Végtelen történet I.

Elöljáróban szeretnék elnézést kérni amennyiben a kedves olvasó közönség sekélyesnek, s mástól csentnek találná történetem címét. Igyekszem majd elbeszélésem során bizonyítani címválasztásom jogosságát.

Történetem 2006-ban kezdődik. egészen pontosan márciusban. Kellemes tavaszi idő volt és éppen a 18. születésnapom ünnepségéről botladoztam hazafelé.
Bizony a hangulatos italozás megtette hatását a koordinációmra. Olykor-olykor meg kellett állnom egy kis pihenőre, s hogy igazán meggyőzzem arról magam, hogy "Igenis tudatában vagy mindennek és mikor majd felkelsz a kiadós alvásból mindenre emlékezni fogsz."
De hát az a sok-sok sör és különböző tömény italok csak-csak nem hagyták nyugton a lábaimat, s rendre összekeverték a megtervezett lépéssoromat, s valahogy összegabalyodtak a lábaim. Ennek a következménye pediglen az lett, hogy nagy ívet leírva a levegőben, lassított nézetből vehettem szemügyre ahogy az arcom felé közeledik az aszfalt. Kicsit akadozva, de az agyam azért sikeresen reagált a fennálló helyzetre, s kezeimet az arcom elé kaptam. Éppen az utolsó pillanatban.

Bizonyára a nyájas olvasó is volt már hasonló helyzetben. Illetve amennyiben nem, hát kérem nézze el nekem ezen apró hibámat. Higgyék el, igazán megszenvedtem ezen botlásomért.

Általában szerencsés embernek tartom magam. Bár a pár feladott lottószelvényemmel soha még egy forintot sem nyertem, az eleséseket általában maradandó sérülések nélkül úszom meg. Most is így volt ez.
Puha fűre estem. Ez valamilyen szinten még csalódást is okozott, mert már egészen felkészültem a keserű jajjgatásra, sőt, agyam gyorsan összeállított egy válogatott trágárságokból álló szósorozatot. amellyel majd megjutalmazom a kihalt utcát ahol bandukoltam. De puha fűre estem, s mikor két kezem elvettem az arcom elől, hunyorognom kellett a verőfényes napsütéstől. Egy percbe biztosan beletelt, míg körül tudtam nézni.
Egy rét közepén voltam. Még ma is emlékszem azokra a gondolatokra amelyek akkor cikáztak a fejemben: "Hú basszus, tényleg nem iszom több abszintot..." Emlékszem még a hányinger is elfogott egy másodpercre. De a hallucináció csak nem akart elmúlni és továbbra is ott térdeltem a fűben, körülöttem vadul zümmögtek a bogarak, s mindent betöltött a tömény virágillat. Kezdtem nagyon furcsállni a dolgot. Felálltam s körülnéztem.
Mindenhol csak fű és fű meg sok-sok virág. Messze előttem a távolban fák lombját véltem felfedezni. Városi gyerek lévén szerettem, ha tudom, hogy hova és merre is megyek éppen, s csak így a nagyvilágba nem szoktam mászkálni. Tíz percig álldogáltam a derékig érő gazban és már majdnem elkezdtem azon töprengeni, hogy mennyi bogár mászhatott már rám, amikor előrebillentem s az italtól mámoros fejem elkezdett előre húzni a fák felé. Menet közben végig azon törtem a fejem, hogy hogy a bánatba is kerültem oda. De semmi magyarázatot nem találtam a dologra, s végig azon esküdöztem magamnak, hogy soha, de soha többé nem iszok abszintot.
Már jó fél órája sétáltam, s viaskodtam a gazból felzavart milliárdnyi szúnyoggal amikor cégre értékelhető közelségbe került a fasor amit a távolból láttam. Rengeteg fűz hajladozott a gyenge nyári szellőben, s itt-ott feltűnt egy-egy hatalmas tölgy koronája is. Amikor odaértem a fasorhoz, előttük lovak által letaposott útra értem. Nem volt vastagabb az út egy méternél, s látszott, hogy autók erre nem szoktak járni.

Őszintén szólva csak arra tudtam gondolni, hogy részegen kimentem a város szélére és ma már "holnap" van, s most gyalogolhatok amíg meg nem találom a városba vezető utat. Fogalmam sem volt arról, hogy jobbra vagy balra induljak-e el a lovasok által kitaposott ösvényen. Találomra elindultam jobbkéz felé. Majdcsak találkozok valakivel aki útba tud igazítani. Vagy beérek egy faluba ahonnan már tudom, hogy merre is van a hazafelé vezető út.
Miközben kerülgettem az egyébként elég gyakori, lovak által elhagyott "aknákat" végig azon törtem a fejem, hogy vajon hogy fogom kimagyarázni az egészet otthon. Abban biztos voltam, hogy legalább három órás evangéliumot kapok otthon a szüleimtől. Közben monoton gyalogoltam...
"Rohadt szúnyogok, rohadt napsütés, rohadt bogarak, rohadt lószar az út közepén, a rohadt életbe..." azt hiszem ismétlődve ezek a gondolatok jártak a fejemben azalatt az egy óra alatt amíg kutyagoltam az úton. Az erős napsütés hatására levert a víz, szóval levettem a vékony, barna tavaszi dzsekimet. Az út pedig lassan balra fordult, s feltűnt egy folyó kiszélesedett, átkelésre alkalmas része. Persze lóháton lett volna alkalmas. Így gyalog legalább térdig ért a víz és semmi kedvem nem volt eláztatni a cipőmet és a farmeromat. Szóval iszonyú dühösen topogtam ott a folyóparton, hogy egy órám elment arra, hogy ide eljussak és most fordulhatok vissza. Azt se tudtam, hogy mennyi az idő, mivel a bulira nem vittem magammal a mobiltelefonom, nehogy esetleg elveszítsem.
Üvölteni tudtam volna mérgemben, de szerencse, hogy nem tettem. A túlpartról lódobogás hallatszott. Az út a folyó túloldalán hosszan egyenesen nyúlt el, s a végén feltűnt három lovas. Engem nem láthattak, mivel épp egy nagy fűzfa árnyékában álltam. Letöröltem a homlokomról az azon gyöngyöző verítéket, s gyorsan az ingem aljával megpucoltam a szemüvegem is, hogy jól látom-e amit látok. Ezúttal nem hallucináltam. Lassan poroszkált a három lovas. Amikor olyan ötven méterre voltak tőlem láttam, hogy furcsa öltözetbe voltak öltözve. Gondoltam biztos hagyományőrző emberek, akik ide járnak ki íjászkodni. A kis felhő ami addig takarta a Napot lassan odébb úszott, s hirtelen ismét a szemembe tűzött a Nap, így hát leguggoltam, hogy újra lássam a közeledőket.
A folyó ezen a szakaszon nagyon széles, bő 15-20 méter volt. A túlparton megálltak a lovasok, s én a partot övező nád mögül kémleltem őket. Nők voltak.
Kettőnek közülük vörös haja volt, a harmadik pedig gesztenyebarna hajkoronával büszkélkedhetett. Pár másodpercig toporogtak a lovakkal a parton, majd leszálltak a nyeregből s kantárnál fogva elkezdtek sétálni a folyásiránnyal megegyezően. Követtem őket, s ösztönösen úgy lapultam a gazban mintha az életem múlott volna rajta.
40-50 méter megtétele után a lányok megálltak, lovukat egy vén tölgyfa ágához kötötték s maguk nekiálltak levetkőzni.
Nem akkor láttam életemben először meztelen nőt, de férfiasan bevallom, kettőt is nyeltem a nagy izgalomra, s igyekeztem minél optimálisabb szögből figyelni az eseményeket. A lányok láthatóan nem vettek észre, hiszen folyamatosan beszélgettek, s fel-felkacagtak. Amikor elindultak be a vízbe, s felém fordultak, láttam, hogy egyikük sem borotválja magát. "Ezek tényleg hagyományőrzők!" - nevettem magamban. A két vörös lány valószínűleg egy ikerpár lehetett, mert mind magasságra, mind a mellük méretére egyformának tűntek. A barnahajú kicsit fiatalabbnak és alacsonyabbnak tűnt a másik kettőtől, de mellméretben messze verte az ikreket. Hatalmas kerek keblei ide-oda táncoltak miközben beszaladt a vízbe, s nyakig merült a folyóban.
Igyekeztem nem mocorogni, de a kényelmetlen guggolástól teljesen elzsibbadt a lábam muszáj volt pozíciót váltanom. Ahogy megmozdultam és odébb léptem a talpam alatt megreccsent a száraz nád. Olyan volt, mintha egy kihalt templomban tépnének bele egy elektromos gitárba. Rettenetesen megijedtem, s percekig nem mertem megmozdulni, s vadul füleltem. Továbbra is jött a folyó felől a beszélgetés és kacagás hangja. Nem buktam le. Nagyot sóhajtottam és vádlóan néztem a sportcipőmre, amiért majdnem köztörvényes kukkolót csinált belőlem. Iszonyú óvatosan leültem a fűbe, s gyorsan megszabadultam a cipőmtől és a zoknimtól. Így egészen a nádfal széléig tudtam araszolni, s láttam, hogy már csak egy hajszál választ el attól, hogy a lábam a hűs vízbe érjen. Csak annyira nyitottam szét a sűrű nádat, hogy átlássak rajta. Úgy vettem észre, hogy ezen a szakaszon elég mély volt a folyó, s a közepénél erősen fodrozódtak a hullámok. Pont amikor ez tudatosult bennem, az egyik vörös lány felkiáltott: "Odaát találkozunk!"
E kijelentéstől majdnem szívrohamot kaptam, hiszen ha átjönnek, óhatatlanul rajtakapnak a kukkoláson. Idegesen néztem körül, hogy találok-e valami fedezéket ami mögé esetleg bebújhatnék, de semmi nem volt ami alkalmas lett volna. Egyetlen ötletem maradt csak. Gyorsan levetettem az ingem és a nadrágom, az összes ruhámat egy kupacba gyűrtem és elrejtettem a nádfal takarásába. Én pedig lassan a két nádcsomó között beereszkedtem a vízbe úgy, hogy végig takarásban legyek. Őszintén bevallom, hogy elgondolkodtam azon, hogy milyen algaszaga lesz a boxeralsómnak mire kikerülök a vízből, de abban a pillanatban valahogy erősebb volt a késztetés az inkognitó megtartására. Szóval szépen beléptem a vízbe, s konstatáltam, hogy a nádfal között igen leizzadtam, hiszen ott megállt a levegő, s most pedig majdnem felsikoltottam a jéghidegnek tűnő víztől.
Iszonyatosan csúszós volt a partoldal. A csúszós iszapban pedig igen szép számmal voltak kagyló illetve csigaházak, amik össze-vissza bökdösték a talpam. Szerencsére egy kiálló gyökérbe tudtam kapaszkodni és annak segítségével szabályoztam, hogy milyen sebességgel merüljek a vízbe.
Fél szemmel persze folyamatosan a lányokat figyeltem. A nagyhangú vörös az ikrek közül szorgalmasan tempózott az innenső oldal felé és veszélyes szögben is volt, hiszen a kis nádcsomó ami mögé bújtam nem nyújtott mindenhonnan takarást. Meg-megállt az úszás közben, s fejét feltartva kapkodta a levegőt, s mikor erősebbet rúgott a lábával kicsi kerek mellei kilátszottak a vízből. Nyeltem egy hatalmasat, s imádkoztam, hogy nehogy meghallják a szívdobogásomat a túlparton is. A másik két lány jól lemaradva még látszólag sétálva követték az elsőt. A szemem majdnem kiszáradt, de nem voltam hajlandó pislantani. Minden másodpercére emlékezni akartam a történteknek. Így is lett végül...

A vöröshajú lányt hirtelen megragadta a folyó sodrása, s felém hozta a víz. Már pont olyan helyzetbe került, hogy könnyedén láthatott engem, amikor észrevettem, hogy egyáltalán nem ura a helyzetnek. Vadul kapálózott, s próbált az innenső part felé tempózni. A másik két lány is észrevette a helyzetet, s sikoltozni kezdtek. Mindhiába. A vakmerő iker hirtelen megállt a vízben, nem sodródott tovább, s a másodperc tört része alatt eltűnt a víz alatt.
Régen rengeteget pecáztam édesapámmal, s tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg egy régen kidőlt fába akadt bele a lány lába. Gyorsan ellöktem magam a parttól, s miközben nagy ívben szálltam, hatalmas levegőt vettem.
Könnyedén érkeztem a vízbe, s rögtön megéreztem az erős sodrást. A hideg víz szinte a szívembe markolt, s bár nem láttam semmit a víz alatt, egy-egy pillanatra kinyitottam a szemem. Amikor elfogyott a levegőm és először feljöttem levegőért, egy pillanatra megláttam a lány kezét, tőlem mintegy öt méterre, tőlem felfelé. Minden erőmmel elkezdtem felé tempózni, s keserű düh fogott el mikor észrevettem, hogy nagy erőlködésem ellenére roppant lassan haladok. Hosszú perceknek tűnt míg odaértem. Lebuktam a víz alá, s körülbelül ki tudtam venni a lány testének körvonalait. Gyorsan belekapaszkodtam a derekába s annál fogva húztam le magam egészen a lábáig. Egy pillanat alatt sikerült kitapogatnom az ágat ahova a lány bokája beszorult. Két talpamat nekivetettem a fának, megragadtam az ágat és teljes erőmből húzni kezdtem. Számításom bejött, s az ág eltörött. A lány testébe pedig hirtelen belekapott az áramlat, no meg persze én is. Elrúgtam magam a fától és pár pillanattal később már újra teleszívhattam a tüdőm a friss nyári levegővel. Kezemet a lány derekán átkulcsoltam, s úgy tempóztam afelé a part felé, ahol én is bemásztam a vízbe. A sodrást kihasználva pillanatok alatt elértem a partot, s egy alacsonyabb részen hamar kihúztam a lányt. Nagyon féltem attól, hogy elkéstem. Gyorsan a hasára fordítottam, a térdemre fektettem a mellkasát és erősen a hátára csaptam, mint mikor valakinek a torkán akad a falat. Sikerült is pár korty vizet kipaszíroznom belőle, de még mindig nem reagált. Gyorsan a hátára fordítottam, két kezem a mellkasára tettem és erősen lenyomtam a szegycsontját. Még pár korty vízzel ajándékozott meg. Ismételtem párszor a dolgot és az utolsó pár nyomásnál már köhögésbe tört ki. Gyorsan megemeltem a fejét és felültettem. Erősen köhögött és vadul kapálózott, hogy tüdejét megtöltse az éltető levegővel.
Ekkor ért oda a másik két lány, s valami idegen nyelven kiabáltak. Mindketten a bajbaesett ám megmenekült társuk nyakába vetették magukat. Vadul csókolgatták és szakadatlanul kiabáltak. Engem észre se vettek. Abban a pillanatban én is nagyon örültem. Megmentettem egy emberi életet. "Ha így folytatom a végén még képregényhős is leszek meg mozifilmet csinálnak rólam!" - tréfálkoztam magamban. Gyorsan elindultam a ruháimért. Először csak a pólómat vettem kézbe. Az orromra biggyesztettem a szemüvegem, s úgy indultam vissza. Odanyújtottam a még mindig erősen fújtató lányhoz értetlenkedve néztek rám. Mikor mondtam, hogy "Nyugodtan vedd fel! Nehogy megfázz!" - mégjobban elkerekedett a szemük. Nyúltam, hogy segítek neki felvenni, de rémülten elhúzódtak tőlem. Na erre én is értetlen képet vághattam. Tanácstalanul álltam - illetve guggoltam - a dolog előtt. Széthajtottam a pólót és ismét odanyújtottam neki. Rá se nézett a puha ruhadarabra, végig az arcomat fixírozták. "Mi az, iszapos az arcom vagy mi?!" - kérdeztem értetlenkedve. Gondoltam biztos nagyon koszos, így hát levettem a szemüvegem, hogy megtöröljem az arcom. Egyik kezemben a pólót nyújtottam a lánynak, a másikban pedig a szemüvegem szorongattam. A lány lassan a ruháért nyúlt és elkezdte forgatni. Gyorsan felvettem a szemüveget és ismét nyúltam, hogy segítsek neki, bár nagyon nem értettem a dolgot. Milyen ember az, aki nem tud felvenni egy pólót?! A két lány, akik eddig viszonylag visszahúzódva figyelték az ügyködésem, most kimondottan rémült arcot vágtak. Nem törődtem különösebben vele, gondoltam az ijedtség miatt viselkednek így. Gyorsan segítettem a lánynak átbújtatni a kezeit a póló ujjain, s mikor végeztem, kissé mosolyogva nézegette az új ruhadarabját. Visszaballagtam a többi ruhámért, hogy én is felöltözzek. A távolból közben lódobogás hallatszott. Már épp bekötöttem a cipőmet és felvettem meztelen felsőtestemre a kis dzsekimet, amikor két lovas vágtatott bele a folyóba a gázlónál. Hangosan kiabáltak, mire a lányok felugrottak a fűből és ők is kiabálni kezdtek. Én meg ott álltam mint Katiban a f... és néztem a jelenetet. Abban a pillanatban kimondottan dühített, hogy egy általam nem beszélt nyelven kiabálnak.
De a testbeszédből viszont kimondottan jól értek, tehát mikor az egyik lovas íjat rántott elő a nyerge oldalán függő tarsolyból agyam egy hátsó zugában a futás bölcs gondolata fogalmazódott meg, s ösztökélte lábamat a testem dinamikus előrehajtásában.
Szóval futottam ahogy csak a lábam bírta, egyenesen el a lányok mellett, tovább a derékig érő gazban. De a lovasok pillanatok alatt utolértek és mikor hátra pillantottam, az egyik épp elengedte íjának idegét, s egy kis fekete pont száguldott felém. Majd egy erős ütést éreztem a bal vállamban. Ahogy lenéztem egy pillanatra, láttam, hogy egy vörös nyílhegy törte át a bőrömet a kulcscsontom alatt. Hirtelen elfelejtettem a futásra koncentrálni, így megbotlottam és akkorát vágódtam, hogy több métert csúsztam a gazban. A tenyeremet sikerült letennem, így a nyílvessző hegye nem szántotta fel a gazt. Gyorsan talpra próbáltam állni és egy másodpercre ismét hallottam a hangos kiabálást, de ekkor egy újabb ütést éreztem, ezúttal a köldököm magasságában a jobb oldalamon. Megpördültem és láttam ahogy a két lovas vágtáz felém, meg a pólóba öltöztetett lány szalad ahogy csak a lába bírja. Aztán mintha megrántotta volna valaki a lábam alatt a szőnyeget. Összeestem, s az oldalamra fordulva láttam a tőlem alig egy méterre csillogó vizet. Vakítóan fényes volt. Aztán lódobogást hallottam közelről. Felpillantottam, s egy szikár arcú férfi állt mögöttem. Vagy nevezzük inkább fiúnak, mert biztos nem volt idősebb nálam, látszott a szeme csillogásán. Egy utolsó gyilkos pillantást vetett rám, majd belerúgott az oldalamba és befordultam a vízbe.

Folyt. köv.