Történetek

– Eljáróban is szeretném hálámat kifejezni önök által a város lakosságának, hogy anyámat élni hagyták, felkarolták, biztos álláshoz juttatták, hogy túlélje ezt a negyvenévnyi apokalipszist. Melegséggel tölti el a szívemet, hogy a város hetedik kerülete független jelöltként indította a polgármester választáson. Uraim, tálcán nyújtom át önöknek a jövendőt...

Ahogy Mihály testvér, a kertész lapátolta a havat, egy pillanatra megpihent. A hegyi kolostorban mindig is kemény telek voltak, de olyan havazást, mint tegnap, még a sokat látott barát sem tapasztalt: több, mint két és fél arasz hó esett egy este alatt. Ahogy újra elkezdett lapátolni, rögtön az első lapát hó alatt egy piros foltot talált. Megijedt, hogy mi lehet az, de szinte ezzel egy időben fedezett fel egy furcsa buckát, aminek igen-igen emberi formája volt...

– Mint tudjuk abban az átkozott ötvenes években az volt a szokás Sztálinvárosban hogy, ha a részeg városépítők széjjelverték egy kocsma berendezését, akkor egy teherautóval felmentek Pestre a NEB-hez és azok kiutaltak egy új, jó állapotban lévő berendezést. Így utaltak ki cukrászdákat, kisvendéglőket és kiskocsmákat, köztük a miénket is. Az volt valaha a híres Fehér Ökör kocsma. Szóval ők is megkapták a papírt, megjelentek nálam felpakoltak a berendezéssel, gyerekekkel együtt és deportáltak...

A kisszoba műhellyé alakult át. Előkutatta anyósa padlásáról a régi rézcsillárt, a rézzel kivert állófogast, és beszerelte. A rézcsillár lett az adóvevő, mellyel az összeköttetést tartotta az éggel. A csillár alá egy alumínium lemezdarab került szigetelésnek. Mivel hatalmas volt a gerjesztett térerő magára vette – mikor adásban volt – a gumírozott vasutas köpenyét, és egy tűzoltó csuklyát húzott a fejére...

A tükör előtt álltam. Mint mindig. Ott volt a helyem. Néztem magam, órák hosszat. Leginkább az arcomat. Barna a szoláriumtól, természetellenes a botoxtól. De még mindig ott volt benne a fiatalságom szépsége, amit elcsúfítottak azok a nyomorult ráncok...

- Segítség! - kiabálta halk, elhaló hangon, miközben a még egészséges kezét a magasba nyújtotta.
Egy férfi lépett oda mellé. Timi nem látta az arcát, sőt a vérveszteségtől már semmit nem látott. A hangját viszont hallotta. Kellemes, mély hangon csak ennyit mondott neki a férfi:
- Szeretlek.
S ekkor hirtelen belehasított a felismerés Timi agyába, mint valami villámcsapás...

Biolencse ugyanilyen című szösszenetére.

Egy saját tapasztalattal járulok a marfan szindrómával kapcsolatos történetek sorához.
Jó olvasni, ahogy a különféle gyógykezeléseken átesett emberek el tudják mondani sokszor szenvedésekkel terhelt életüket.
Jó az is, amikor azt érzékelem, hogy az életkilátások, a későbbre várható különféle súlyosságú események ismeretében úgy tudnak szólni ezek az emberek, hogy humoruk, életvidámságuk nem csorbul.

Elmúlt a nyár, megjött az ősz és Irma újfent behúzódott a lakásba. Így ment ez éveken át. Aztán az egyik tavaszon már nem ment Irma a bicikli megőrzőbe. A cukra is vacakolt,a vérnyomása is ugrált,a reumája is kínozta… szóval volt indok a távolmaradásra bőven. Irma kezdett mindjobban magába zárkózni...

gyszer aztán szörnyű dolog történt: Mici megsebesült! Egy hűvös, novemberi reggelen éjszakai műszakból hazaérve éppen biciklimet toltam be a pincébe, mikor panaszos macskasírásra lettem figyelmes. A sírás a liftakna felől jött. Odarohanok, benézek: két könyörgő, elgyötört macskaszempárba ütközik kutató tekintetem. Mici volt az...