Az alvó erdő átka (Második Nap)

Második nap


Reggel iszonyatos kattogás zajára ébredtem. Valami zakatolt mellettem, de el sem tudtam képzelni mi a fene lehet az. Kinyitottam a szemem, és akkor vettem észre, hogy az ágyban fekszem betakarva. Furcsa, mert nem emlékeztem, hogy betakaróztam volna. Arra viszont igen, hogy lefeküdtem. Kinyitottam a szemem és körülnéztem. Csalódottan állapítottam meg, hogy tegnap este nem álmodtam, még mindig nem a saját ágyamban fekszem, a saját szobámban, hanem ebben a fura és émelyítően tökéletes házban. Szóval, mégis csak valóság. A kattogás nem szűnt meg, így felnéztem. Egy ostoba vacak játéknyúl volt az, ami az éjjeliszekrényemen ugrált ide-oda. Fogtam és lesöpörtem, mire a kattogás megszűnt. Nagy nehezen felültem és végignéztem a szobán. Minden polcon és a földön is játékok, némelyek sorban, mások össze-vissza, mintha egy csintalan gyerek játszott volna itt tegnap este és nem rakta volna vissza őket a helyére. Plüssállatok, képeskönyvek, ócska régi játékok mindenhol. A falakon meg hatalmas képek nyuszikákról, báránykákról, cicákról, kutyusokról, gyerekekről. Őszinte leszek, felfordult a gyomrom. A nyugtalan érzés meg csak fokozódott tegnap óta. Émelyegtem, aztán rájöttem, talán azért, mert tegnap reggel óta semmit sem ettem. A hasam hangosan megkordult. Már éppen azon voltam, hogy felkelek, és lemegyek valami kaját keresni, amikor valaki halkan kopogott.

- Tessék! – szóltam ki.

Nyílt az ajtó. Yuki lépett be rajta, kezében egy pár ruhát tartott. Illedelmesen meghajolt.

- Jó reggelt, Toshiya-san! – köszönt kedvesen. – Jól aludtál?

- Jó reggelt, Yuki-kun! Elég jól. Azok ott…

- Ruhák. Remélem, jók lesznek rád. Ha gondolod, fürödj meg; a fürdő a szobáddal szemközti ajtó. Addig én készítek valami reggelit.

- Köszönöm – válaszoltam megilletődve.

Yuki bólintott és kiment, én meg kaptam magam, meg a ruhákat – egy libazöld pulcsi és barna nadrág -, majd átmentem a fürdőbe.
Ez a hely is pont olyan émelyítő volt, mint a ház többi része. A kád szélén helyes kis gumikacsák, állatformájú szappanok, virágokkal, szívecskékkel, állatkákkal hímzett törülközők. A fal és a padló a szivárvány minden színében világított. A falakon itt is állatokat és boldog gyerekeket ábrázoló képek. A kád régimódi karmos lábú volt, csodáltam volna, ha melegvíz van. Csodálkoztam is, hogy van, így megelégedéssel töltöttem tele a kádat és levetkőzve elmerültem a habokban. Még egyszer körülnéztem. Meglepett, hogy mosógépet nem láttam. Sem mást, ami a mosáshoz kéne, például mosószert, vagy öblítőt. Akkor hogy mosnak vajon? Szappannal és kézzel? Megráztam a fejem. Miért törődök ezzel? Ez nem az én házam. Semmi közöm hozzájuk. Reggeli után úgyis lelépek, mit érdekel engem, hogy hogy mosnak és hogy élnek?
Jó fél órát áztattam magam. Elhasználtam az egyik már amúgy is megkezdett kiskutya formájú szappant. Elég érdekes illata volt, de nem annyira émelyítő. Csak érdekes. Kiszálltam a kádból, megtörülköztem az egyik borzalmasan agyonhímzett bolyhos törülközővel, és felöltöztem. Idegenkedtem a ruhától, szerintem borzalmasan állt rajtam, de mit volt mit tenni? Ha hazaérek, az első dolgom lesz, hogy kidobom a kukába. A méret pont jó volt. Talán Yuki látszatra lemérte a méreteimet, ezek szerint jó szeme van. Ezen akaratlanul is elmosolyodtam.
Otthagytam a törülközőt, a ruháimat visszavittem a szobába, majd leügettem a lépcsőn. Lent újra a nappali fogadott. Még mindig minden úgy volt, mint tegnap este. Egyre inkább kezdtem úgy érezni, mintha valami varázslatba cseppentem volna, de aztán elhessegettem ezt a gondolatot. Lehet, hogy csak bevertem a fejem, és egy kórházban fekszem, ezért képzelek ilyen dolgokat. Ez jutott az eszembe és ez tűnt a legracionálisabb feltevésnek. Azonban a bolha már ott volt a fülemben, akárhogy akartam is elhessegetni, valami azt súgta, ez nem álomvilág és nem vagyok kómában. Mégsem akartam elhinni.
Megkerestem a konyhát és éppen akkor találtam meg, mikor Yuki végzett a terítéssel. Amikor meglátott, mosolyogva fordult hozzám.

- Látom, kész vagy. Jól áll a ruha.

- Kösz – válaszoltam zavarodottan. – Bár nem igazán az én színem a zöld.

- Kész a reggeli. Haru is mindjárt jön – mondta a fiú.

Mintegy végszóra, a kislány is megjelent. Fekete hajában sötétzöld szalag ékeskedett, ami jól ment az azonos színű ruhájához. Nevetve futott oda hozzám.

- Jó reggelt, Toshiya-san, onii-chan! – csiripelte, majd azonnal elfoglalta helyét az asztalnál.

- Jó reggelt, Haru-chan! – köszöntem.

- Ülj le! – invitált Yuki és megvárta, míg leteszem magam egy székre.

Ránéztem a tányéromra és meglepetten állapítottam meg, hogy tele van süteménnyel. Ahogy az egész asztal. Sütik, torták, cukorkák. Csupa édesség, semmi normális kaja. Yuki és Haru enni kezdtek, de én valahogy nem tudtam. Elment az étvágyam ennyi édesség láttán. Nem arról van szó, hogy nem szeretem, csak valahogy, ez így már túl sok. Haruka hirtelen abbahagyta az evést és rám nézett.

- Toshiya-san nem éhes? – kérdezte csodálkozva.

- Én… ti minden reggel ezt eszitek?

- Aha. – válaszolt Yuki – Finom. Szeretjük.

- De ez nem egészséges – állapítottam meg. – Sosem esztek rendes ételt?

- Mire gondolsz?

- Például halat, húst, tojást, rizst. Mint mindenki más.

- Nem – rázta a fejét a fiú. – Mi minden reggel ezt esszük. Sok van belőle, és nagyon finom.

Sóhajtottam egyet és annyiban hagytam. Közben azért arra gondoltam, talán mégis ennem kéne valamit, hiszen ki tudja, hogy ha kijutok az erdőből, mennyi idő találok valakit, aki hajlandó hazavinni. Erről jutott eszembe.

- Mondd csak, Yuki-kun! – fordultam a fiúhoz. – Még mindig rossz a telefonotok?

- Ööö… I… igen – rebegte ő. – Még… nagyon korán van és… ilyenkor még nem jön a… szerelő.

- Értem – bólintottam és folytattam az evést.

Nem kerülte el a figyelmem, hogy Yuki nagyon ideges volt. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni, és egyre inkább elhatalmasodott rajtam az az érzés, hogy valami baromira nincs itt rendben. A fiú túlontúl is izzadt, mikor rákérdeztem a telefonra. Aztán az is nyugtalanít, hogy a szülők nincsenek itthon. Most jut eszembe, hogy egyetlen fényképet sem láttam a házban. Sem a nappaliban, sem a szobában, sem a konyhában. Sem sehol. Ez különös. Minden normális családnak vannak fényképei, de itt semmit sem láttam.
Reggeli után Yuki leszedte az asztalt, Haru-chan pedig játszani hívott. Bár nem nagyon volt hozzá kedvem, de a kislány hatalmas szemeinek nem tudtam ellenállni. Yuki adott nekem egy kabátot és kimentünk az udvarra. Az éjjeli havazás ellenére, a hó nem látszott többnek, mint előzőleg. Haru-chan egy hatalmas hóbucka felé húzott. Mikor odaértünk leguggolt és egy hógolyót kezdett formázni. Én is követtem a példáját, így hamarosan egész szép rakás állt előttünk.

- Hógolyózzunk! – indítványozta a kicsi, és felvett egy hógolyót.

Hátrált, és még mielőtt észbe kaphattam volna, már rám is dobta. Én sem maradtam adós, felkaptam két hógolyót és nekidobtam. Néhány pillanat alatt heves csata kerekedett, Haru-chan kacagott és visítozott, mint egy kismalac. Láthatóan jó kedve volt, élvezte, hogy játszom vele. Teljesen kifulladtunk a játéktól és leültünk a hóba. A kislány kipirult arccal, szélesen mosolygott rám.
Yuki néhány perc elteltével jelent meg, kezében egy papírral. Odajött és átadta nekem.

- Ez a térkép, amit kértél – mondta. – Sok sikert!

- Köszönöm! – válaszoltam – Akkor én megyek is. Jobb, ha minél előbb kiérek az erdőből.

A testvérek nem válaszoltak. Furán bámultak rám. Nem értettem miért. Valami megmagyarázhatatlan érzés azt súgta, nem lesz olyan egyszerű menet kikeveredni innen. Elköszöntem, ők pedig integettek. De olyan természetellenesen, mintha gépek lettek volna és nem emberek. Megborzongtam és elindultam az erdőben. Minél előbb a hátam mögött kívántam hagyni ezt a hátborzongató helyet. Minél előbb el akartam felejteni azt is, hogy valaha itt jártam.

Yuki térképét követve indultam el, ám az erdő sokkal sűrűbb és nagyobb volt, mint először sejtettem. Letértem az egyik ösvényről és áttértem a másikra, ahogy a papíron állt. Mégis úgy éreztem, nem jutottam sehová, mintha körbe-körbe járnék, vagy sétálnék egy úton, aminek sehol sincs vége. Megráztam a fejem. Talán csak kezdtem bekattanni, ami nem is lett volna csoda ezek után. A kocsi, a baleset, a hó, a testvérpár, a ház, ami túl tökéletes. Nem! Nem akartam ezekre gondolni, csak haza akartam jutni. Tudni sem akartam miért történt minden, és hogy hová kerültem. Nem akartam tudni, mi ez az egész.
Nem tudom, meddig bolyonghattam a térképet böngészve, de úgy éreztem, semmivel sem kerültem közelebb az erdő széléhez. Mintha a térkép szándékosan rossz irányt mutatott volna. Mintha szándékosan nem akarta volna, hogy kijussak innen. De vajon miért? Miért tartanának itt szándékosan? Mi célból? Nem értettem, de nem is kívántam megérteni a miérteket. Tovább követtem a térképet és lassan eltelt a nap. Már sötétedni kezdett, mikor végre fényt pillantottam meg. Futni kezdtem felé, ám mikor odaértem csak néztem egy nagyot. A háznál voltam. Ismét. Ez nem lehet igaz! Miért? Miért, miért, miért?! Miért nem tudok kijutni? Mi a fene ez az egész?!
Mit tehetnék, kénytelen-kelletlen, muszáj volt bemennem a házba, hacsak nem akartam kinn a hidegben tölteni az éjszakát. Amikor beléptem a nappaliba, Yuki és Haruka csodálkozva bámultak rám.

- Azt hittük, elmentél – szólalt meg Haruka.

- Nem tudtam – válaszoltam bosszúsan. – Rossz a térkép. Nem mutatott jó irányt.

- Az lehetetlen! – vágta rá Yuki. – Én magam rajzoltam, biztos, hogy jó.

- Nos, akár jó, akár nem, visszahozott ide. Szóval, muszáj lesz ismét itt töltenem az éjszakát – mondtam kedvetlenül. – Jó éjt!


A testvérek bólintottak, én pedig felmentem a szobába. Nem kissé voltam bosszús, hanem nagyon. Miért vezetett vissza a térkép? Mi a fene van ezzel a hellyel? Talán Yuki szándékosan rajzolt nekem rossz térképet? De miért tenné, miért akarna engem itt tartani ok nélkül? Nem értettem, de kezdtem kicsit félni. Ha itt kell maradnom, lehet soha nem jutok haza. Akkor meg mi lesz? Itt fogok megöregedni és meghalni? Na ez az, amit egyáltalán nem akartam. Mindenáron ki kell jutnom az erdőből, kerül, amibe kerül!

Leheveredtem az ágyra, és próbáltam elaludni. De nem ment. A ház túlságosan is rémisztő volt. Egyszer csak hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Felugrottam és az ablakhoz siettem. Pont rálátás nyílt az udvarra. Yuki-t láttam kijönni a házból, kezében egy lámpással. Aztán fogta magát, és elindult az erdő felé. Vajon hová? Furcsának találtam, hogy éjnek idején az erdőben kóborol, de hát ő tudja. Utána akartam menni, de valami visszatartott. Nem tudom miért, de valami azt sugallta, jobb, ha nem megyek utána, mert veszélyes lehet. Mindenesetre, elég furának tartottam, hogy egy kölyök sötét éjjel egy szál magában kódorog egy erdőben. Habár, tegnap is egyedül volt, ráadásul este, sötétben. De akkor is ez… furcsa és félelmetes. Nem vagyok egy ijedős alak, de ez a légkör nem bizalomgerjesztő. Hosszasan bámulok ki az ablakon, követve az egyre távolodó fénypontot. Fogalmam sincs, hová megy, és még ha tudnám sem találnék oda. Ő ismeri az erdőt, hiszen itt él. Viszont szemmel láthatólag nem akar elengedni, csak tudnám miért. A fény eltűnik a fák sűrűjében, én pedig visszatelepszem az ágyra. Csak nézek magam elé, bámulom a padlón heverő plüssnyulat. Szeretem az állatokat, de ez azért már túlzás. Úgy érzem, meg fogok őrülni. Mindegy, mivel nem jutok dűlőre, úgy döntök, elteszem magam holnapra. Holnap mindenképpen újra megkísérlek kijutni ebből az átkozott erdőből, nem érdekel, mi lesz. Lesz, ami lesz, de haza kell jutnom! Ez jár az agyamban, ez az egyetlen gondolat, míg végül álomba nem merülök.