkerekedtek, és hitetlenkedve néztem rá. Hogy juthatott eszébe, pont most? Nem érne rá holnap reggel, mondjuk? Na, jó, lássuk be, ha halogatjuk, akkor csak még rosszabb lesz később magyarázkodnom, de jelen pillanatban ez érdekelt a legkevésbé.
- Nem érne rá reggel? – kérdeztem.
- Attól tartok nem – rázta meg a fejét. - Ismerlek, Cassie. Ha holnap rákérdezek, komplett idiótának fogsz nézni, sebek ide, vagy oda. Megpróbálnád velem elhitetni, hogy hülyeségeket mondok.
Ebben sajnos nagyon is igaza volt, ott a pont. Keserűen felsóhajtottam, majd némi gondolkozás után megszólaltam:
- Melyik legyen? A hazugság, vagy az igazság?
- Velem szemben jobb, ha őszinte vagy. Anyáéknak majd beadsz valami ostoba dajkamesét.
- Rendben. Szóval…
Most, hogy így visszagondolok, tényleg nagyon nehéz volt a szemébe nézve összeszedni a gondolataimat, és előrukkolni az igazsággal. Így hát, azt hiszem érthető, hogy miért csak ötödik nekipróbálkozásra sikerült kinyögnöm valami értelmeset.
- Figyelj, ezt így elég nehéz elmagyaráznom, szóval inkább kezdem az elején.
- Nekem megfelel – biccentett nagyvonalúan. Hogy lehet az, hogy még neki áll feljebb? Áh, nem érdekel, csak essünk már túl rajta!

- Tehát, nyár eleje óta majdnem minden éjjel cseng a fülem.
- Na és? Az minden embernek szokott…
- Hadd fejezzem be, oké? – emeltem fel a kezem.
- Persze, persze, folytasd csak.
- Az egy dolog, hogy cseng, eleinte engem sem érdekelt túlzottan. Csakhogy, az utóbbi időben kezdtek megváltozni a dolgok… Ma például a zúgás mellett pontosan ki tudtam venni egy utasítást: „Menj a temetőbe!” – idéztem fel szó szerint, mint már annyiszor az utóbbi pár órában.
- Ez… hogy lehet? Szerintem csak hallucináltál. Az sok mindent megmagyarázna.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem hallucinálok, Nath. Majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a démonok tehetnek róla.
- Tegyük fel, hogy hiszek neked. Ha így van, mivel tudod nekem bebizonyítani, hogy tényleg az a démon tehetett az egészről, akit elintéztem?
- Amikor megláttam a temetőben, még nem úgy nézett ki, mint ahogyan te láttad.

- Hanem?
- Hanem mint Keith Jones.
- Az a Keith Jones, akibe annyi ideig szerelmes voltál, és meghalt nyár elején?
- Egyet tisztázzunk: nem voltam belé szerelmes, csak tetszett. Nagyon.
- Az egy és ugyanaz – vigyorgott Nathan. Ó, hogy ilyenkor milyen szívesen behúznék neki egyet, ha van testvéri szeretet, ha nincs!
- Másodszor pedig igen, ő az a srác, akit a folyóban találtak meg még júniusban – a közbevetett megjegyzéséről pedig direkt nem vettem tudomást. Nem akartam még így is tovább hergelni magam. Ennyi stressz untig elég volt mára, köszönöm.
- Értem. De még most sem értem, mi a francért kellett neked mindenféleképpen odamenni? Pláne ilyenkor! Az Istenért, meg is halhattál volna, ha nem érek oda időben! – fakadt ki.
- Tényleg, ha már itt tartunk: te mit kerestél ott?
A nekiszegezett kérdés szemmel láthatóan meglepte, mert most ő volt az, aki hosszú-hosszú ideig köpni, nyelni nem tudott. Hiába, legszebb öröm a káröröm, nem igaz? Valami diadalittas mosolyféleség kiülhetett az arcomra, mert hirtelen összeszedte magát, és mondott valamit, amin még én lepődtem meg a legjobban.

- Szerinted? Dolgozni voltam. Valakinek azt is kell.
- Álljunk csak meg egy szóra! Apáéknak azt mondtad, hogy csak hetente maximum háromszor mész ki. Ez pedig akkor, ha jól számolom… - a fejemben gyorsan összegeztem, hányszor is volt olyan, hogy a bátyám a munkája miatt nem aludt itthon. -… az ötödik alkalom, nem?
- De igen.
- Ennyit a szülők tiszteletéről – jegyeztem meg nem minden él nélkül.
- Figyelj, hugi – fogta meg az asztalon heverő kezemet. Komoly lehet a dolog, ha már ilyesmire vetemedik… Hova fajul ez a világ? -, ez nagyon komoly dolog. Azok a dögök nem alszanak.
- És? – néztem rá kissé gorombán. Tényleg nem értettem, mit akar ezzel mondani. Lehet, hogy csak azért, mert már nagyon fáradt voltam?
- Valakinek el kell őket tenni láb alól.
- Nath, ne csinálj úgy, mintha te lennél az egyetlen ebben a vacak városban, akinek ez a „hobbija”! Nem rajtad múlik Hadriana jövője…
- Mi van, ha mégis?
- Már ne is haragudj, de ennél nagyobb ostobaságot, sőt, továbbmegyek, baromságot, még soha nem hallottam. Amúgy honnan szedted ezt a hatalmas ökörséget?
- Unastól – felelte egyszerűen.
- Micsoda? Unastól?! – visszhangoztam. Egyszerűen nem akartam hinni a saját fülemnek.

Ez a dolog azt hiszem, újabb kiegészítésekre szorul, vagy tévednék? Tehát, kezdjük az elején. Unas, a város legszélén lakik egy otromba sátorszerű dologban, amit már évek óta az a veszély fenyeget, hogy egy nagyobb vihar felkapja, és nemes egyszerűséggel, pár kilométerrel arrébb szabadul meg tőle. A nő megjelenése sem valami bizalomgerjesztő, ezt elismerem: olyan negyven, maximum negyvenöt éves lehet, ehhez képest a bőre már ráncosabb, mint egy elhasználódott edzőcipő talpa. Égővörös haja csak ünnepnapokon –vagy még akkor sem – lát fésűt, így egy nem túl elegáns hajkupac trónol a fején.

Alapvetően magas, nagyon sovány, szinte minden csontját látni lehet nyáron, amikor bő blúzaiban rakott szoknyáiban járkál a városban, már ha egyáltalán kimozdul a lakókocsijából. A fogai közül jó, ha tíz megmaradt, ám azokon olyan vastagon ül a lepedék, hogy már semmivel sem lehet eltávolítani. A démonok mellett ő a második legfélelmetesebb dolog, akitől tartanak a helybeliek, azt hiszem, teljes joggal.
Az asszonynak ugyanis van egy különös mániája: médiumnak hiszi magát, aki a szellemekkel kommunikálva kikövetkezteti a jövőt, és ezt nem egyszer előszeretettel terjeszti az emberek között. Vannak, akik hisznek neki, ám az tagadhatatlan, hogy az emberek túlnyomó többsége komplett idiótának nézi, és igyekszik kerülni a társaságát.
Éppen emiatt nem fér a fejembe, hogy az én értelmes, és az esetek többségében logikusan gondolkodó bátyám, hogyan hihet egy ilyen sültbolondnak, mint Unas. Na, de sebaj, mindjárt kiderítem, legalábbis remélem.

- Nath, mondd csak, jól vagy? – kérdeztem egy kissé aggódva, miközben megpróbáltam, már amennyire tőlem telt, tapintatos maradni.
- Persze, miért kérded? – úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna, hogy a Hold tényleg égitest-e, vagy valami hasonló dolgot, amit mások teljesen természetesnek vesznek.
- Csak mert te is nagyon jól tudod, kiről beszélünk. Unasban nem lehet megbízni!
- De ha egyszer lehet abban valami, amit mond?
- Értsd meg, ez kizárt.
- Oké – állt fel. – Szerintem zárjuk le ezt az értelmetlen szóváltást, rendben?
- De…
- Nincsen de. Ideje, hogy lefeküdj. Holnap iskola.
- Ne kezelj már úgy, mint egy kisgyereket! – csattantam fel. – Elegem van abból, hogy soha semmit nem mondasz el.
- Mire gondolsz? – most rajta volt a megrökönyödés sora. – Te is nagyon jól tudod, hogy mindig is őszinte voltam veled.
- Oh, igazán? Akkor honnan lett hirtelen annyi pénzed, hogy két démonölő pisztolyt vettél magadnak? – szegeztem neki a kérdést. Hiába, aznap valahogy nagyon veszekedős hangulatomban voltam.
- Honnan tudsz te azokról?
- Nem vagyok vak, onnét. Szóval?
- Vettem.
- Eddig, mint mondtam, én is eljutottam. De honnan volt rá pénzed, bátyus?
- Én… Dolgoztam.
- A démonvadászok nem kapnak fizetést. A motorüzletben pedig nem fizetnek valami sokat, ha jók tudom.
Ezt nem említettem volna? Nath másodállásban egy motorszaküzletben dolgozik, mint szerelő.
- Kaphatnak, ha megbízásra tesznek el egy-két démont láb alól.

- Mondd, hogy ez csak valami ízetlen tréfa! – néztem a szemébe. Egyszerűen nem akartam elhinni, amit mondd. Az én testvérem egy ennyire pénzhajhász emberré vált volna? Ennyit arról, hogy a Jó ügyért teszi, amit tesz. Nagyot csalódtam benne.
- Nem, nem az.
- Utállak ilyenkor, tudod?
- Tudom – sütötte le a szemét.
- Átvered anyáékat! Minek tartanak el még téged, ha könnyedén lenne pénzed egy saját lakásra?
- Én…
- Inkább hagyjuk ezt az egészet, rendben? Megyek, és lefekszem. Jó éjt – azzal egyszerűen felálltam, és elindultam felfelé a lépcsőn. Hallottam, ahogy utánam szólt:
- Cassie!
- Mit akarsz még? – kérdeztem durván.
- Ne menj többé a temetőbe, rendben?
- Ezt nem te szabod meg.
Már az sem érdekelt, hogy akar-e mondani még valamit, csak felvágtattam a lépcsőn, és bevágtam magam mögött a szobám ajtaját. Most, így visszagondolva, nehezemre esik elhinni, hogy a szüleink nem keltek fel a veszekedésünkre.

Később, amikor az ágyamon fekve ámultam a fejem felett átívelő plafont, egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kezdte el kapargatni a torkomat. Eredetileg nem akartam megbántani Nathet, és kezdtem megbánni, hogy a dolog ilyen rosszul sült el.
Amikor meghallottam, hogy feljön a lépcsőn, legszívesebben felkeltem volna, hogy odamenjek hozzá, és bocsánatot kérjek tőle, amiért ennyire tetű voltam. A szobaajtó csukódását hallva azonban letettem erről az ötletemről. Észre sem vettem, hogy egy könnycsepp legördül az arcomon, majd azt szépen követi a többi is. Rövidesen pedig álomba sírtam magam.


3. fejezet

Reggel az éjjeliszekrényemen álló vekker hangos csörgésére riadtam fel. Legelőször azt sem tudtam pontosan, hol vagyok, ám egy pár másodperces gondolkodás után rájöttem, hogy a saját szobámban vagyok. Minden úgy volt elrendezve, ahogyan előző este hagytam, azaz matekkönyv az íróasztalon, az iskolatáskám eldőlve a földön, a tartalmának egy része – amint megfigyeltem, többek között egy történelemkönyv és egy vonalas füzet, talán kémia – pedig kiszóródva a padlószőnyegre.

Végignéztem magamon, és döbbenten vettem tudomásul, hogy egy, a méretemnél több számmal nagyobb, világoskék pizsama van rajtam. Ez furcsa, tegnap, amikor belebújtam, fel sem tűnt, hogy ennyire nagy rám. Igaz, ha számításba veszem, hogy mik történtek velem tegnap, már egyből nem tűnik annyira szokatlannak, hogy Nathan pizsamája van rajtam. Kisebb bajom is nagyobb volt annál, minthogy ezen problémázzak. Alig, hogy ez eszembe jutott, felrémlett bennem a veszekedés is. Azt hiszem, jövök egy bocsánatkéréssel a bátyámnak. Túl szigorú voltam hozzá.
Megengedtem magamnak egy halk sóhajt, majd felültem, és kinéztem az ablakon. odakint már hellyel-közzel világos volt, ami csak egy dolgot jelenthet: elaludtam! Mint akit puskából lőttek ki, úgy pattantam ki az ágyból, és ugrottam oda a táskámhoz. Gondolkodás nélkül dobáltam bele az összes tanszeremet, amit csak találtam, még az sem érdekelt túlzottan, hogy valószínűleg rossz napra készültem össze.
Az egyik szekrényből ruhákat rángattam elő magamnak, és már rohantam is lefelé a lépcsőn. Helyesbítek, csak rohantam volna, ha a talpamba nem hasított volna bele a fájdalom. Tehát, maradjunk annyiban, hogy levánszorogtam, így helytállóbb. Míg a fürdőben gyorsan belebújtam a farmeromba és a fekete ingembe, azon agyaltam, hogy miért szólalt meg ilyen későn a vekker.
Tisztán emlékeztem rá, hogy szokás szerint fél hatra húztam fel, nem pedig hétre. Lehetséges, hogy Nath volt olyan kedves, hogy átállította azért, hogy valamivel tovább alhassak? Kösz szépen… Persze, máskor nagyon örültem volna neki, de nem ma. Hé, nyugi van, igyekeztem nyugtatgatni magam. A kis érettségit tizenegykor kezdjük. Ha busszal megyek, fél tizenkettő előtt nem érek be. Ellenben…

Be sem fejeztem a gondolatmenetet, csak belebújtam a kabátomba, a hátamra csaptam a táskámat, és szó szerint bevágtam magam mögött az ajtót. Kész szerencse, hogy rajtam kívül már senki sem volt otthon, így nem kellett a szidalmaikat hallgatnom a faragatlan viselkedésemért. A lakáskulcsom után kutakodtam a zsebemben, amikor hirtelen bevillant, hogy voltaképpen bedobtam a postaládába. Némi kotorászás árán meg is találtam néhány számla mellett, azokat azonban otthagytam. Semmi szükségem rájuk.
Miután a bejárati ajtó bezárását is kipipálhattam a listámon, a garázs felé indultam. Ahogyan számítottam rá, a motorom ott árválkodott a falnak támasztva. A születésnapomra kaptam még júliusban, ám ez volt az első alkalom, hogy hosszabb útra készültem vele. Ezt a metálkék-ezüst csodát is Nathennek köszönhetem, aki el tudta intézni, hogy a szüleink valamivel olcsóbban jussanak hozzá. Gyorsan belebújtam a bukósisakba, és felpattantam a nyeregbe.
Amikor meglódult alattam, egy pillanatig azt hittem, nyomban leesek róla, ám rövidesen visszanyertem a lélekjelenlétemet. Az automata garázskapu pedig egy halk döccenéssel záródott be mögöttem. Csak addig bírtam várni, amíg irányba fordultam, utána már azonnal nagyobb fokozatra kapcsoltam. A járgány felbőgött, s szélsebesen megindult. Sorra hagytam magam mögött a hadrianai házakat, míg végül kiértem az országútra, ahol már az autók között kellett szlalomoznom.

A St. Patrick Gimnázium a szomszéd városban, Devonban állt, és bár a nevét valóban egy szentről kapta, igazából egyik egyházhoz sem volt köze. Amikor beértem a városba, a nehezen megszerzett jogsimat féltve, azonnal visszafogtam magam. Az iskola Devon központjában épült, amit a helyiek kedvesen csak Capitolnak neveztek. A modern építésű, téglavörösre meszelt épület láttán egy kissé összébb ugrott a gyomrom.
Félreértés ne essék, szeretem ezt a sulit, csak mivel az utóbbi időben rengetegszer sikerült elkésnem, nem sok kedvem volt összetalálkozni a nevelőtanárommal, Ms. Foxszal. Nem mellékesen pszichiáter is volt. Kedvenc szokásai közé tartozott, hogy minden egyes diákról volt egy aktája, benne a látogatások jegyzeteivel. Köztudott tény volt, hogy az egyik legvaskosabb dossziéján pont az én nevem áll.
A diákoknak fenntartott parkoló egyik, még szabad parcellájában fékeztem le a motort, majd leszálltam, és vetettem egy pillantást a kezemen viselt órára: a kijelző fél tizenegyet mutatott. Mondtam már, mennyire profi vagyok abban, hogy időben érjek oda valahová?
- Szia Látnok, mizujs? – hallottam meg egy hangot a hátam mögött.
Ijedtemben egy kissé megugrottam, majd enyhe dühvel meredtem az osztálytársamra, és egyben legjobb barátomra, Daniel Richardsra. Nem volt olyan magas, mint Nath, de még így is sikerült bő másfél fejjel fölém nőnie. Fekete haja hosszú, ezért mindig lófarokba fogva viselte. Sötétzöld szemeivel pedig olyan áthatóan tudta végigmérni az embert, mintha minden egyes titkát tudná. Elég félelmetes néha.
Amúgy nem volt csúnya srác, sokan mondogatják, hogy Keith után belőle lesz a XI. évfolyam ügyeletes szívtiprója. Ki tudja, talán még igazuk is lehet, bár én sohasem tudtam rá másként, csakis barátként tekinteni. Ez van.
- Már ezerszer elmondtam neked, Dan, de most elismétlem még egyszer a kedvedért: NE HÍVJ LÁTNOKNAK!!!
Eddig nem említettem volna? Az osztály- és iskolatársaim zöme – a szerintem borzalmas név miatt, amit a szüleim akkor adtak, amikor igencsak humoruknál voltak névadáskor – így szokott szólítani. Gondolom, sokan már ki is találtátok, igen, Cassandrának neveztek el annak idején.

Amikor a gimi első osztályában elkezdtük tanulni az antik görög irodalmat, természetesen felkerült ez a név is, valamint hogy ki is volt az a nő. Ez valami különös lavinát indított el az osztálytársaim fejében. Másnap már mindenki Látnoknak hívott. Én pedig azóta is utálom az irodalomtanáromat, Mr. Burtont.
- Oké, megértettem – emelte fel védekezően a két kezét –, csak ne ordíts, rendben? Különben is, mire fel ez a sok késés?
- Ne is kérdezd – legyintettem kissé ingerültebben, mint szoktam. – A bátyám kicsit megbuherálta az ébresztőórámat.
- Így már világos – mosolygott, miközben az egyik kerengőn át elindultunk a matematika szakos tantermek felé.
Útközben meg kellett állnom a szekrényem előtt, hogy betegyem a táskámat és a kabátomat. Amikor kinyitottam a fehérre festett ajtót – ez is egyike volt a sulink, számomra felfoghatatlan hagyományainak: a szekrények színei évfolyamonként változtak -, azonban ekkor a földre hullott egy füzetből kitépett lap, amit vagy nyolc részre hajtogattak.
- Hát ez? – néztem Danielre, miután felvettem a papirost. Azonban az ő arcán is csak a tanácstalanságot láttam, ami az enyémet tükrözte vissza.
- Nem t’om – vont vállat. – Biztosan valami szerelmeslevél.
- Szerelmeslevél, mi? Na, ne szórakozz már velem! – megpróbáltam csúnyán nézni, sajnos nem sok sikerrel. A következő pillanatban pedig kirobbant belőlem a röhöghetnék.
- Nem nyitod ki? – kérdezte, miközben folytattuk utunkat a tanterem felé.
- Minek? Előbb essünk túl a dolgozaton.
- Jogos – biccentett, majd beslisszoltunk a nyitott ajtón át, és leültünk egy-egy padhoz.

A matematika tanárnőnknek, Mrs. Rogersnek, az volt a bevett szokása, hogy a tanulóknak egyesével kellett ülniük, ezzel is elkerülve a puskázás lehetőségét. Alig, hogy megszólalt az óra kezdetét jelző csengő, a tanári ajtaja kinyílt, és megjelent a tanárnőnk. Ha azt mondom, igazán egyedi teremtés, enyhén fejezem ki magam. Akkora, mint két bálna egymás mellett, szóval még az is csoda, hogy egyáltalán kifér azon a kis lyukon. Szőke hajában idétlen szalagok függnek, amik közül néhány belelóg nyúlszerű arcába. Kezében pedig ott volt az elmaradhatatlan, fekete bolyhokkal „díszített” táskája.
- Üljetek le! – sipította Mrs. Rogers – sohasem értettem, ki lehetett olyan féleszű, hogy pont őt választotta élete párjának -, mire az eddig haptákban álló diáksereg gyorsan helyet foglalt.
Gondolom, ebből rájöttetek, hogy ő tipikusan az a tanár, akitől mindenki tart, még a legnagyobb iskolai gengszter is. Már évek óta legendákat mesélnek az iskola utána bezárásokról, amiket ő felügyel. Aki egyszer oda bekerült, úgy magához tért, hogy soha többé nem kellett visszamennie. Keze rövidesen eltűnt a batyuban, és egy méretes papírhalmot húzott elő belőle.
- Oszd ki! – adta az egyik, első sorban ülő gyerek kezébe, aki azonnal felpattant, és pár perc alatt mindenki elé lerakott egy adagot a papirosokból.
- Nos, jó munkát! – mondta végül, és leült a tanári asztalhoz.

Kezébe vett egy régi, szakadt borítójú könyvet, és annak tanulmányozásába mélyedt.
Ilyen segítőkész tanerőt! Igyekeztem nem felidegesíteni magam – noha nem sok kellett volna hozzá, hogy záros időn belül felrobbanjak -, helyette elkezdtem megoldani a feladatlapokat. Idővel lecsaptam a tollat, és a szembeni falon függő órára néztem. Ennyit arról, hogy márpedig én készültem a is érettségire: még valamivel több, mint egy óra volt hátra. Azt pedig említenem sem kell, hogy a példák legtöbbjéhez hozzá se tudtam kezdeni. Hiába, az ilyen reáltantárgyak eddig se tartoztak a kedvenceim közé. Remélem, azért mondjuk az elégséges színvonalat még pont meg fogom ütni…
A továbbiakban csak unottan nézelődtem, és vártam, hogy végre valahára kicsöngessenek. Egyszer csak meghallottam, hogy valaki nagyon halkan a nevemet mondogatja:
- Cassie!
Mi a fene, fordultam a hang irányába, és nem kis meglepetésemre Dan szólítgatott.
- Mi van? – tátogtam, miközben azért imádkoztam, hogy Mrs. Rogers még csak véletlenül se nézzen fel az éppen olvasott könyvéből.
- Hogy kell megoldani a huszadik feladatot?
Húszas feladat… Egyáltalán nem rémlett, hogy én azt a példát megoldottam volna. Különben is, miért pont engem kérdez, ha egyszer kettőnk közül ő számít a matekzseninek?
- Nem tudom – ráztam meg a fejem, s rövidesen mér csak a könyv csukódását, és a tanár rikácsoló hangját hallottam:
- Cassandra Woodrow, maga meg mit csinál?!
- Semmi, tanárnő kérem – feleltem, talán túlságosan is gyorsan. Ó, Istenem, ennek nem lesz jó vége, már érzem!
- Hozza ki a dolgozatát, most!
Mi mást tehettem volna? Felálltam és odavittem neki, majd letettem az asztalára. Mrs. Rogers pedig kezébe vette a szokásos, piros tollát, és az első oldalra ráfirkantott egy elégtelent. Ó, hogy az a…!
- De tanárnő, én… - próbáltam még egyszer menteni a menthetőt. Ő azonban csak felemelte az egyik kezét, jelezve, hogy jobban teszem, ha lakatot teszek a számra, és ugyanakkor a kulcsot is elhajítom jó messzire.
- Nem vagyok kíváncsi az ostoba kifogásaira. Elmehet – mutatott az ajtóra.

Kifelé menet vetettem egy pillantást Danielre, aki úgy ült a helyén, akár egy rakás szerencsétlenség. Láttam rajta, hogy bántja a dolog, de most már teljesen mindegy volt. Épphogy kitettem a lábamat a teremből, nem túl kedvesen becsaptam magam mögött az ajtót. Már az sem érdekelt volna túlságosan, ha a tankérem utánam jött volna, de ezt szerencsésen megúsztam.
Nekidőltem a közeli radiátornak, és kinéztem az iskola sporttelepére. Az egyik alsóbb éves osztálynak éppen kint tartották a testnevelés óráját, így a diákok szorgalmasan rótták a köröket a futópályán. Az újabb dühhullám már-már összecsapott a fejem felett, amikor valaki megszólalt a hátam mögött:
- Bocs, ne haragudj, meg tudnád nekem mondani, melyik tanteremben van most órája Mrs. Rogersnek?
- Tessék? – fordultam meg, és ránéztem az előttem álló fiúra.
Ránézésre olyan két évvel idősebbnek tippeltem, pedig – és ez nagy szó – nagyjából velem egy magas volt. Rövid, kissé kócos haját vizes hatású zselével próbálta meg rendbe szedni, több-kevesebb sikerrel. Sötét, már-már fekete szemeivel pedig úgy nézett rám, mintha tőlem várná a megváltást. Nagyszerű, mondhatom! Miért mindig nekem kell mindenkin segíteni?
- Abban a teremben – mutattam a szembeni ajtóra.
- Kösz – azzal már ment is volna be, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve lefogtam a kezét.
- Mi az? – vetett rám egy kérdő pillantást.
- Szerintem jobban jársz, ha egyelőre nem mész be, hanem megvárod a csengetést. Bent ugyanis kis érettségit írnak.
- Á, már értem – húzta el a kezét a kilincstől. – Jó, hogy szóltál.
- Nincs mit.

- Megkérdezhetem, te miért nem vagy bent?
- Segítettem, pontosabban megpróbáltam segíteni egy barátomnak, a tanárnő pedig észrevette.
- Ezen nem tudok csodálkozni. Az anyám roppant szigorú asszony.
- Te…Tessék? – meredtem rá, és egy jó darabig csak tátogni tudtam a döbbenettől. A fia?! Ennek a nőnek, hogy lehet egy ilyen, helyes, atléta alkatú gyereke? Ez biztos valami nagyon-nagyon rossz vicc…
- Sajnálom, nagyon faragatlan voltam. Theodore Rogersnek hívnak, de mindenki csak Theónak szólít – nyújtott kezet. Az egész helyzet olyan abszurd volt, hogy beletelt egy kis időbe, mire kezet fogtam vele, és bemutatkoztam:
- Cassandra Woodrownak hívnak, vagy rosszabb napokon Látnoknak. Bár a Cassiet jobban szeretem- motyogtam.
- Örülök, hogy megismertelek, Cassie – mosolygott.
- Én is örvendek.
- Remélem nem zavar, hogy így „letámadtalak”…
- Azt hiszem, nem. Úgy sincs semmi dolgom Még van – néztem az órámra. -, nagyjából negyven perc az óra végéig.
- Ez nagyszerű. Akkor esetleg megmutathatnád nekem az iskolát.
- Rendben – biccentettem, és elindultunk a folyosón. Megmutattam neki az ebédlőt, a szaktantermeket, és az udvaron is futólag körbevezettem. Amikor már újra a matekterem felé sétáltunk, kibukott belőlem a kérdés:
- Miért érdekel ennyire az iskola? Ide fogsz járni?
- Hát- az arcán megjelent egy hamiskás mosoly -, még az is elképzelhető.
- Komolyan?
- Ma kell erről beszélnem az igazgatóval, ezért is jöttem ide.
- Értem. Gondolom, végzős leszel – kegyeztem meg enyh csalódottsággal a hangomban.
Magam sem tudom miért, de nagyon örültem volna neki, ha az én évfolyamomba kerül. Csak azért nem hozzánk, mert a két osztály közül már így is mi voltunk többen, összesen harminchárman. Hiú ábrándokat meg inkább ne kergessek, igaz?
- Nem éppen – állt meg a radiátor mellett, ahol találkoztunk. – Tizenegyedikes leszek.

- Hm, pedig idősebbnek tippeltelek.
- Szerintem nem tévedtél olyan nagyot. Tizenkilenc éves vagyok – most némi keserűséget véltem felfedezni a hangjában. Talán megbukott korábban, jutott eszembe. Tudom, nem vagyok valami kedves hozzá, de jobb magyarázat abban a pillanatban nem jutott eszembe. Hamarosan kisült, hogy elég nagyot sikerült tévednem… Most mit csináljak? Süllyedjek szégyenemben olyan mélyre, amennyire csak bírok? Tudjátok mit? Ne válaszoljon senki, úgyis csak költői kérdésnek szántam. Ahogy ott álltam Theóval szemben, egyszerűen semmi értelmes dolog nem jutott eszembe, pedig nagyon igyekeztem, tényleg! Így hát, csak néztem rá és vártam, hogy mondjon valamit. Akármit, csak ne érezzem magam ennyire idiótának.
- Tudod – kezdte. -, két évvel korábban volt egy súlyos autóbalesetem. Másfél évet kórházban töltöttem, ebből egyet kómában. Hát hónapja engedtek ki. A szüleim úgy döntöttek, ideje visszaszoknom a régi életembe.
- Értem, illetve sajnálom – tettem hozzá gyorsan.
- Nem kell, de azért köszönöm – most már újra mosolygott. – Volt időm megszokni.
Ekkor ért véget az óra, és a csengő visító hangja végigsöpört a kihalt folyosón. Rövidesen kivágódtak az ajtók, és diákok megvadult tömegei özönlöttek ki rajtuk.
- Nos, remélem, később még találkozunk – búcsúzott.
- Én is. Akkor, szia – köszöntem el, mert ekkor Daniel odalépett hozzám.
- Szia – biccentett az új fiú, és belépett a hamar kiürült tanterembe.
- Hát ez meg? – nézett rám kérdőn.
- Hm?
- Ki volt ez a srác? – intett a fejével Theo irányába, aki ekkor már az édesanyjával beszélgetett. Én pedig, ahogy elnéztem őket, még mindig nem tudtam elhinni, hogy anya és fia beszélget előttem- Annyira nem hasonlítottak egymásra, hogy az valami egészen félelmetes!

- Új gyerek – feleltem egy sokkal hosszabb hallgatás után, mint azt elterveztem. Szépen elkalandoztak a gondolataim, mi? Dobjon valaki az első mocsárba!
- Aha… Nagyon el vagy varázsolva, tudsz róla?
- Ki, én? Dehogyis! – ráztam tagadóan a fejem, noha nagyon is jól tudtam, hogy van abban valami, amit Dan mondott. A gond csak ott volt, hogy ezt a világért sem lettem volna hajlandó beismerni.
- Igen, te – bólintott. – Három éves korunk óta össze vagyunk zárva, ismerlek, mint a tenyeremet. Megtetszett neked az a fiú.
- És ha még így is lenne, akkor mi van? – vágtam vissza jóval ingerültebben, mint azt alapjáraton szoktam. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez nem túl sok jót jelent a számomra…
- Bocs, nem akartam bunkó lenni – böktem ki végül.
- Nem probléma, már réges-régen megszoktam – vont vállat. Egy jó ideig megint nem szóltunk egymáshoz, csupán elsétáltunk a következő tanteremig, ahol elvileg történelem óránk lesz.
- Jobban mondva, az én esetemben csak lett volna, ha még azelőtt, hogy beléptem volna a terembe, nem tör rám egy migrénszerű fejfájás.
- Ó, azt a… - inkább nem fejeztem be a mondatot, helyette a homlokomat nekitámasztottam az ajtófélfának.
- Mi a baj, Cassie? – torpant meg tőlem nem messze Daniel.
- A fejem – motyogtam, miután végre valahára egy hang kijött a torkomon. –, majd széthasad.
- Menj el az orvosi szobába – tanácsolta.
- Lehet, hogy az lesz – értettem egyet.
- Majd szólok a tanárnak, az orvos úgyis leigazolja neked.
- Kösz, te egy életmentő vagy, Dan – hálálkodtam, miközben elindultam az orvosi felé, ami hol máshol, mint az alagsorban volt.
A lépcsőn sétálva a fájdalom fokozatosan alábbhagyott ugyan, de ezzel egy időben meghallottam azt a szokásos, idegesítő hangocskát:

- Gyere vissza! Gyere vissza a temetőbe!
A francba, a francba, a francba! Miért kell nekem már ilyenkor is szenvednem? Kitartóan gyalogoltam az orvosi felé, majd kissé erőszakosan kopogtam.
- Igen? - hallottam a doktornő hangját. Alig, hogy betettem a lábamat, azonnal belevágtam a mondandómba:
- Elnézést kérek a zavarásért, de szeretnék kérni egy fájdalomcsillapítót.
- Mi a gond? – nézett fel az éppen lapozgatott kartotékból az idős asszony. – Lányom, hiszen te falfehér vagy!
- Hogyan? – kerekedtek el a szemeim, hiszen a fejfájáson kívül nem éreztem úgy, hogy bármi egyéb bajom lenne.
- Olyan sápadt vagy, mint aki kísértetet látott!
Nem akartam neki mondani, hogy nem tévedett túlzottan. Noha nem kísértet zargatott éppen, már így is be voltam pánikolva.
- Biztos vagy benne, hogy nincsen semmi más bajod?
- A… Azt hiszem…
- Gyere csak ide – a kezembe tett valami orvosságot és egy pohár vizet.
- Vedd be – biztatott. Jobb ötlet híján lenyeltem a pirulát. A gond csak ott volt, hogy pont semennyit sem használt, sőt, a fülemben neszező zúgás is tovább erősödött. Azt hiszem, megállapíthatom, hogy ennyit a gyógyszerek jótékony hatásáról.
- Nos?

- Nem lett jobb – böktem ki az igazat.
- Hm, hm – gondolkozott. – Azt hiszem, jobb lesz, ha most szépen hazamész.
Mielőtt akárcsak egy szóval is ellenkezhettem volna – na, nem mintha annyira akartam volna -, már ráfirkantotta a nevemet egy igazolásra. Jó lehet a memóriája, állapítottam meg magamban.
- Parancsolj – nyújtotta felém.
- Köszönöm szépen!
- Szívesen, kedveském. Pihenj sokat! – tette még hozzá, majd egy bájos kézmozdulattal utamra bocsátott.
Mire kiértem a parkolóba, már pontosan tudtam, mit kell tennem. Irány a temető!