Furcsa fordulat - 2. rész

- Ugyan már, haver! Ezt elszúrtad, de lehet, hogy még van remény – Jonas a földön ült és a már félig részeg barátját figyelte. A tekintete itta a benyomásokat. Dominic kócos, sötét haját, fáradt tekintetét, amelyben szomorúság fénylett, kezében a második üvegsörrel. Jonas elmosolyodott. Na igen, van, aki nem bírja az alkoholt.
- Mi van? Ne bámulj már! – feszengett Dom. Jonas kutatni kezdett a szobában, miközben mormogott. Végül széttárta a karjait.
– Nem létezik, hogy nincs ebben a lakásban egy rendes papír és ceruza! Író létedre szégyellhetnéd magad! – a dorgáló hang grimaszt csalt a férfi arcára. Mit érdekli őt most a papír? Azért ha nehezen is, de felkelt a kanapéról és elbotorkált az íróasztalához. Ahogy az asztal alól ki akarta szedni a dobozt beverte a fejét, aminek egy jókora káromkodás lett a vége.
- Ettől legalább magadhoz térsz – jegyezte meg Jonas. Elvette a dobozt, de igyekeznie kellet, nehogy elnevesse magát.
Tele volt régi jegyzetekkel, füzetekkel, ceruzákkal. Egy normális papírtömböt próbált előhalászni, amikor a kezébe került egy keménykötésű könyv. Az a fajta, amit az ember naplónak használ. Barátjára pillantott, aki már a kanapén elterülve hortyogott. Elmosolyodott, megértve a férfit, mert most nem csak a sör tett be neki. A fájó szív képes jobban kiütni az embert, mint egy-két jól irányzott horog.
Kíváncsiságból nyitotta ki a könyvet, hiszen tudta szerint barátja sosem írt naplót, annál jobb történeteket viszont igen.
Az első néhány oldal üres volt, de aztán megpillantotta a tollal és ceruzával készített feliratot. Megcsóválta a fejét, barátja reménytelen eset. Mégis elhatározta, hogy éppen ideje tennie valamit. Letelepedett a kényelmes bőrfotelba és olvasni kezdte a sorokat.

Dominic lassan tért magához. A karja elzsibbadt és úgy érezte magát, mint akin átment egy úthenger. Ahogy megérezte a kávé illatát, önkéntelenül is felnyögött.
Jonas az orra alá dugott egy bögre, gőzölgő feketét, mire ismét felnyögött. - Menj a pokolba! – nyögte.
- Ezt ma már mondtad – felelte a férfi, majd a bögrét az asztalra tette. Fáradt volt és kezdett egyre dühösebb lenni. Az éjszakai olvasgatás mindig pihentetőleg hatott a szervezetére. De most vegyítve volt egy kis éjszakai műsorral.
Teljesen belemerül a regénybe, amit a dobozban talált. Hajnali négy és öt között járhatott, amikor ijedtében majdnem kiesett a fotelból, ugyanis drága barátja nagy puffanással landolt a padlón. Persze, amikor segíteni próbált, nem kapott más csak szitkokat és annál több szerencsétlenkedést.
Néhány percig a másikat figyelte, majd rámordult.
- Gyerünk, kellj fel! Nem hiszem, hogy meg akarod várni, hogy én rángassalak fel onnan!
Dominic rásandított, majd megadóan engedelmeskedett.
A harmadik csésze kávé és egy zuhany után Jonas elég ébernek tartotta barátját ahhoz, hogy rendesen lebeszélgethessen vele.
- Olvastam a regényed. - mondta, majd beleivott a kávéjába. Dom egy pillanatig értetlenül meredt rá, majd tekintete összeszűkült.
- Nem volt jobb dolgod, mint a gépemben kutakodni?- vetette oda.
Jonas nem szólt csak az asztalra tette a könyvet. Dominic a borítót nézte és Jonas láthatta, hogyan sötétül el a barna szempár és válik keménnyé az arckifejezése.
- Én erre gondoltam.
Dom felállt, a kávéját a mosogatóba öntötte, elment tőle a kedve. Nem fordult meg, úgy kérdezte:
- Hol találtad?
- A dobozban volt, amit az asztalod alól vettél ki.
Nem felejtette el, hogy oda rakta a könyvet, hanem el akarta felejteni, vagy inkább elrejteni a minden titkát rejtő művet.
- Olvastad. - jegyezte meg alig hallhatóan. Jonas a legjobb barátja volt, de még ő sem tudta, hogy milyen régóta szerelmes a lányba.
- Igen, és szeretném, ha kiadnák.
Dom megpördült és rámeredt. – Neked elment az eszed?
- Nem.
- Az a könyv nem kerül ki ebből a szobából!
- Mégis miért nem? – kérdezett vissza Jonas.
- Mert róla, rólunk szól.
- Pontosan ezért kell, hogy kiadják.
- Soha! – kicsörtetett a nappaliba. – Soha nem fog ez az egész az utcára kerülni! Szeretem ezt a nőt, de nem fogom magam még jobban megalázni. Nem kellek neki, és ez ellen nem tudok tenni.
- Ha nem fogod be, esküszöm, megint behúzok egyet!
Dominic végigsimított sajgó állán. Azt hitte, álmodta azt a horgot. A fájdalom meg sem lepte, hiszen volt már rá példa, hogy álmában horzsolásokat szerzett. Érteni igazán sosem értette, egyszerűen elfogadta. De ez így most már egészen más.
- Egyébként azért a bunkóért járna még egy. – jegyezte meg Jonas, ami mosolyt csalt az arcukra.
- Bocs, nem jutott jobb az eszembe – vont vállat Dominic.
Jonas visszatért kedvenc foteljához és kényelmesen elnyújtózott. Gondolatban újra rajzolni kezdett. Sosem látta még ilyennek a férfit, és ez megfogta művészt. Tudta, ennek a képnek meg kell születnie, ahogy meg is fog.
- Minden így történt, igaz? – választ nem kapott, de nem is volt rá szükség. – Láttam a dátumokat. 17 éves voltál, amikor elkezdted és úgy… három éve nem nyúltál hozzá.
Dominic bólintott. – akkor írtam utoljára.
- Tíz év, és sem nekem, sem neki nem szóltál egy árva szót sem.
- Te tudod a legjobban, hogy nem tehettem semmit, mert…
-… mert én jártam vele. - fejezte be a férfi helyett a mondatot.

Ahogy a könyvet olvasta sikerült megérteni, hogy fiatal korukban miért történtek meg bizonyos dolgok.
Andie és ő járni kezdtek, habár a lány egy ideig zavartan viselkedett. Most már tudta, hogy csakis a Dominickal tett kísérlet volt az oka. Ez lehetett annak is, hogy unokaöccse és egyben legjobb barátja szintén megváltozott. Dominic szemmel láthatóan dühös volt, de nem akarta elmondani miért. Az egész akkor kezdődött, amikor lerajzolta a lányt.
Egy alkalommal náluk lógtak, a műteremnek elkeresztelt lomosban.
A művészetek iránti vonzalom mindig is jelen olt a családjukban. Dédnagyanyjuk festő volt. Jonas úgy gondolta, hogy tőle örökölte az alkotni vágyást és a képességet arra, hogy mindezt megvalósíthassa. Míg Dominic édesanyja és édesapja kiválóan értett a szavakhoz. Mindketten jól tudják, hogyan hassanak és érjenek célt azokkal. Jonas néha irigyelte is barátját ezért az örökségért, amely olykor ugyanolyan átok lehetett számára, mint áldás.
Azon a délutánon itt bújtak el a meleg elől. Jonas, barátja jegyzeteit olvasgatta egy újabb történetbe merülve, míg a másik egy kisdarab szénnel rajzolgatott.
Dom egy idő után nem tudott magával mit kezdeni, inkább a rajzok és festmények között válogatott. Ajándékot keresett édesanyja közelgő születésnapjára. Megtalálta Jonas vaskos vázlattömbét, lapozgatni kezdte. Ceruza és tollrajzok sora a térről, a parton játszó gyerekekről, a tornácon pihenő kutyáról, a kávézóról és Róla. A legtöbb képen csak a lány szerepelt. Hol olvasott vagy felszabadultan nevetett, hogy szinte hallotta csengő hangját.
Jonas figyelte már egy ideje. El akarta mondani, hogy a novella fantasztikus és, hogy majd meg eszi a fene, csakhogy tudhassa a történet végét. De amikor a fiúra nézett, azonnal tudta, hogy valami nincs rendben.
- Rajzok – mondta.
- Látom – vetette oda Dom. Hangja szinte már sértő volt. – Mennem kell. – fordult meg, majd felkapta a füzetét és kiviharzott.

Jonas ma már tudta, amit a fiú még nem is sejtett. Féltékeny volt. Felszínre tört mindaz, amit még önmaga elől is titkolt.
Most az is megfordult a fejében, hogy Andie is érzett valamit iránta. Talán emiatt volt olyan, mint aki egészen másutt jár. Igazán jó lenne tudni, hogy most mit gondol.
A könyv azt is felfedte, hogy a saját érettségiét követő napokban Dom miért hagyta helyben. Minden ok és magyarázat nélkül esett neki, emlékét örökké az ajka bal alsó sarkában viseli.
Andie és ő akkoriba feküdtek le egymással először. Arról ő meg nem tehetett, hogy mindez a képére volt írva.
Honnan is tudhatta volna, hogy a legjobb barátja szerelmes abba a lányba, akit ő is szeretett. Ha tudja, talán sokkminden másképp történik, de a lelke mélyén tudta, hogy ez akkor nem sokat számított volna. Ennek így kellett lennie.

Dominic úgy vezetett, mint egy eszelős. Az öreg Ford valami isteni csoda révén bírhatta ki az őrült iramot. Napok óta viselkedett így, ami már az édesanyját is kezdte megőrjíteni. Szinte elzavarta otthonról, csakhogy másutt mogorváskodjon.
Órák óta járta az utakat, míg nem a tónál találta magát. A vizet bámulva rágódott azon, hogy mihez is kezdhetne. Kívülállónak érezte magát. Nem találta az összhangot sem a világgal, sem önmagával. Szenvedett, de az okát senki sem sejthette.
Dominic úgy vezetett, mint egy eszelős. Az öreg Ford csak valamilyen isteni csoda révén bírhatta ki az őrült iramot. Napok óta viselkedett így, ami már az édesanyját is kezdte megőrjíteni. Szinte elzavarta otthonról, csakhogy másutt mogorváskodjon. A dühös ember képe jól bevált, amihez párosultak az összetűzések. "Ennél még a pokol is jobb lehet."- gondolta Dominic. Hiába bánta és fogja, mégis bántja azokat akiket szeret. Két nap telt el a verekedés óta, de még ez sem volt elég. Saját maga sem tudta volna megmondani, hogy pontosan mivel provokálta ki Jonas ütését. Ahogy csont csontot ért és megérezte a vér ízét, különös elégedettség lett rajta úrrá. Az édesapjának kellett szétrángatnia őket. A férfi nem szólt, de a szeméből sugárzó csalódottság többet ért bármely büntetésnél.

Ült a parton, a nyugodt vízfelszínt figyelte. Egy év telt el. Sosem gondolta volna, hogy egy csók képes ennyire megváltoztatni valakinek az életét. Nem hitt a csöpögős lányregények világában. És tessék, most benne van. Ha akkor nem csókolja meg, talán sosem szeretett volna bele. A gondolat megnevettette. - Persze öreg. Meg ahogy te azt gondolod.- gúnyolta ki saját magát.
Hiába az egész. Andie Jonas barátnője. Az elv, pedig elv. A barátom nője tabu. És ez csak még rosszabbá tette a dolgokat. Valahogy még ki is bírná, de itt van ez a hangulatváltozás. Eddig is falták egymást, most viszont állandóan összenéznek és vigyorognak. Mint akiknek titkuk van.- A vak is láthatja, hogy a föld felett járnak.- morgolódott. Érezte, tudta, hogy megtörtént. Legszívesebben a földbe döngölte volna Jonast, amiért hozzáért a lányhoz. Keserű lett a szája íze. Végülis megtette. Mégsem tud továbblépni. Most mi a fenét csináljon?! El kell mennie innen. Ki a világból, a valóságtól messzire. Írnia kell. Muszáj, különben beleőrül.

Eltelt pár nap és Andie egyre jobban meggyőzte magát, hogy minden rendbe van. Semmi nem változott, csak... csalódottan felsóhajtott. Minden megváltozott, de ő nem így akarta, nem pont így. Férjhez megy, de elveszíti azt az embert, akire bárhol, bármikor számíthatott. Akit talán mindenkinél jobban szeret ezen a világon. Ült a papírjai felett és próbált koncentrálni. Igyekezett minden mást kizárni a fejéből. Szerencséjére munkája akadt bőven, így csak időnként kalandoztak el a gondolatai. Csak minden második percben...

Itt a bál.
... nem, inkább nem megyek le... oh, a francba... nem rinyálok, nyugodt vagyok...
- Gyönyörű vagy - Andie tekintete a tükörben kapcsolódott össze a férfiéval. Szívdöglesztő volt, ahogy ott állt fekete szmokingjában. Szembe fordult vele. Állt, és csak nézte. Mennyit változott, mégis ugyanolyan, mint amikor elment. Andie elmosolyodott. - Te sem panaszkodhatsz.- Felkapta a szoknyáját és a karjába ugrott.
- Szia, hugi - motyogta a férfi, ahogy körbeforgatta a lányt. Andie nem tehetett róla, patakokban folytak a könnyei. Olyan szorosan ölelte magához a bátyját, amennyire csak képes volt.
- Hiányoztál... Oh, Kevin. Most nézz meg.! - szipogta. A férfi így is tett. Ahogy tekintete végigfutott rajta, rá kellett jönnie, hogy többé már nem az ő kishúga, hanem felnőtt nő. Három évre ment el, mégis mintha kétszer annyi telt volna el.
- Mama nagyon büszke lenne rád. - letörölte a lány arcáról a könnyeket, amikor az felpillantott rá.
- Igen, biztosan. Én... már alig emlékszem rá. - bukott ki belőle a vallomás. Kevin megölelte. Pontosan tudta mit érez. Amikor a tükörbe néz mindig elcsodálkozik azon, hogy mennyire hasonlít az édesanyjukra. Akárcsak Andie. Mindketten anyjuk zöld szemét örökölték, de a húgáé sokkal élénkebb, mint az övé.
- Nagyon hasonlítasz rá.
- Tényleg?
- Igen. Főleg a tekinteted, vagy amikor az embert éppen a helyére teszed. Olyankor mindig furcsán érzem magam.
Ezzel sikerült mosolyt csalnia testvére arcára. - Gyere, induljunk. Kevin nem lepődött meg azon, hogy a húga lehetőséget sem adott a gimis túlbuzgóknak. Örült, hogy ő kísérheti el a végzős bálra. Őket sosem érdekelte, hogy mit gondolnak mások. Nekik ez tökéletesen megfelelt így. Ahogy bekísérte a terembe egy kicsit mégis öregnek érezte magát. De kellemesen megnyugodott, amikor a tömegben felfedezte egy régi osztálytársát. Így már nem is rossz a tinikkel bulizni.

Andie ezt az estét két embernek ígérte. A testvérének, és annak a fiúnak, akit a családja után a legjobban szeret. Dominic a teremben ácsorgott, amikor a páros belépett. Földbe gyökerezett a lába. A lány olyan volt, mint az istennők lehettek, akiket emberek ezrei dicsőítettek. Végig figyelte, miközben a bátyjával táncolt. Érezte a gyomrát szorító görcsöt.
Már hetek óta fontolgatta, hogy elmond mindent a lánynak. Talán ma este. Mikor lehetne ennél alkalmasabb a pillanat?