Piszkos krimi - Angyali és tiszta (1)

- Meg akarsz halni? – kérdezi.
- Hadd gondolkozzam…
- Mikor legutóbb találkoztunk, emlékszel, te kérdezted ugyanezt. Emlékszel, ugye?
- Bontok egy sört, amíg befejezed.
Olcsó humor. Pofonnal díjazza. Persze, hogy nem ütnék vissza, ha tudnék sem. Ilyen helyzetben jobb kussolni.
- Kibaszott nyolc év, Rudges! – sziszegi. A közelsége émelygést vált ki belőlem, a nyolc évnyi trágya gondolat olyan mélyen poshadt bele, hogy ha egész nap áztatná magát se jönne ki. Talán a naftalin.
Újabb pofon. Félre értethetett valamit.
- Rudges…hallod a zajt a konyhából? A neve Oll! A sittről haver. – Két lábon járó jégszekrény tarlóra nyílt fejjel és az egyik utcai banda billogjával a karján. Ő ütött le, a sajgásból ítélve.
- Szép ember.
- Véletlenül az ő öccsét is te lőtted le. Milyen kicsi a világ.
- Kizárt. Öccsökre nem lövök.
- Ez a nő a képen! – Amy egyetlen megmaradtját tolja az orrom elé. Ja igen a konyhaasztal.

A lakásom leggyengébb pontja. – Nagyon érdekelte Ollt. Valami csajod? Vagy rokon? Hugi?
Josh lassan jöhetne. Kezd megülni a hangulat.
- Tehetnétek egy szívességet. – fintorgok, ez legalább őszinte. - Megadom a címét.
Meghökkenti a válaszom, de azért lekever még egyet, ezt valószínűleg már előtte eldöntötte. Bejön Oll. Még a szomszédban is hallanák, ahogy. Kár, hogy kiköltöztek a legutóbbi alakításom miatt. Oll egy kenyérvágó kést tart az arcomhoz és a hajamnál fogva hátrahúzza a fejem. Ő legalább nem akar beszélgetni.
- A ti körzetetek máshoz tartozik. – morgom a késnek. - Csak megjegyzem.
Rá vannak száradva a pengére a morzsák.
- Nézd, Oll, könyörögni akar a szemét! – és Oll nézi.
- Szóval aligha lőhettem le a testvéredet. Emlékeznék a tetkóról. – (meg a szép tehén szemeidről.) - Nem lehet, hogy csak kihasználnak, amigo?
- Nézd, Oll, menteni akarja magát a kis geci! – és Oll nézi.
- Az ok nélküli rendőrgyilkosságot komolyan büntetik, Oll. – Miféle név ez? Miféle fej ez?
- Nézd, Oll…

Bumm. A kés majdnem kiszúrja a szememet, talán meg is vág - nem érzem, mert jégszekrény rám zuhan és átsajtolja belém minden fájdalmát, amit neki már nem volt ideje érezni. Kösz Oll.
További lövések. Beszélgetőpartnerem és Josh osztják egymást, felismertem a fegyverét. Félre volt, hogy feljössz, most meg már legalább háromnegyed van. A franc az ilyen megbízhatatlan, pontatlan…
Csörömpöl az üveg.
- Nem végeztünk, Rudges! – üvölti. Még valamit mond, de Josh közbedurrogtat, úgyhogy nem értem.
Végre csönd lesz, valaki nyert, valaki meghalt, remélem. Mellém lép, úgy sejtem az előbbi és nyögve legurítja rólam a hullát. A feketék sokkal izgalmasabban fejezik ki a rosszallásukat, mint mondjuk az ázsiaiak. Josh Daniell arca maga a megelevenedett szlengszótár.
- Szevasz Josh.
- Szevasz Michael. – és kimegy a konyhába meginni a sörömet. Fulladj meg, az utolsó üvegem.

Tél van. Szürke a szín. A szag, de még a hang is.
A szélcsendben nehéz szmog felhő fekszik a városra, a szűk, gomolygó végű utcákban szinte súllyal nyomja az ember tüdejét. A kormos, keményre taposott másnapos hó elszórt papírral, tövig szívott csikkekkel van tele, csak a boltok előtti ventillátorok előtt látszana a meztelen aszfalt, de ezt meg a nincstelenek karton-pokróc fekhelyei takarják. Vashordókban lángol a falatnyi meleg, a fényét nem látni, annyian állják körbe dideregve. Kilőtték az ablakomat, jobb híján hungarocell lapokkal béleltem ki.
A mentők állandó szirénái mételyezik a város megszokott hangjait; az autótülkölést, a sarki zsivajt, a csizmák reszelős csuszorgását a felázott járdán.

Sétálok. Mobiltelefon boltok és neoncicomás éjszakai bárok kirakatai mellett haladok el, helyenként, ritkábban egy-egy füstös kocsma, pénzfosztó játékgépekkel, vagy ruhabolt, mázolt-műanyag karmú, hízásnak indult eladónőkkel. Egyszer az egyik kocsmában mondta egy tag, „Az emberek értékrendjét festik az utcákra ezek a kirakatok. Néha kell kajálni valamit: a tereken gyorsétterem, kisközért. Valami szart fel kell venni a hideg ellen: kettő, három ruhaüzlet a kapualjakban. Ha kevés a pénz inni kell, hogy ne fájjon, nyerni, hogy több legyen, aztán ha már van, lehet kefélni, vagy venni mobiltelefont.” A mobiltelefon nagyon fontos. Bármi van, jó vagy rossz, valakinek mindig el lehet pofázni, de, még ha nincs semmi azt is.
Én is kaptam egyet, szolgálati telefonként.
Hogy ne rontsam el, az alsó fiókban tartom a zoknik között.

Mi általában amatőröket keresünk. Buggyantakat, idegeseket, éheseket, túl gyakran szomjasakat, na meg narkósokat. Ők termelik ki a gyilkosságok nagy részét, róluk ír a napi sajtó, ítél a bíró, háborodik fel a köz.
Mi általában amatőröket keresünk, mert ők ölnek a tankönyv szerint, hagynak nyomot és találhatóak meg a hagyott nyomok alapján. A bérgyilkosoknál a megbízó az amatőr, őt keressük meg és őt vágjuk sittre.
És ami az egészből a lényeg, soha nem keresünk profikat, mert semmi értelme.
Új főkapitány van, a régit megölették.
A megbízó megvan, de odafönt nem elég nekik. Hogy csesszék meg!

A kapitányság folyosójának a késődélutánra való tekintettel már egész jó szaga van, reggelente lehet csak megfulladni a klórtól. Pár megbilincselt suhanc ücsörög tettetett flegmán a műanyag székeken, Bob törölgeti fáradtan a szemüvegét a rozsdaszínű pult mögött. A kávé automatán villog az elromlott felirat, akárcsak bennem.
- Michael, bedugtad a képed? – szól felém Loouer. Tegnaptól Looer hadnagy. – Még csak fél hat. - Pacsuli rendőrsorozatokat bámul, és pontosan úgy is öltözködik. Felhajtott csíkos ing, nyakban lógó rendőrjelvény, seggfölé dugott pisztoly, csillagos bőrtokban. - Hallom majdnem megfingattak tegnap odahaza. Ki volt? Valami régi iskolástársad?
- Nem jártam iskolába. – az arcát nézem és azon gondolkozom, hogy rejtett homokos-e. Talán azért szed össze minden héten más nőt, mert keresi bennük az igazi férfit.
- Ja, persze, hogy is gondolhattam. – röhög. – Egy idióta vagy, ha otthon meg tudtak lepni.
- Persze...

Az irodánk jóformán üres most, karácsony előtti nagy lombtalanítás. Nincsenek asztalra stócolt aktahegyek, falra ragasztott fényképtapéta, Josh még a térképről is leszedte a gombostűimet. Olyan mintha kirúgtak volna megint, akkor szokott így kinézni. Bírtam Billt, még ha ő utált is. Régről ismertem. Elmentem a temetésére is. A felesége és a szeretője majdnem egymásnak estek.
Bill Hanton kapitányt az atomsilónál védettebb hálószobájában ölték meg, késsel. Nem itt az őrsön, ahová bárki bejöhet. Tudják mi a név, ha a módszeréből nem lenne egyértelmű, oda volt karcolva a jele a tarkójára. Egy szem.
A művészneve Eurial. A Fúria.
Az okosok szerint valami volt titkosszolgálatos lehet a nő, talán a mitológiai fonák miatt európai. Szerintem csak simán tetszett neki a név, bár a nőben igazuk lehet, a módszerei túl finomak egy férfihez. Ő nyírta ki tavaly a bankárt, azt a belgát is. Szerintem elcsábíthatta Hantont, kitanulta a házat aztán, akár egy szellem, feltűnt, majd köddé vált. Looer hadnagy is így csinálná.

Eddig, amióta itt rontom a levegőt, két bérgyilkost találtunk meg; különlegesegység, mesterlövészek, egész éjszakás csínadratta. Alig maradt a hullájukból valami.
És hozzá kell tenni, ők is a pancserebbek voltak, elfogadták a csali megbízást. Lépre mentek.
De Eurial nem pancser. Van egy pár százalék esélyem, hogy valaki az alvilágból rászánja a dohányt és megbízást ad neki. Két név jöhet szóba, aki ér annyit és rászolgált. Az egyik egy Corton Weil nevű mágnás, a fülesünk szerint jó pár nullával alátett a kínaiaknak. Luxuserődben lakik a színész negyedben. A másik egy Beckerwood nevű maffia koronatanú, akit a hárombetűsök őriznek, olyan szorosan, hogy majdnem minden testrészét fogja valaki. Most a kis gorgon a leghíresebb, aki extrém helyekre is kézbesíti a kaszást, szinte túlvilágivá emelték lapok, így ha valaki biztosra akar menni az egyik ürgével, szinte száz, hogy őt bízza meg. Míg a többiek lábnyomokat keresnek a tenger felszínén, én egy légből kapott elmélettel hazardírozok, minden zsetont a zöld nullára téve.

Beckerwood vagy Weil. Beck tárgyalásáig két hét van, ha köp, sokan pofára esnek. Ő mellette döntök, ha lenne annyim, még adnék is kölcsön a cehhez. A biztos tudatban, hogy csak vesztegetem az időmet, az összes spiclimet ráállítom a környékre, ahol titokban a palit őrzik. Esténként arra kanyarodok kajálni, bejárom a kukáktól büdös sikátorokat, meglepetten igazolom magam a tetőn vacogó lövészeknek és lekötelezettemmé teszek egy idős nénit, akit mellettem akart kirabolni pár taknyos. A szemközti tömegházban lakik a nyolcadikon. A lépcsőháza még az enyémnél is undorítóbb.
Várok.
Reménykedek, hogy kétszer is jó tippeltem. Hogy hamar újrafűtik a Fúriát és hogy ez a majom Beckerwood a célpont.

Hat nap telt el tétlenül.
Lucifer is valami ilyesmit mondhatott.

- Te Miki, amit mondtál tegnap előtt. Igazad lett öregem - Josh az. Alighogy előhalásztam a mobiltelefont máris állandóan hívogat. A mobil nagyon fontos.
- Érthetőbben, sokfelé kell figyelnem.
- Corton Weilt megölték. – a nap híre.
- Hol?
- Az irodájában. Kiskaliberű fegyver. Még elemzik.
- Ki viszi? – kattog a fejem. Az öreglány jól zsugázik, nehéz olvasni a birkamosolyáról. Egy kör ászom van és egy pikk dámám, összesen egy ász pár. Ő meg emel.
- A Frodo, meg Neil. – sóhajtja. – Megpróbálok anyagokat kérni, de akkor…
- Ne, Josh, nem az Eu… szóval nem az emberünk volt. Nem használ pisztolyt.
- Ott volt a jel a nyakán.
- Tartsd egy picit! – letakarom a telefont. – Mama, gondolja meg! Ez már a fél nyugdíja. Nem akarom kifosztani.
- Semmi baj, kedveském. – somolyog. - Fejezzed be a fontos telefont émmeg addig felteszem a teát.
Ennyire nyerő formában van? Akkor sem lehetett a Fúria. Amatőr volt. Talán valami közeli ember, féltékeny szerető, kirúgott alkalmazott és rá akarja terelni a híres nevesre. Vagy Eurial volt, és úgy csinál, mint egy amatőr, aki őrá akarja kenni a gyanút. Sőt ő ez a nyugdíjas hamiskártyás is a nyolcadikról, a francba…
Nem is tudom mi esne jól. Talán egy tequilás sör.
- Visszahívlak. – búcsúzom Joshtól és az asztalra rakom a telefont. Az ablakon túl eleredt a hó. Békés, lusta pelyhekben hullik, az ég vemhes rózsaszín, két napra is kitart belőle a havazás. A néni villanykazánnal fűt, sokkal melegebb van, mint nálam otthon, a tisztaság is valamivel látványosabb. Régimódi a mama, hisz benne, hogy a zsaruk a jók. Ritka már az ilyen. Megnézem a lapjait. Nincs semmije. Blöfföl. A pakli tetején még egy nyolcas van. Én nyerek. Legalább ez. Csesszem itt tovább az időt Beckerwooddal?

Egy sárgult fémtálcával csoszog be, rajta gőzölgő kancsó és két csésze.
- Meg is jött tea, vigyázzon, mert forró! – leteszi az asztalra és összeszámolja a pénzét. – No, hogy vagyunk? Én emeltem, ugye.
- Aha… tartom.
- Akkor jön a következő lap. – kommentálja. – Nyolcas. Nagyszerű.
- Mondja, mama, maga, hogy kapna el valakit, aki nem hagy semmi nyomot, nem látta még senki, és pár percig létezik csak, amíg elintéz valakit? Hogy kapna el egy szellemet?
- Kedvesem én legfeljebb a torokcsúzt. – csóválja a fejét lesajnálóan. - Azt is úgy, hogy megvárom, amíg az jön hozzám. Ilyenkor még lehet emelni?
- Lehet.
- Akkor még ezt is ráteszem, fiatalember. Dupla vagy semmi…volt is egy ilyen televíziós műsor régen, ha jól emlékszem…
- Bedobom. – (és hogy érjem el, hogy ő jöjjön hozzám?) – Túl nagy már a stressz nekem.
- Ugyan, ugyan, hisz lehet, hogy…
Tompa géppisztolyropogás hallatszik kintről. Az ablakhoz rohanok. Villogás a szemközti ház függönye mögül. Legalább hárman lőnek. Az üvegből visszatükröződve látom, ahogy a néni lopva meglesi a kártyáimat. Már csak ketten lőnek. A ház előtt álló zöld furgonból mellényes, egyformára nyírt ügynökök rajzanak elő, automata fegyverrel. Szemközt már csönd van, jó ideje ahhoz, hogy Beckerwood már ne éljen. Aztán mégis, füst tör elő a házból és kirohannak a fiúk, közrefogva a védencüket. A szirénákat már mindenhonnan hallani. Nekem kedveznek, ha ez a hurok megszorul, a fúriámnak nem lesz gondja a másodikra, amit a lefizetett csöveseim alkotnak.

Kisvártatva csörög a telefon. Boros hang makogja, rengeteg felesleges szóval, hogy látnak csuklyás alakot véres ballonkabátban. Aztán nyers hang, mint mikor széttépnek valami fóliát, olyasmi. Koppanás, a telefonkagyló üvegnek ütődik. A halántékom lüktetéséből jövök rá, hogy nem veszek levegőt egy ideje.
Csönd.
Halk zúgás.
És csönd.
Hallgat engem, tudom.
Aztán visszateszi a kagylót.

Negyed órával rá már bőg az egész negyed. Vakuk villognak, mohó riporterek nyújtogatják nyakukat a kordonhoz csődülve, a szomszédok mesélik élményeiket, egy tömzsi szakállas elemel egy magnót a szemközti trafikból. A forgatag sűríti a figyelmet, ilyenkor a peremen előbújik a söpredék, feltörnek pár boltot, kirabolják a csordából leszakadt katasztrófa turistákat, még azt a lányt is a becibálják a szomszéd sikátorba a túloldalt, hogy megerőszakolják. Sikolt, de talán csak mindenki képzelődött, ki tudja ebben a ricsajban, hátra senki sem fordul.

Eurialt felültették, több volt az ügynök, rossz volt a célpont. Kelepce. Ezen tűnődöm, ahogy utánuk megyek a kis utcába. Kéne egy sapka.
A lány huszonharminc körüli, a szemén fehér hártya, mintha feltört lágy tojást nézne az ember. Vak. Az orrából szivárog a vére, dermedten tűri, ahogy a ráncos tarkójú a ruháját tépkedi.
Nem szól egy szót sem.
Legtöbbször, a hal, mikor kifogják a vízből, sokkot kap. Nem kapálózik, legbelül sír talán, de kívülről nyugodtan fekszik, már-már közömbösen. Ahogy a kígyó ölelte állat, a roncsok között rekedt haldokló. Ahogy ez a vak lány.
A haja szőkésbarna, bodros, vidám. A másik férfi, amelyik hátulról fogja, a fülét nyálazza. A vérébe van írva a hajlam - alacsony korlát, magas vággyal. Abból látszik, ahogy lefogja. Nem az a fontos, hogy gyötörje, csak hogy kiélje magát. A nagyobb darab szétszaggatja végre a pulóvert, a lány haját markolja, annak egy izma sem rándul. Szép az arca még ezekkel az üres szemekkel is.
Miért? Ostobaság. Segíts már neki.

A kezem a fegyverre markol, baromság most lőni, talán csak ki akarom próbálni mekkora. Talán megérzés, talán csak paranoia. A dörrenés felerősödne a csupasz téglafalon, a visszhangja még el sem ül és a kommandósok lepik el a folyosót. Mit számít az egy ilyen könyvtáros lánynak aki tetteti, hogy sokkot kapott. Ja persze, a könyvtáros szemét példa volt.
A kezem a fegyverre markol, a kakas kattanását látom rajta, hogy csak mi ketten halljuk. Mint egy rugó vágja ki magát közülük, a háta mögött álló feje a barna téglafalon koppan, a nagydarab torkát egyetlen mozdulattal csavarja hátraarcba. A csigolyák porcos recsegését, látom rajta, már csak mi ketten halljuk.
Fehér szemeivel néz felém, de nem rám, én pedig valahogy nem tudok nagyobb őrültséget elképzelni, mint levenni a tekintetem róla, mint megmozdulni. Mint elsütni a kibaszott pisztolyt.

Csupa vér a pulóvere, te barom! Az orrából csöpögött ki, attól az egy-két taslitól? Két rendőr közül az marad életben, aki a körülményt nézi, nem a szereplőket. Indíték, motiváció, reagálás, testalkat, személyiség. Francnak hagytad, hogy eltereljék a figyelmed ezek a hülyeségek. Azt nézd, hogy vér szárad a körme alján, hogy lőpor szaga van, hogy a könyvtáros lány pulcsijából csavarni lehetne a spiclid vérét, akinek elvágta a torkát a telefonfülkében.
Nem zsibbadtak a kezeim, nem ólmos a lábam, a szívem kalapál, ahogy kitellik, mégsem akaródzik semmit tennem. Csak követem a szememmel az övét, ahogy mellém lép és mérlegel. Hipnózis?? Mi a fasz ez? Cigi kéne.
Döntött. A keskeny sikátor hirtelen ér véget.

Lüktető fejjel térek magamhoz, a fejem gyorsabban tisztul, mintha mulattam volna. Levert, mint a cölöpöt. Úgy érzem egy perc telt csak el, de kint már sötét van, a hungarocell csak a néma feketét engedi be. Azért így is ráismerek, a lakásomban vagyok, a saját ágyamon. A kezemet a támlához bilincselte a fejem fölött, az első mozdulatnál kiderül. Pont úgy fekszem itt, mint valami kéjenc mintaférj, aki kurvákkal fenekelteti magát a felesége háta mögött. Cigi kéne. Meg egy villany.
Csörög a telefon. Az otthoni. Még ez is. Remélem hamar abbahagyja, idegesítően éles most.
Aztán csodálkozásomra - bár semmi hangját nem hallottam, hogy van itt valaki – a kagylót felveszik és egy fiatal, női hang szól bele:
- Haló?
Megmosolyogtat a hangja. Nem kellemetlen, nem is mély, vagy hízelgő, inkább olyan tiszta. Ha felolvasna egy esti mesét álmomban vághatná le a fejem.
- Sajnos apukád most nem tud a telefonhoz jönni. – Kimi. Ő hívott egyem a kis szívét. - De megmondom neki, hogy kerested, jó lesz? – elmosolyodik azt hiszem. - Neked is.
A kagyló visszakoccan a helyére. Csönd és sötét. Hogy utálom.
- A magadfajták mindig jobban kijönnek a kölykökkel, mint a felnőttekkel.
Nem válaszol. Kurva csönd.
- Hogy kerültünk ide? – folytatom a kérdezősködést. - Honnan tudod hol lakom? Tényleg vak vagy?

- Legalább kapcsolj villanyt!

- Miért nem öltél meg? Tudom ki vagy, hogy nézel ki, láttam a pofád!

- Ügyes lehetsz. Elismerésem. Egy vaksi, csupa vér picsa, hóna alatt áttipródik a fél városon egy ájult zsaruval. Engem akkor is igazoltatnak, ha pár napig nem borotválkozom.

- Persze…esz a fene, mert elcseszted, igaz? Beckerwood nehezebb falat lett, mint Hanton és most rajtam éled ki magad, igaz? Hát rábasztál! Nyírj ki, és a seggemre rajzold a szemecskédet, hadd röhögjenek a fiúk, ha megtalálnak! Áháhh…hülye picsa vagy…

- A kislány, akivel beszéltél most hat éves. Először hív fel…szerintem két napot agyalt azon, hogy merje-e, az anyja háta mögött. Szar ügy, hogy „pont nem tudtam a telefonhoz jönni.” Mit mondott? Jóéjszakát kívánt? Nem tartozik rád a magánéletem, a miénk csak egy gyilkos-áldozat kapcsolat. Úgyhogy fogd be!

- Elaludtál vagy mi van? Használhatod a fürdőszobát, ha csak ez kell.

Órák telnek el, én úgy érzem éveket öregszem alattuk. Amennyire a bilincs engedi forgolódom, átkozom a szemét némbert, próbálok valami szót csiholni belé, de hiába. Abban sem vagyok biztos itt van-e még, olykor fülelek, tapogatom a csöndet, de csak saját magamat hallom benne. Végül elalszom. Utolsó gondolatommal is ribancnak nevezem. Úgy érzem magam, mint egy óvodás, akit csendes pihenő alatt a szekrénybe zártak.

Reggel, a körülményekhez képest fitten ébredek, a karom majd le szakad, az oldalamat elfeküdtem, szemeimet meg sem tudom törölni. Valahol ott hagytam abba éjjel, hogy ez egy nyavalyás ribanc. Aztán meglátom, belép a szobámba, morcosan, kócosan, ujjai hegyével kísérve az ajtórámát. Mint egy kollégista lány egy másik életből, ez jut eszembe. Elvette a pólómat, gyűrötten lóg rajta, a karján most látom csak véraláfutások, kék-zöld foltok éktelenkednek, a tegnapja nyomai. Legalább körmei tiszták, kipucolta a vért. Ugyanabban a nadrágjában van, térdben kifeslett farmer, cipőt, zoknit nem visel, ezért ilyen hangtalan. Akkor is egy gyilkos, igazítom ki magam.
- Főzz egy kávét! – mordulok rá. Kesernyésen elmosolyodik és felém fordítja a fejét. Bizalomkeltő, emberi mosolya van, nem is megjátszott. Az enyém a temetésén megjátszott lesz.
- Akasztófahumor. – jegyzi meg. Az.
- Szóval, miért hoztál ide?
- Mert itt lakik. – Ahogy járni kezd a szobában és ahogy figyelem, elkezd végre a nyomozó is gondolkodni. A nő, minden élethűen adott lánygrimasza, ártatlan megjelenése ellenére is az aki, profi gyilkos. Hideg, éles. Hogy őrült-e nem tudom, de az embert a halott zsaru figyeli. Szüksége van rám, szorul körülötte a hurok. Információt akar. Úgy mozog, hogy a talppárnája a legkisebb nesz nélkül érinti a padlót, úgy néz révetegen előre, hogy közben minden pólusa kifelé figyel. Tudatos, számító és lelketlen. Nem vak. Csak nem lát. Kis szünetet tart aztán folytatja:

- Követtem magát, nyomozó, nem sokkal azután, hogy figyelni kezdte a Beckerwood nevű férfi házát. Ha azt megtudta, hol őrzi a tanú védelem, többet is tudhat. Azt is ki áll a tegnapi mögött.
- Minden vágyam, hogy segítsek…ez minden?
- Nem. Tudom, hogy nem fog segíteni, csak azt mondtam el miért követtem. Balszerencse, hogy megtámadtak, még nagyobb, hogy utánam jött, és hogy olyan szívtelen, mint amilyen. Nem egy szerencsétlen lányt akart megmenteni, hanem azt a kettőt megölni.
Ahogy beszél, a képességeit latolgatom. Valószínű, hogy képezték, elemez, felderít, tervez és mégis – zavaró kettősség – úgy beszél mint egy lelkiismeretes eminens csitri, aki felelősségre von, mert elévágtam a kereszteződésben. Szinte elragadó.
- Tévedsz. – válaszolom lekezelő hangon. – Lehet, hogy mást megetettél már ezzel a riadt madárka játékkal, de én kiszúrtalak. Ha meztelenül állnál száz másik pucér nő között, akkor is tudnám, hogy te vagy a gyilkos. – (Ez némileg túlzás, túlóráznom kéne, hogy rájöjjek.) – Azért vettem elő a fegyvert, hogy lássam mit tudsz.
- Értem. – válaszol komoran, kis idő múlva. – Van itt egy ember, aki, nap nap után a háza körül ólálkodik. Meg akarja ölni magát, még a foga is csikorog, mikor az ablakát figyeli. Az éjjel feljött a folyosóig, aztán meggondolta magát.
- Hogy néz ki? Jaj… dehogy akartalak megbántani…
- Vékony alkatú, hetven kiló körüli, börtön viselt, szakállas, ápolatlan… - úgy sorolja mint egy kisdiák. Nem egyedül dolgozik, ezt is tudom már.
- Büdös, mint egy disznó?
Elfintorodik.
- Igen.
- Rémlik ki lehet. – ásítok. - És, vele végezteted el a szennyes melót? Degradállak?
- Sajnálom a kislányodat. – most meg már tegez is. Kezd bensőséges lenni a viszony. – Nagyon kedves hangja van, és…és kár hogy így alakult. De meg kell halnod.
- El ne kámpicsorodj! – gúnyolódom. Félig magamnak szól, így őszintébb. - Egy darabig csak elszórakozik velem, felveheted magnóra, biztos ilyeneket szoktál hallgatni. Lepd meg magad karácsonyra!
Már-már sikerül felmérgesítenem, egy pillanatra összepréseli az ajkát. Mindenesetre van gyenge pontja. Hibázni fog. Egyszer. Ezt is jó tudni.
- Nem szabadott volna utánam jönnie. – mondja halkan, az ajtóból visszafordulva.
- Ne menj túl messzire, kiscsillag! Hátha észreveszik a kimaradásom és kiszabadítanak. Kényelmetlen fordulat lenne.
- Nem fogják keresni.

Két lehetőség van. Az egyik, hogy itt szobrozik, amíg a rajongóm rá nem szánja magát és be nem jön. Amilyen gyáva pondró ez vagy három éjszaka. Francba. Már most pisálnom kell. A másik lehetőség, hogy valami kamuval betelefonál az őrsre és kiment. Ez az én esetemben annyira gyanús, hogy rögtön idejön mindenki. Vagy legalábbis Josh. Ha az indítékain gondolkoznék, megkérdezném, miért nem intézett el saját kezűleg.
Ha egy napot rángatom ezt a szart, akkor se jön le. A vas ágy még Amy faterjáé volt, az öreg szerintem saját kézzel kovácsolta a ruszki fóbia idején. Az alján vaslemez van, hogy odalehessen bújni és ne tudja átlőni a vörös hadsereg. Ő volt az egyetlen a családból, akivel kijöttem, Amyt is beleértve.

Órák váltják egymást. Lassan besötétedik megint.

Életem legborzalmasabb napja volt, bármilyen erős is a mezőny. A csuklóm véresre sebesedett, a nadrágomon száradt vizelet bűzlik, minden porcikám fáj, minden testhelyzet kényelmetlenebb, mint az előző. A szemétláda, aki egy hete Ollal meglátogatott, minden percben úgy érzem a küszöbön áll. Garcia Salvas, megnéztem bent. Piti kis tahó volt, mindenből elkövetett egy keveset, miután elkaptam, még a kihallgatására is bementem. Régi lelkes korszak.
A gondolataim irányíthatatlanul is őkörülötte forognak, ahogy a sötétség mélyül a szobámban. Délután még szinte vártam, hogy idetolja a képét és elterelje a figyelmem a sajgó hátamról, most, hogy ragadozó idő van, már kerülget a frász. Amit csak lábbal le lehetett rúgni magam körül, már nap közben lerúgtam. Semmi lapom; mindegy ki játszik, mi van a kezében, én vesztek.
A rohadt sötét felerősíti a fület. Motoz az egész ház: serceg a nyű a falban, kattog az óra, átkapcsol a hűtő. A telefon a legrosszabb, kétszer hívtak ma. Az első tizenhatszor, a második hétszer csöngette meg.
Van, amikor a párna alá fúrom a fejem, megpróbálok nem hallani semmit, aztán valami furcsa nesz megtalál és levegőtlenül fülelem végig a következő percet, az ajtóra meredve, bejön-e valaki. Daniell bazmeg, megtanulhatnál lőni! Ott volt előtted erre hagytad, hogy

A kilincs kocorgása végig lúdbőrözik rajtam, a képzeletem próbálja csitítani a kiugrani készülő szívet, hogy igazából nem is hallottam semmit. A fülemben ismét súrlódik a zár, olyan halkan, hogy a velőmben visszhangzik csak. Óvatos, idegtépő lassúsággal valaki lenyomja a kibaszott kilincset, az ajtó - sosem olajoztam - megnyekereg, ahogy résnyire kinyílik, ezzel megakasztva a mozdulatát. Ő füleli a csöndet, én próbálom nem hallani a hangzavart. Talán csak a méltóságom tart vissza, hogy ne üvöltsek.
Hátha elijeszti! Vagy szólj ki neki valamit, gúnyosan, lazán. „Remélem nem gondoltad komolyan, hogy kétszer eljátszod ezt?”, vagy „Szerinted ki lesz a gyorsabb?”. Francokat.
Az ajtó tovább nyikorog, fél lábbal már bent áll. Összegörnyedve és összegörényedve.
Gyáva, mint egy kutya, ha hallja a hangodat a város széléig fut!
Francokat!
Csináld már!

A lépései ormótlan csoszogások, legalább lopakodna és ne tudnám pontosan, hol van. Még a szívem kalapálása sem nyomja az öreg parketta sercegését. Ugye hozott valami rühes pisztolyt? Csak benéz az ajtón, szétlyuggatja az ágyon heverő alakot és annyi. Rohadt köcsög!
A konyhából erre, a nappali felé veszi az irányt. Ahol egy hete ki kellett volna nyuvadnia. És ahol most én fekszem. Tényleg csikorog a foga, a franc tudja hallom-e vagy csak a fejemben szól.
A lépései már körbeveszik a szobát, mire megjelenik a nyitott ajtó szélén az árnyéka. Remegek, a picsába, csak a fáradtságtól lehet. Egy ilyen kis gennyláda, mint Salvas, sosem fog félni látni egy olyan…Nincs elég sötét, hogy ne lássam minden részletét, ő csak az árnyékomat tudja kivenni az ágyon. Nem emlékeztem rá, hogy ilyen visszataszító pofája van, a szaga büdösebb, mint amit jelenleg el tudok viselni.
Vigyorog.
Nekem is azt kéne. Felemeli a fegyverét, egyszerű hatlövetű revolvert. Aztán nem lő. Látja, hogy ébren vagyok és őt nézem. Lassan kiveszi a szürkeségből a feketét, hogy a kezem az ágyon csüng, hogy ruhában vagyok. Nem érti elsőre, ostoba hozzá. Aztán kezdi felfogni és leereszti a rohadt pisztolyt. Az első, ami eljutott a csökött agyáig, hogy nem kell sietnie.
Vigyorog.
Nekem is azt kéne.

- Rudges… – mormogja halkan, mint aki most bontotta ki az ajándékot. Karibi utazás, gratulálunk. – Nem végeztünk, ezt mondtam legutóbb, emlékszel? Hát most végzünk…