Átkozott falu

1. rész

A történetem egy kicsit misztikus és horrorisztikus. Lehet, hogy mire a végére érsz, azt fogod gondolni, hogy „ez a lány, túl sok filmet látott!”.
Egy kis francia faluba költöztem, mert ott találtam magamnak a legolcsóbb lakást,és még közel is volt a munkahelyem. Könyvtárban voltam takarító,a tandíjamra gyűjtöttem. Fotós szerettem volna lenni.
A vidék gyönyörű volt. A zivatar utáni dombos táj úgy ölelte körbe, mint gyűrű az ujjadat, de a látszat néha csal…
Neked mi jut eszedbe, ha egy falura gondolsz? Nekem a kedves lakosok, kik éjjel-nappal kint vannak és gondozzák kertjeiket, tanyáikon az állatokat. Mindent tudnak egymásról, és segítenek egymásnak, ha kell. De ott nem így volt. Megfigyeltem, hogy csak nappal merészkedtek ki, és már szürkületkor eltűntek. Nagyon rejtélyesek voltak, mintha féltek volna valamitől, vagy valakitől!? Sokszor azt éreztem, hogy figyelnek. Biztos voltam benne: a falu titkol valamit, valami különös dolog történhetett itt.

Egy nap, mikor dolgozni mentem, egy terhes nő kérdezte meg tőlem, hogy hol lakok, s miután kimondtam a falu nevét, olyan fal fehér lett, hogy azt hittem elájul. Fogta magát és elrohant. Nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy miért rohant el. Mi van a faluban, hogy mindenki ennyire zaklatott lesz tőle?! Mert nem ez volt az első eset.
Másnap este a könyvtárban maradtam, mert túlóráztam, de őszintén nem is volt kedvem hazamenni. Takarítás közben kezembe akadt pár régi irat. Beleolvastam, a faluról szólt, ahol lakom. A monda szerint egy nagyon szép fiatal asszony lakott ott a férjével, ikreket vártak. A falubeliek szerint csak azoknak lehetnek ikrei, akik boszorkányok, és a törvény szerint meg kell ölni a nőt. A férjre hárították ezt a feladatot, és ha nem teszi meg, akkor ő neki is mennie kell. A férfi szerette feleségét, nem tudta megtenni, ezért egy halastó mellett rejtőzködtek. Sokáig nem találták meg őket, de az asszony szülése napján rájuk bukkantak. A férfi elszökött, a nőt egy nagy ládába dugták, és elsüllyesztették a halastóba.
Mikor a láda feljött, nem volt benne senki, és nem is volt felnyitva. Senki nem tudja mi történt, hova lett a nő. Azóta nem lehet a falubeli nőknek gyerekük, és furcsa dolgok is történnek.
Mikor a végére értem, pont megjöttek a kollégák, s kérdezték, hogy az iratokat hol találtam. Gyorsan ki is vették a kezemből, és azt mondták, ha bárkinek is tovább adom, elbocsátanak a munkámból, mert ez csak kitaláció, és csak pánikot keltene. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy vajon igaz mindez?!

Pár nappal később megtudtam, hogy aki az iratokat írta, szintén a faluba lakott a feleségével, és gyermeküket várták, de a nő meghalt betegségben, és a gyerek is. A férfi megbolondult, és elmegyógyintézetbe zárták. Érdekes. Félelmetes. Igaz.
Próbáltam ezeket elfelejteni, mert átkok nem léteznek, és csak idegesítem magam rajta.
Egy nagyon régi barátnőm látogatott meg a hétvégén. Nem volt megbeszélve, de örültem neki. Megkérdezte, hogy nem maradhat-e itt nálam, hisz úgyis elférünk itt ketten. Kiderült, hogy terhes, és a pasija elhagyta. Hát persze, hogy igent mondtam, szeretem a gyerekeket, majd szépen együtt felneveljük. „Gyerekeket” valamiért nagyon rossz előérzetem lett, nem kellett volna ilyen hirtelen igent mondanom. De hova menjem ha nem hozzám,hisz a szülei sem élnek már, de mi van ha a falun tényleg átok ül!? El is mondtam neki mindent, de csak jót nevetett rajtam. Akkor egy kicsit magamba szálltam, túl babonás vagyok, így hát Hani maradt.

Már a 3. hónapban járt, és már nagyon összeszoktunk. Akkora már szinte mindent elfelejtettem, de a falusiak összezavartak. Mikor elmentünk sétálni, mindenki úgy nézett ránk mint a gyilkosokra. Engem nagyon nyugtalanított, de Hani észre se vette, ő úszott a boldogságban. Azon a héten pénteken behívtak dolgozni egész napra, nem akartam menni, nem mertem Hanit egyedül hagyni,de ő szinte kidobott a lakásból.
Szombat reggel siettem haza, nagyon rossz érzésem volt. Hani nem vette fel a telefont, de lehet azért, mert még aludt. Biciklivel voltam, mert kocsim nem volt, és a buszok is csak ritkán jártak arrafelé. Abc-be meg kellett állnom gyümölcsért, de mind fonnyadt volt, és ezért nem vettem, csak egy csomag fahéjas ízű rágót.

Mikor kimentem a boltból, a biciklim sehol se volt, de bicikli nyomokat láttam. Valami azt súgta nekem, hogy kövessem. Fél órán keresztül csak mentem a sáros úton, amikor a nyomok hirtelen eltűntek. Egy gátőrház állt előttem. Ablakából egy 30 év körüli férfi hajolt ki. Köszöntem neki. De még mielőtt bármit kérdezhettem volna, ő azt mondta nekem: „ ha a nő elmegy, a gyerek is meghal!”. Mi van? Nagyon megijedtem. Mit jelenthet az amit mondott?Mikor visszanéztem már nem volt ott senki, csak a magától becsukódó ablak. Hazaindultam. Útközben újabb bicikli nyomokat pillantottam meg, és egy női kiáltást hallottam. Követtem a nyomokat. Hirtelen besötétedett, az égen csak három gomolyfelhő maradt. Félelmemben már úgy rágtam a rágót, hogy az amalgám tömés is kiesett a számból. Megint, az előzőnél hangosabb kiáltást hallottam. Egy jegenyesorhoz értem. A földön egy pár szandál feküdt. Azonnal felismertem: Hanié volt.

Valami különös borzongás futott át rajtam. Nem tudtam eldönteni, hogy merre menjek: jobbra, balra, vagy egyenesen. Újabb kiáltást hallottam, az előbbinél még hangosabbat, balra futottam. Nagyon nagy csönd lett, a madarak elhallgattak. Tudtam, hogy Haninak segítség kell, de én nem voltam vele. Pánikba estem. Megtaláltam a biciklimet, egy fának volt döntve, csomagtartóján egy szoknya lobogott. A szoknya nagyon réginek tűnt, nem a barátnőmé volt. Tovább mentem, kezdtem legyőzni a félelmemet. Egy halastóhoz értem. A partján egy nagy láda volt. Valamiért ismerős volt nekem. Közelebb mentem, és kinyitottam. Hani feküdt benne, egy szál Milflör blúzában. Kiszedtem onnan, és jól magamhoz öleltem. Szegény, nagyon reszketett, csak annyit mondott, hogy menjünk haza. Haja teljesen eltakarta az arcát, és mikor rám nézett, nem őt láttam, hanem a terhes asszonyt. Láttam, hogy almát szed a fáról, a hasát simogatja, és várja férjét, aki dolgozik. Boldogok voltak, számukra áldás volt, hogy ikreket vártak. Nem akartak senkinek se ártani, de voltak, akik ezt nem értették meg. A nő csak ennyit szeretett volna elmondani nekünk. Hazaúton Hani nem szólalt meg, hiába nyugtattam. Mikor a faluba értünk, mindenki furán nézett ránk. Egy idős nő jött oda hozzánk, és ezt mondta :„ha elmegy, akkor is itt marad”. Megint olyat mondtak nekem, amit nem igazán értettem. Miért kell mindig mindenkinek, ilyen drámaian beszélni?! Teljesen összezavarodtam: Kié volt a szoknya? Ki vitte el Hanit? Ki volt az a férfi? Ki lopta el a biciklim? Egyáltalán, mi történt!?

Hani nem akart beszélni róla, nem is emlékezett semmire, vagy csak nem akart emlékezni. Még azon a napon otthagytuk ezt az átkozott falut. Persze nem hagytam annyiban a dolgokat. Pár emberrel összefogva, megemlékezést tartottunk az asszonyról. A temetőben egy sírt emeltünk neki. Sokan ott voltak, de Hani nem akart eljönni.
Pár hónappal később Hani elvetélt, az orvosok szerint nagy lelki trauma okozhatta. Hani nem bírt együtt élni azzal a gondolattal, hogy elvesztette a gyerekét. Két nappal utána gyógyszer túladagolásban meghalt.
Nem értettem meg, és máig se értem, miért haltak meg mind a ketten?!Nem így kellett volna történnie! Az átok miatt van? Hisz az asszony minden tisztességet megkapott. De sok töprengés után rájöttem, hogy az egész nem is az asszony átka, hanem inkább a falué, és ez elől, nem lehet elbújni?