Piszkos krimi - Angyali és tiszta (3)

Az asztalt támasztja. Ezúttal én ülök, ő áll, az asztalon rend van és nem a felrakott lábam halomba szórt papírokon. Minden a fordítottja, mint szokott. Mi is azok vagyunk.
- Jövő hét és karácsony. – szólal meg. Tudtam, hogy valami elkerülő zagyvaságot mond, időjárás, tévéműsor, ünnepnap.
- Kapsz pár nyakkendőt.
- Ja… - nevet. Keserű, én csak közömbös vagyok. Sosem érzem meg a frontot, mikor itt van, ezzel magyarázom. Bár az is lehet, hogy szimplán csak egy érzéketlen tuskó vagyok. – Tudod…én nem…illetve ez így nem igaz, szóval sokszor akartam normális, „iparosmunkás” társat, majdnem annyiszor ahányszor mondtam…csak nem akartam tényleg. Szóval azt akarom, kinyögni és ne röhögj, mert beverek egyet, hogy sajnálom. Meg hogy fasza csapat voltunk.

Nahát Daniell. Hogy ezt mért nem veszi senki.
Először valami gúnyos van a számon, aztán csak elnevetem magam és a földet bámulom. Olyanok vagyunk, mint két kisiskolás, akiket szétköltöztetnek.
- Nagy barom vagy. – bizalmaskodik tovább. Arra céloz, hogy egy rohadt kabát miatt kár volt, meg hogy legalább meghúzhattam volna magam. Meg hogy legalább ne verekedtem volna Loouerrel. Már rég le voltam írva, mindenki tudta, Josh te is. Persze amúgy igazad van, ahogy mindenkinek, aki engem, vagy akárkit baromnak hív. A legtöbb ember attól rohadt okos, hogy másokkal közli: tévedsz.
Méghogy hiányozni fog ez a hely, ez az éjeket nyomorgó, nappalokat virrasztó poshadt iroda, a szabályok mögé bújt tehetetlenség, a felháborodott áldozatok, a perelő gyilkosok, a sok szar időrabló papírmunka. Pár év és te is elválsz Josh. Vagy lelőnek, mert még béna is vagy.
Hiányozni fogsz, megérne egy poharat, hogy elmondjam.

Sokan ellenszenvesnek tartanak, kevesen szánalmasnak, néhányan félelmetesnek. Mind a maguk módján örülnek, ahogy végigsétálok tizenkét év folyosóján. Döbbentek és némák, mint azok, akiket vérbe fagyva találnak nap, mint nap. Hiába az ember idővel olyan lesz, mint a munkája.
Ismét a ballonomban vagyok, ismét csak a ráncok mosolyognak rajtam, az agyam kalkulál, számba veszi, mi van, mi nincs, mi éltet és mi fenyeget. Megnyugtató bizonyosság, mikor minden elúszik.
A pénzem újévig futja talán, de nem kell addig.
Volt minap egy telefonszámom, ma van egy lakcímem, egy vak lány él ott, reggel leellenőriztem, még mielőtt Loouer az irodába rontott.
Van egy Elrich Kayeen nevű fél-holland, fél-indián ürge, aki meg akar ölni, mert olyat tudok, amit nem kéne.
Van Eurial. Angelica Andrews, a lakcím alapján.
Még úgy harminc töltényem. Egy fél doboz cigim.

Eurial a diáknegyedben lakik, diákalbérletben, kint a zöld, fás külvárosban, ahol a nap már pirkadatkor süt és a zsaruk bekapcsolva tartják a pisztolytáskát. Persze, egy ilyen környéken a magafajta a legkisebb vészt is kilométerekre kifüleli, logikus választás. Már tudom, a köpönyegforgatók engem követtek, nem Elrichet, most is kiszúrom őket a téren túlról. A kabátot becserélem egy turkálóban, veszek egy nevetséges fekete parókát, copfban összekötöm, mint egy rossz stici, és két utcával arrébb már tiszta is vagyok.
Semmi sem könnyebb, mint lerázni valakit, aki nem akarja, hogy meglásd.

Az épület egy barna, négyemeletes téglaház, belső terasszal, nagy ablakokkal, robosztus fákkal a járda szélén, szemközt kopott játszótér, legalább tíz kutyasétáltató, ahogy körbenézek.
- Miben segíthetek? – szól rám egy középkorú nő gyanakvóan, ahogy a kapucsengőt bogarászom.
- Angie-hez jöttem. – mosolygok és érzem, ahogy a felrepedt ajkamon megfeszül a hegg.
- Nem lakik itt ilyen. – hazudik félrenézve.
Leszegem a fejem és a kezeimet tördelem.
- Sajnálom. De akkor megtenné, hogy ezt…tudja ajándékot vettem neki, karácsony, mert tudtam, hogy örül és mert ő nem ítél a külső alapján…és…
- Én sem ítélek! – szólal föl. – Csak, ne is haragudjon, de olyanokat hall az ember.
- Hát, engem kiraboltak…mint látja. – mutatok az arcomra, szégyentől összepréselt szájjal.
- Ó…de ugye a rendőrségnek szólt?
- Persze. Onnan jövök. Mondja, itthon van Angie?
- Nem. – mosolyog. – Elment megrendelni magának a fenyőfát. Az a szegény lány, úgy megszerettük, olyan jóra való kis szerencsétlen teremtés. És milyen önálló!
- Hát igen… - (és hogy tör nyakat, ha látná…)

A tér túloldalán találok egy kis kávézót, a kövér pultos bajszára rászáradt valami kakaóféle, a székeken morzsa, az asztalon a barna gyűrűk. Egy tíz percre, ha elbóbiskolok, de mégis furcsa hosszú álom jár végig, és borzongva ébredek fel belőle.
A W. Darcheim egy magánintézet, a nyolcas úton, távol a lakott résztől, szinte a hegyekben. Egyszer jártam kint, több éve már, most, álmomban mégis ott járok megint.
A falaitól kiráz a hideg, ahogy annak idején is mindig. A Darcheimben nyoma sincs a szanatóriumokra jellemző idilli takarosságnak, olyan mint egy fegyház. A fák az őrültek neveit suttogják vissza a téli szélben, a portás pedig úgy néz rám, mintha Frankeinstein szörnyéhez kérnék látogatócetlit. Valamiért nagyon akarok látni egy beteget, egy nőt, de nem tudom sem azt, hogy miért sem azt, hogy honnan ismerem. Egyedül abban vagyok biztos, hogy fontos.

- Nem rejtem véka alá, mister Rudges, nem tartom jó ötletnek a látogatását. – mondja a doktor, miközben kopogó folyosólabirintusokon át vezet. – Nem tud meg semmit, de hogy nem fog jól aludni abban biztos vagyok.
- Ne aggódjon, amúgy sem alszom.
- Szeretnénk egyszer önt is itt bent kezelni. – mondja, megállva egy plexipántos ajtó előtt.
- Kihez jöttem?
- Hát nem tudja?
- Nem…azt hiszem nem.
Szó nélkül kitárja az ajtót.

Egy loboncos, feketehajó nő gubbaszt a priccsen, az alkarján karmolások sebhelyei. Fehér ruhát visel, vászoncipőt. Az arcát kóc takarja.
- Mi a baja pontosan? – fordulok az orvoshoz, aki a szemöldökét ráncolja egyre csak. Félelem? Furcsa reakció egy pszichiátertől.
- Beszéljen vele! Én nem fogok…
Belépek hozzá.
- Heló. – köszönök halkan. Bizsereg a fejem.
- Heló. – hallom a hangját. Kárörvendő, kacajba fúló hangja van, meggyötört és mégis erőteljes. A varjú jut eszembe róla, ahogy felnéz és rám károg. Tényleg nem kellett volna idejönnöm. Minek bántani szegényt.
Kikopogok és az ajtó rögtön nyílik is, majd csukódik a hátam mögött.
„Michaelem…” vélem hallani, apró suttogás csak, beteges kis zörej odabentről, mélyről. Képzelődés. Álom az álomban.
Az orvos sokáig hallgat, aztán mikor elkezdené félbeszakítom.
- Igaza volt, nincs itt keresni valóm, nem érdekel a története sem. Csak egy kérdés még.
- Igen?
- A testvére szokta látogatni? – Sóhajt, a tekintete a párás ablakba mered.
- A testvére fél tőle. Nem szokta látogatni.
Autódudára ébredek. Fáj a fejem.

Kifizetem a kávét és elkotródom a térről. Olyan rossz érzésem van amilyet már régen éreztem. Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne igyam le magam és felejtsem el az egészet. Mikor éjjel visszamegyek a barnatéglás házhoz, már minden alszik. Kis tűnődés után felcsöngetek Angelica Andewshoz. Nagy sokára szól csak bele.
- Ki az?
- Eurialt keresem. – nem hallgat sokat, ezen meglepődök.
- Mi a terve nyomozó? - Tudja, hogy itt jártam, biztos a házinéni újságolta el. - Letartóztat a kaputelefonból?
- Így is, úgyis bemegyek. Csendesebb, ha kinyitod, és te úgyis csendben szereted elintézni a dolgaidat.
A némaságot az ajtó elektromos zárjának zizegése szegi meg, szinte biztos vagyok benne, hogy a másodikon hallja, ahogy kitárom és felmegyek a lépcsőházban. Én is hallottam Salvast, mikor ott hagytál neki. Csak téged nem hallak soha. Azt mondják a baglyok repülnek szárnysuhogás nélkül, de én sose hittem.
Türelmesen megyek, lassan szedve a lépcsőfokokat, tudom, hogy a gyilkosnak ez a legfeszültebb pillanat, amikor vár, amikor nem tudja, mi jön közbe. Vannak, akik félnek a kivilágítatlan lépcsőházaktól, de sem a bagoly sem az egér nem ilyen.
209-es szoba.
Nem kell csengetnem, kopognom, résnyire nyitva van. Mögötte állsz, kezedben egy serpenyővel? „Endzsike”.
Furcsa de hallani véllek, csúszol a falon, halkan, de zihálsz. Mi van?
Tompa puffanás bentről, aztán újra megvakul a csönd. Neki nincs szüksége ilyen alantas cselekre, meg sem fordul a fejemben, mikor benyitok.

A földön fekszik, egy késsel a kezében, amit inkább nekem szánt, mint a pulykának. Becsukom az ajtót és villanyt oltok. Fáj a fény, szeletet hasít az agyamból.
Helyes pofiján kékes zúzódás, a halántéka fölött, vékony nyakán ujjnyomok. Ájultában is az átvéresedett pólóját gyűrögeti.
- Problémás ügyfél? – tartom rá a fegyvert. Az ujjam a ravaszon.
- Mmmhhhh… mmh – motyog.
Ez itt fog kifeküdni magától és én nem így akartam. Francba. Körbejárom a lakását, minden szabályos benne és jó szagú. Sehol egy ölésre szánt fegyver, a kezében is konyhakés volt. A nappaliban kartondobozban szaloncukor és egy üvegcsillag. Ha jól meggondolom, sehogy sem tudom bizonyítani, hogy ő az. Ez csak a lakása, nem a búvóhelye.

Hívok egy mentőt, aztán elmagyarázom a házinéninek, hogy esett el és törte kicsit össze magát a drága Endzsi, szerencse, hogy még tudott hívni engem. Endzsike vért kap, összevarrják a szerintem több mint furcsa sebeit, stabilizálják, aztán elhelyezik az egyik kórteremben. Egyszer sem tér magához, a doki szerint az általános fáradtság terítette le, na meg a vérveszteség, amiről szeretne négyszemközt beszélni velem. Látom rajta, hogy engem vádol, azt hiszi meg akartam erőszakolni, megvertem, aztán megijedtem és kihívtam őket. Ha így lenne, leplezném az ellenszenvet, nemde doktor. Alibikkel fárasztanám. Áh mindegy.
Az irodájában két rendőrtiszt ácsorog fáradtan, az egyikük orrán széles raktapasz. Divatos, meleg kabátja alatt nyakláncon hordja a rendőrjelvényét, mint az akciófilmek szívtipró bűntiprói.
- Nem feltételezek semmit, de kötelességem volt jelenteni. – vakarja az orrát az ügyeletes orvos. – Magukra hagyom az úrral.
- Köszönjük doktor, helyesen döntött.
A csend, Loouer és énköztem mélyebb, mint valaha. Bosszúálló kis suttyó, mire vársz? Vigyél be, tarts előzetesben, amíg lehet, tegyél össze valami boxossal, szívass meg, úgyis csak ennyire vagy képes! Nem mondom el senkinek, hogy a kis vicced alatt kereket oldott a legnagyobb fogásom.
Még egyszer nem lesz ilyen mázlim, hogy legyengülve találom, ha jobban belegondolok se.
- Mr. Rudges. – kezd neki nagy levegővel. – Amíg a sértett nem képes elmesélni mi történt, Önt, mint elsőszámú gyanúsítottat előzetes letartóztatásba helyezem. Joga van kapcsolatba lépni az ügyvédjével, bent lehetősége lesz telefonálni is, ha akar.
Semmit sem szólok.
Hátracsavarják a karomat, a csuklómra szorítják a bilincset, igyekeznek fájdalmat okozni, de elég alacsonyra teszik a mércét. Lehugyálni nem akarsz, Loouer?

- Téged miért hoztak be?
- Semmiért.
- Aha…engem is…

- Kurva zsaruk. Hallod én kicsinálnám valamennyit.
- Ja.
- Ja.

- És az a rüfke…az az valami isten. Ha egyszer. Csak egyszer…
- Ja.
- Neked, van?
- Mi?
- Hát kurva.
- Nincs.
- És…?
- Nem.

- Soha nem gondoltál még arra, hogy…
- Nem!


Három nap telik el. Bizonyíték nélkül senkit nem lehet bent tartani, de százszor csináljuk. Az élet szépül. Aztán a harmadik nap, délután négy óra harminckor, kinyitják a vasketrecet, a büdös kanári pedig gyanakodva méregeti a szabadságot, ki sem akaródzik repülni neki. Kicsavarják a szárnyát és kidobják. „Nincs több ingyen koszt, te buzi!”
A nő tisztára mosott, amint kijött a kórházból. Sőt, olyan kedves, hogy a kapuban vár engem, fehér pálcával, napszemüvegben, vastag vasalt kabátban. Már csak a forró leves hiányzik a termoszból.
- Jó reggelt. – köszönök rá.
- Délután van, nyomozó.
- Honnan tudod, vakond? Megkérdeztél valakit?
Sétába kezdünk, távolodva a rendőrség galambtemetős főkapuja elől. Furcsa kapcsolat kezd lenni ez a miénk, nem tudom zavar-e vagy szórakoztat, azt sem, hogy őt melyik. A sértéseim rosszul esnek neki, látom rajta. Nekem is.
- Miért váltottál ki? – vágok a közepébe. - Ha ellenem tanúskodsz, a rajongóim simán bevarrnak három évre.
- Miért hívtál mentőt nekem? – egyenlít.
- Miért nem öltél meg, akkor a lakásomon? Mit akarsz tőlem? Mert azt tudod, én mit akarok.
- Nem, mit akarsz? – néz felém, a pálcával a járdát kopogtatva. A karjába karolok.
- Lesittellek Hantonért.
- ár nem vagy rendőr. – válaszol halkan. - Nem is akarsz az lenni.
- A rendőr mindig rendőr.
- És a gyilkos mindig gyilkos, igaz?
- Valahogy úgy. – bólintok. Mit vártál te picsa? Mit vártam én barom. – Szóval? Most te mondd meg, mit akartál ezzel!
- Szükségem van rád.
- Ez a mondat új nekem.
- Holnap karácsony.
- Nem éred el a fa tetejét? Vagy nem tudsz pulykát szeletelni? Mi a… minek kellek neked?
Mosolyog, mint egy lány.
- Szeretem a karácsonyt. Ilyenkor hidd el, minden rossz megfagy.
- Francokat. Túlóra, öngyilkosok, magányosan kattogó falióra.
- Mesélj a lányodról! – kér, lelassítva, ahogy egy kutya szaglássza a kabátja szárát. Mesélek neki. Már amit tudok.

Kimi az én szemeimmel néz rám, a kis haja gesztenyebarna, és már hat éves. Jó ég. Vannak ábrándjaim, hogy állandóan vele vagyok, úgy teszek, mint egy mintaapuka, tologatom a hintáját és válaszolok másodpercenkénti kérdéseire. Aztán megint elönt az az érzés, az a savanyú bűntudat, és abbahagyom az ábrándozást. Hófehér új ruhával lemosni a mocskos autót - amikor meglátogattam a kicsit, mindig ott volt bennem, hogy minden érintésemmel, szavammal csak szennyezhetek a tisztaságán, egy ilyen okos kiskölyöknek fontos mit tapasztal. Egy ilyet, mint én ne tapasztaljon, egy ilyen, mint én, pedig ne az ártatlanságával szárítgassa a mások beleitől átázott lelkét.
Fel akart hívni telefonon. Otthon. Pedig csak hat éves. Kis bogárka.
- Sajnálom.
- Leszarom sajnálod-e. Nem tudom, miért mentettél meg mégis akkor, de afelől biztos lehetsz, hogy rosszul tetted.
- Velem töltöd a karácsonyt? Úgy sincs hová menned.
- Hála neked. – Végül bólintok.

Kéz a kézben sétálunk. A teljes bizalom jegyében a másik kezem a fegyverem agyán pihen, rántásra készen, az övé pedig a pálcát markolja, elfehéredett ököllel, hogy ha kell a torkomba vághassa a hegyes végét.
Lassan hópihék kezdenek el szálingózni, lustán kavarogva a hűvös, decemberi szélben.
Holnap karácsony.