Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
A fekete hosszú hajú nő felrakott egy fekete kávét és leült a konyhaasztal mellé. Az űrhajó...
Gini a 39 éves szőke hosszú hajú nő ellökte magát és repült a levegőben. Megtehette ugyanis...
“Az ördög a részletekben rejlik.” Fontosnak tartom a részleteket, mindig megfigyelni, értelmezni,...
Asterios hős lesz, a Bányakirály hajóit pedig egy újabb drenya érkezése is boldogítja.
-A fenébe is, hogy pont belebotlottak…és utána épp az IP6944-en kötöttek ki… Ennyi véletlen.<br...
Friss hozzászólások
BURGONYA: NEM TUDOM MIT SZíVSZ, DE FOLYT...
2021-09-18 01:29
BURGONYA: REMEK HA AZ EMBER KIADJA MAGÁB...
2021-09-18 01:28
otto64: Az hiszem becsapott a tanárnő,...
2021-09-15 09:42
tantra: írtam Önnek mailt
2021-09-13 12:35
Szeszti90: Várható folytatás? :)
2021-09-12 22:25
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Vertige - Ösvény a semmi felé X


X.    FEJEZET


A napi edzés befejezése után Arthur-al ismét a kantin felé vettük az utat, hogy megebédeljünk. Eddig a napig nem igazán tartottam valószínűnek, hogy két férfi, egy edzőteremben beszélgethet érzelmekről, aminek a végén szinte könnyezik is a szemük. Hát, ez a nap is eljött, Miután barátommal megebédeltünk, Elindultunk oda, ahová tegnap kirendeltek minket az őrök: a könyvtárba. Persze, hogy én ismét nem tudtam az arra vezető utat, ezért Arthurt követtem. Az őrség bentlakásának emeletén levő kantinból még egy lépcsősorral feljebb sétáltunk. Egy szinte teljesen üres folyosóra vezetett az utunk. Két lehetőségünk volt továbbsétálni: jobb oldalra tőlem egy gyönyörűen díszített, lelakkozott, csillogó ajtót láthattam, baloldalon pedig egy még pompázatosabb, ezüstszínű, óriási fémajtót, melynek a közepében ismét feltűnt az általam már többször látott szimbólum: a kígyó, kereszttel a szájában.
-    Figyelj csak, te tudod, hogy mit jelkép, azon az ajtón? – kérdeztem a kollégámtól kíváncsian.
-    Ez a Vertige család címere, ez található a pecsétjükön is. Az ajtó mögött levő a szoba pedig, ahol az áldozataikat feláldozzák: a máglyaterem. Mi szerencsére nem oda megyünk.
Az elmúlt pár nap alatt elég sok dolgon mentem keresztül, ezért ez a szoba bemutatása sem lepett már meg, de mégis ott forgott a fejemben a gondolat: Miféle idegbeteg állatképes ilyen szörnyűségekre? Amint a folyosócsillogó márványpadlójára léptünk, Arthur befordult jobbra, majd a máglyateremmel szembeni, díszített ajtó elé lepett. Ott megállt és beszélni kezdett:
-    Ez mögött van a könyvtár. Készülj fel az életed legunalmasabb óráira, mert egész nap itt kell állnunk. Csak Vertige szokott idejárni, hetente párszor, mást, senkit nem látni errefelé és ezekben a napokban ő sem hiszem, hogy ellátogat hozzánk, mert állítólag valamilyen vadásztalálkozóra hivatalos, így minden idejét a szabadban tölti gyakorlással.
-    Ha csak ő jár ide, minek állít őrséget a saját könyvtára elé? – kérdeztem gúnyolódva.
-    Vertige nagyon elővigyázatos fickó és szereti maximális biztonságban tudni a számára értékes dolgokat.
-    És mi lehet olyan értékes egy személyes könyvtárban, amit két őr kell, védelmezzen órákon keresztül? Talán az öreg vadász kézikönyvei?
-    Nem egészen. A Lamia Impérium. A boszorkányok titkainak a legősibb kódexe. Az őrség azt beszéli, hogy le van benne írva annak a szertartásnak az szövege, amely felszabadítja egy ilyen képességekkel rendelkező nő teljes erejét, mert a nélkül belehalhatnak az összetettebb varázslatokba.
-    Ezek szerint ez eltörölné azt a mágneses erőt is a kastélyból, amely korlátozza Alice hatalmát is?
-    Nagyjából, és ne felejtsd el, hogy ha a mágneses erő megszűnik, újra működnek az elektromos eszközök is, egyszóval hívhatunk külső segítséget.
-    Kell nekünk az a könyv! Képzeld el, mennyivel javítana a helyzetünkön egy ilyen értékes fegyver megszerzése.
-    Ez mondd igaz, de a könyvről mesélt adatok, mondd pletykák, amik talán nem is igazak. Talán a Lamia Impérium csak a képzelet szüleménye. Ezen kívül a könyvtár termében is szolgálatban van egy őr, napi huszonnégy órában, aki, amint meglátná, hogy bemerészkedtünk a tiltott szobába, ahova a bejárat csak neki megengedett, azonnal erősítést hívna és szólna Vertigenek. Hogyha pedig valamilyen módon mégis megszereznénk a könyvet és elvinnénk a teremből, az öreg, órákon belül észrevenné, hogy az egyik legféltettebb kincse eltűnt és akkor nekünk végünk.
-    És mit szólnál akkor, hogyha én ezekre a problémákra találnék egy ésszerű megoldást? Gondolkodjunk csak egy kicsit.  Amikor Vertige elmegy a vadászeseményére, az őrökön kívül senki nem fog zavarni minket. Azt mondtad, a könyvtárba csak egy fickó van beosztva és te tudomásom szerint, mikor kiengedtek minket a kamrából, elhoztál egy adagot abból az erős altatóból, amivel beoltottak minket, és ami biztosan kiütné szegény őrt is. Ez után annyi lenne a dolgunk, hogy megkeressük a könyvet, elvégezzük a szertartást és Alicevel együtt megszökünk innen, amíg Vertige távol van.
-    Elállt a lélegzetem, ezt jól kigondoltad. – szólalt meg Arthur ámuldozva.
-    Szóval akkor elkészült a tervünk. Már csak annyit kell megtudnunk, hogy Vertige mikor távozik. – szólaltam meg reménnyel teli tekintettel.
-    Pontosan. Egy új élet vár majd ránk, odakinn.
A barátommal folytattuk az álmodozást a szabadulás és az új élet reményében. Elképzeltem, ahogy véget vetve ennek a rémálomnak, a szerelmemmel visszatérünk a rég nem látott otthonunkba, Cambridge-be, kézen fogva, a világ legboldogabb párjaként. Belegondoltam a barátaimmal való találkozásba: elképzeltem, ahogy Jennyfervel, Teddel, Sammel együtt ülünk ismét, a kedvenc bárunkban és csak beszélgetünk, talán Arthurt is befogadnánk a kis társaságunkba, hiszen kiderült róla, hogy nem csak egy brightoni testőr, hanem igazi barát is. Most, hogy a feleségét elveszítette, biztos nagy szüksége lehet barátokra, hogy legyen valaki, akinek mesélhet az érzéseiről, arról, hogy mi bántja őt. Pontosan abban a pillanatba, amikor fel szerettem volna ajánlani az új barátomnak, hogy szabadulásunk után tartson velem és Alicevel Cambridgebe és hagyja maga mögött a múltját, kopogó léptek hallatszottak az alattunk elhelyezkedő lépcsősor irányából. Pár pillanat múlva egy középkorú, ápolatlan, ősz szakállas férfi testőri viseletben jelent meg az emeleten. A haja nem volt megigazítva, látszólag hetek óta nem borotválkozott, szégyent hozva a kastély tökéletesen rendezett megjelenésű egyenruhásaira. Felénk tartott. El sem tudtam képzelni, mit akarhat, talán hallhatta az eszmecserénket és feladna minket? Számtalan elméletet lefuttattam a fejemben a lehetséges okokról, de nem tudtam kikövetkeztetni, hogy mit akarhat. Úgy tűnt, nem is kell, mert a testőr ide is ért. Barátságosan rám mosolygott, majd így szólt:
-    Hello, fiúk! Te vagy Leonard Clayton? – kérdezte érdeklődően.
-    Igen, én. Esetleg van valami probléma? – válaszoltam vissza neki bátorságot színlelve, pedig legbelül minden porcikám rettegett.
-    Azt nem tudom. Engem azért küldtek, hogy szóljak, a főnök vár téged az irodájában. Tudod, merre van?
-    Sajnos nem, még új vagyok itt.
-    Gyere utánam, felvezetlek.
Biztos voltam benne, hogy ez lesz életem utolsó napja, mert ha Vertige tudomást szerzett a terveinkről, nem csak engem, de Arthurt és Alice-t és meg fogja büntetni. Ez volt a leg ésszerűbb magyarázat, amiért felhívathatott volna, de semmi sem volt biztos. A nem magas, tömött úr elindult, én pedig követtem. Még egy lépcsősoron felhaladtunk, nem hittem volna, hogy ilyen hatalmas ez az épület. Felérve az újabb emeletre, mintha egy királyi lakosztályra érkeztem volna meg. A fehér, virító márványpadlón hosszú, vérvörös szőnyeg feküdt, az amúgy csendes termet antik bútorok varázsolták úri lakosztállyá. A szoba közepén, egy kényelmesnek tűnő reneszánszkori kanapéban ült nyugodtan a mindig elegáns Jean Vertige, a leggonoszabb ember, akit ismertem. Amint észrevette, hogy beléptem a helyiségbe, rögtön felállt, majd elém fáradt.
-    Wayne, köszönöm, hogy elkísérted az urat, most már visszatérhetsz a bejárati ajtóhoz. – szólalt meg határozottan az öreg.
-    Igen is, uram! Válaszolt az ápolatlan, de kedves testőr, majd sarkon fordult és elhagyta az emeletet. Ketten maradtunk Vertige-el. Hirtelen pánikba estem. Mi van, hogyha ezek életem utolsó percei? Mi van akkor, hogyha többé nem láthatom sem Alice-t, sem azokat, akik a legfontosabbak nekem: a barátaimat. Hirtelen egy hang felriasztott a nyugtalanító gondolataimból:
-    Mr. Clayton, örülök, hogy itt van. Kérem, kövessen! – köszöntött komor tekintettel az ház ura.
Szótlanul követtem, ha tudja a tervemet, akkor már minden mindegy. Elveszítem Alice-t, Arthurt, és mindenkit, akit szeretek. Bele kellett nyugodjak, hogy ma, talán a nevem örökre feledésbe vész. Vertige elindult az elegáns kanapétól jobbra elhelyezkedő nyitott, antik ajtó irányába, én pedig szótlanul, rettegve mentem utána egy dolgozószobaszerű otthonos kis szobába. A nem túl nagy helység falán számos kitömött vad feje díszelgett, nyilván Vertige elejtett áldozatainak legpompázatosabbjai. A terem szőnyege ugyanolyan, vörös színű anyagból készült, mint az előbbi szobában található darab. A helyiség bútorzata egy, az ajtóval szemben álló íróasztal, a háta mögött egy forgószékkel, valamint két másik, hatalmas karosszék is észlelhető volt, az íróasztallal szemben. Úgy tűnt, mintha az egyiken ült volna valaki, de a szoba ajtajában állva nem voltam benne biztos. Vertige belépett a minden bizonnyal saját irodájába, majd leült a modernkori forgószékre. Én a küszöbön állva álltam megdermedve, féltem attól, ami itt történhet velem.
-    Mire vár még? Fáradjon be és foglaljon helyet! – förmedt rám a gazember parancsoló hangnemmel.
-    Igen is, uram. – feleltem, utánozva a testőrök mindennapos válaszát, hogy még csak fel se tűnjön Vertigenek, hogy Arthur szere miatt szabadon gondolkozom.
Ekkor a feltételezéseim valóban igaznak bizonyultak, hallván a hangomat, a karosszéken ülő rejtélyes személy felállt, és szembefordult velem. Alice volt az. Álmaim hercegnője gyönyörű volt, mint mindig. Legszívesebben megfogtam volna a kezét és futottam volna vele a végtelenségig, csak hogy végre kijussunk innen és együttlehessünk. Ezt azonban nem tehettem, mert Vertige katonái nyomban megöltek volna minket. Volt egy valami, amit talán most utoljára az életben, de megtehettem. Odasiettem Alicehez és szorosan átöleltem. Egyikünk sem szólalt meg, de a szívünk mélyén örültünk egymásnak. Rövid időn belül el kellett engedjem a szerelmemet, hogy a házigazda még véletlenül sem gyanakodjon arra, hogy nem hatott rajtam a mérge. Alicevel leültünk a számunkra odakészített székekre. Amikor Vertige látta, hogy végre lenyugodtunk és most már figyelünk rá, beszélni kezdett:
-    Ugye, nem sejtik, miért vannak itt? Nos, habár nem látszik, boszorkányvadász létemre érző lélek vagyok, és láttam, mennyire szeretik egymást. Kissé bűntudatom van, hogy szét kell, válasszam magukat, ezért megengedem, hogy napi két órát együttlegyenek a főbejárati helyiség környékén, este nyolctól tízig, amíg persze nem jön el a változást hozó újév, és el kell, búcsúzzanak egymástól.
Óriási kő esett le a szívemről, amikor kiderült, hogy Vertige csak ezért hivatott fel magához, és mégsem szerzett tudomást a Arthuryal kigondolt tervünkről. Örültem, hogy Alicevel megkapjuk azt a lehetőséget, hogy együttlegyünk, eközben elmagyarázhattam neki a frissen kigondolt tervet, aminek ő is a része volt. Abba viszont bele se mertem gondolni, hogy mi történik akkor, ha nem sikerül minden tökéletesen és végül a kastélyban ragadunk. Vertige folytatni kezdte a mondókáját:
-    Aligha hinnék, én is voltam egykor fiatal és szerelmes, éppen ezért engedem meg önöknek, hogy az utolsó hónapjaikat együttöltsék. Mostanában minden jól alakul az életemben és ez a maguk szerencséjére válik, mivel minél jobb a kedvem, annál lágyabb a szívem. Oh, bocsássanak meg az illetlenségemért. Kérnek esetleg valamiféle italt? Épp mostanában hozattam magamnak Skóciából egy üveg 1926-os Whiskyt, szívesen osztozom rajta önökkel.
-    Köszönöm, elfogadom. – válaszoltam meglepetten. Bármilyen szörnyű ez az alak, van kultúrája.
-    Köszönöm, nem iszom. – szólt közbe Alice, elutasítóan.
-    Meg fogja bánni, fenséges. – mondta büszkén az öreg.
Vertige felállt a kényelmes székéből, majd az íróasztal melletti szerkény tetejéről leemelte a drága italt. Töltött mindeket tőnknek, majd koccintottunk és kortyolgatni kezdtük. Valóban mennyei volt.
-    Tudják, drágáim, én megrögzött vadászlélek vagyok, nem is tudom, mihez kezdenék, hogyha többé nem ölhetnék meg egy vadat se. Kérem, jöjjenek utánam. – szólalt meg az úr.
Vertige kinyitotta az széke háta mögött rejtőző ajtót, belépve pedig egy gyönyörű erkélyre jutottunk, ahonnan szinte az egész hatalmas erdő látszódott, ami a kastély birtokán terült el. 
-    A beteges szenvedélyemet a francia őseimtől örököltem, és örömmel mondhatom önöknek, hogy három nap múlva hivatalos egy nemzetközi vadászrendezvényre, Kanadába, úgy hogy pár körülbelül öt napig nem fogok a kastélyban tartózkodni.
-    Az erdőből hirtelen farkasüvöltés hallatszott.
-    Oh, az éjszaka arkangyalai! Milyen csodálatos muzsika ez, nemde, Mr. Clayton?
Egy szót se szóltam, Vertige beteges kijelentése után, Megrémültem. Az úr látta, hogy nem osztozom a csodálatában, ezért így folytatta:
-    Jaj, miket is beszélek? Tudhatnám, hogy egy magafajta városi nem lát egy vadász szemével. Hmm… Hol is tartottam? Á, igen! Szeretném megkérni önöket, hogy távollétemben ne dúlják fel a kastély nyugalmát és ne idegesítsék az őröket, mert csúnya vége lehet. – mondta fenyegetően a ház ura.
Mikor ezt a mondatot kiejtette a száján, a hátamon végigfutott a hideg. Imádkoztam magamban, hogy minden jól sikerüljön.
-    Mit is mondhatnék még? Nyilván kimerültek a mai nap folyamán. Wayne és George visszakísérik önöket a szobájukba, hogy kipihenjék a fáradalmaikat. Köszönöm, hogy fellátogattak hozzám, Mr. Clayton, máskor is szívesen fogadom önt, hogyha esetleg beszélgetni szeretne valakivel. Dög, örülök, hogy jól viselkedtél. További szép estét, használják ki az idejüket, amíg lehet. – azzal a mondattal az úr elmosolyodott és kikísért minket az emelet előszobájáig, ahol várt minket a két őr.
Az őrök előtt semmi konkrétat nem mondhattam Alicenek, ezért mikor az első emeletre értünk, ahonnan aztán elváltak volna útjaink, búcsúzóul szorosan átöleltem szerelmemet, majd a fülébe súgtam:
-    Holnap beszélnünk kell. Örülök, hogy láttalak. Vigyázz magadra, jó éjt! – ezek a szavak után megpusziltam a homlokát, majd szépségén ámuldozva néztem végig, ahogy a George nevű őrrel lesétálnak a lépcsősoron, Alice szobája felé tartva.
Folytatások
1810
Vertige - Ösvény a semmi felé
1871
Vertige - Ösvény a semmi felé
1806
Vertige - Ösvény a semmi felé
1714
Vertige - Ösvény a semmi felé
1741
Vertige - Ösvény a semmi felé
Előző részek
1591
Vertige - Ösvény a semmi felé
1528
Vertige - Ösvény a semmi felé
1594
Vertige - Ösvény a semmi felé
1714
Vertige - Ösvény a semmi felé
1779
Vertige - Ösvény a semmi felé
Hasonló történetek
3037
Felnéztem, ott ültek, csalódottan egy felhőn és engem néztek. Én meg a tájat. Ameddig elláttam, csodálatos rét terült el. Semmi más nem volt látható csak a tiszta és makulátlan égbolt és a ringatózó zöld fű tengere. Meztelen talpamat nyaldosták a fűszálak, melye felkúsztak lábamon és körbeöleltek gyengéden. Én sétáltam tovább, mit sem törődve semmivel, csak a látványra koncentráltam...
3495
Éhséggel merült álomba ismét.
Képekért könyörgött, útért – bár imája névtelen volt, s valahogy olyan, mint a fel nem adott fenyegető levelek.
Mindaz, ami ébredéskor megmaradt, forró benyomások izzadtsága volt csupán. Képek, melyek eleve a fikció részei. Olvasta tán őket...
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: