Piszkos krimi - Angyali és tiszta (2)

- …szart se tudnak bizonyítani. Ez a helyzet. Csak kellett valaki, hogy úgy lássák, mintha dolgoznának. Közbe’ zabálják a fánkot, meg…
- Ismeri ezt a férfit?
- Sose láttam.
- Szereti a férfiakat? – kérdezek közbe én is.
Gordy őrmester csücsörített szája megakad a kávéspohár peremén. A fickó a szemeit forgatja.
- Nem!
- Azt mondják… - aprólékos mozdulattal lehámozom a papírt a cigis dobozról. Fekete Hood. Olyan az íze, hogy az már önmagában elég a leszokásra. – …hogy a sitt végére a rabok fele igennel felel erre a kérdésre.
- Szart se tudnak bizonyítani! Elmehetnek a…
- Öttől tíz év. Ha mégis ismeri ezt a férfit, négytől nyolc.
A nyelvével a fogait szívogatja, ahogy gondolkozik. Én rágyújtok. Gordy fintorog.
- Jól van, a nevét ismerem. Aron. A keresztneve meg valami hosszú fasság, nem jegyeztem meg.
- Benjamin Aron. – szúrja közbe Gordy. A fickó legyint, majd folytatja.
- Csak párszor találkoztunk, kisebb melók miatt, fuvarok, meg…
- Vonzó férfinek tarja ezt az Aront?
- Hagyja már ezt a baromságot, milyen hülye perverz maga?
- Csak azt akartam megtudni zavarja-e, ha egy cellába kerül vele.
- Nem én csináltam, rohadjanak meg!

Az emberek állítólag átlag napi kétszázszor lódítanak. Amikor stressz helyzetben vannak, amikor valamiből ki kell vágniuk magukat, az agyuk dolgozni kezd a lehetséges útvonalakon. És kiválaszt valami nagyon hihetőt, nagyon sok, részletes adattal, amitől még hihetőbb lesz. A nyelvük más szavakat használ, amikor kész szöveget tálalnak, mást mikor spontán beszélnek. Mások a szünetek a szavak között. Az idegességtől a keze babrál, a fél lábával már fordulna az ajtó felé, de a széken hátra dől, túljátszott lazasággal. Valamit kényelmetlennek, helytelennek érez a ruháján ezt megigazítja, percenként ötször.

Egyszer lassan kérdezel, egyszer gyorsan, komolytalanul, majd komolyan, eltérsz a témától, majd vissza megint, ha belezavarodott sem mutatod, hogy észrevettél valamit. És végül elengeded. Nézed, ahogy tűnődik, ahogy lassan megkönnyebbül, ahogy értékeli mindazt, amit mondott és amit talán elrontott. Végül visszanéz rád és szentül hiszi, hogy azért vigyorogsz rá olyan pimaszul, mert mindent tudsz. És ez többnyire így is van. A filmek blamáznak, a tökéletes hazudozók, puncimutogató Sharon Stonok nem léteznek. Akik ilyesmi kiképezésen átesnek, a seregben vagy akárhol máshol mélyen, azoknak megtanítják, hogy tartsák a szájukat, és adagoljanak kevés, haszontalan igazságot, hogy életben tartsák őket. Ennyi. Folyamatosan, egybefüggően lódítani nem lehet, vagy legalábbis nem olyanok előtt, akik szakmabeliek.

Salvas nyolc évet kapott. Mire kiszabadult, a város, melynek akkortájt ő még csak egy kis rohadásnak indult szeletét képviselte, megváltozott. Túlnőtt rajta, még a romlottságával is. És a fiatal, mitugrász kis senkiházi zsaru, aki hűvösre tette, már a nevére sem emlékszik azóta. Miután kiszabadult, egy két hétig ette a félsz, nem mert nekivágni, pedig egész idő alatt erre fogadkozott odabent. Aztán követni kezdte.

A kopó a nyolc év alatt megsavanyodott, a könyék szintjére feketedett, elvált, félig alkoholista, félig eladósodott csődtömeg lett, aki ellen mellesleg éppen belső eljárás folyt, egy korábbi koszos esette miatt. Érlelődött, hogy leépítik, az ilyen nem illik az ideális rendőr képbe, még ha a városképbe annál jobban is.
Mikor Salvast elkapta nyolc és fél évvel ezelőtt, az késsel próbálta kivágni magát. A bicska a combjában landolt, az orrát betörte egy balegyenes. „Meg akarsz halni?” kérdezte az a fiatal kis senkiházi zsaru, mellőzve a szokásos „Jogában áll…” szöveget. A fickónak összevarták a lábát néhány öltéssel, és úgy a harmadik évre lassanként a jeles mondat, meg a szeméhez szorított pisztoly is kezdett kikopni a rémálmaiból.

Egy hétig követte a őt, felkereste egy korábban szabadult cimboráját is, akit könnyen be tudott fűteni bármelyik zsernyák ellen. Aztán egyik este a tűzlépcsőn át bemásztak hozzá. A haverja túl nagydarab volt, vaslétra kiszakadt az öreg falból, a párkány széléről leomladozott az öreg vakolat. Amatőr munka. Nyolc éve még a rendőr is kiszúrta volna egyből, aznap nem vett észre semmit. Épp részeg volt talán.
Talán minden csak a szerencsén múlik: a két fickónak, mert a rajtaütés sikerült, a zsarunak, mert a társával megbeszélte, hogy az felugrik hozzá az új ügy miatt és Salvasnak is mert élve kijutott a házból.
Kilenc nappal rá, úgy éjfél tájt ugyanebben a szobában, ez a két ember ismét együtt van. Ütések csattannak, az ágyhoz láncolt férfi combjából egy kés áll ki, a múltra való célzattal, az ágyneműt csatakossá áztatta a vér. Garcia Salvas úgy érzi ez élete legjobb napja.

- Szereted a férfiakat, Rudges?! – hörgi. – Az mondják, a pokolban a legtöbben szeretik…
- Ungpff…Sal..vas… - vérrel teli pofával nehezen megy a beszéd.
- Mondani akarsz valamit, Rudges? Talán könyörögni akarsz, Rudges?
- Nemgh…huh..csak..majd ha el..mész. Kihúznád…a hűtőt?
„Akasztófahumor. – jegyzi meg. Az.”
Nem tudom miért ő jut eszembe, talán van valami a megérzésekben. Nem tudom csak képzeltem-e az árnyékos szobán átsuhanó villámgyors alakot, a csomagolópapír fémes szakadását, Salvas utolsó, örökkévalóra sikeredett mosolyával bukott rám, a füléből orrából fekete vér szivárgott. A szűrt fényben felderengett a hosszú kés pengéje, tiszta volt és makulátlan, akár a sötétség, aki tartotta.

Aztán fölém hajolt, emlékszem és eloldotta a bilincset. Közelről láttam az arcát, fagyott volt, akár az utca, a szemét kötés takarta, fekete kendő. Tél illata volt.
Egy kórházban ébredtem föl, bizsergő kötésekkel, a szívem a szomszéd asztalon pittyegett ütemesen, sűrűbbre váltva, ha eszembe jut. Az efféle stressz ostoba dolgokat művel, az áldozat nem egyszer szimpátiát érez a túszszedővel, szerelmet a feketemaszkos, rohamsisakos megmentő iránt. Hormonok tánca és tél illat az orromban.
Nem vagyok normális.
„Ha van eszed, nem szaglászol utánam.” Láttam az arcod.
„Van egy lányod.” Rendőr vagyok.
„Ostoba vagy.” Te is.

Egy hét fizetett szabadság. Nem látogatott meg senki, még Daniell sem. Úgy nézek ki, mint a melegben hagyott nyershús: az arcom a szivárvány színeiben, megannyi helyen felszakadt a bőr, a vérömlenyeket bár levasalták, itt ott újra felpuffadtak.
Mikor kiengednek, és az elnyűtt ballonkabátomban, a szakállas, repedezett képemmel végigsétálok az utcán hajléktalannak néznek, a megvetésük kezd újra megerősíteni. A számra visszaül a gúnyos mosoly, az agyamban felszikkad a harmat. Ismét száraz vagyok belül, a közöny és a céltudat gnóm keverékét érzem, valami sötét eltökéltséget.
Mondtam, hogy hibázni fogsz. A közelben maradtál megbizonyosodni, de nem bírtad hallgatni, túl mocskos volt, ezért még azt is megkockáztattad, hogy életben hagyj. Sajnálsz engem.
Ostoba vagy.

A közelgő ünnepekre való tekintettel nem rúgtak ki, ha lepengetem a csajt, nem is fogak. Visszaemlékszem az együttöltött időre, mindenre, amit mondott. Az tiszta, miért akarta úgy intézni, hogy Salvas öljön meg, az nem mit akart valójában megtudni. Miért dumált velem, ez sem logikus. Ha elakarja terelni a figyelmem a sok pofázással, abból az jön, hogy eleve életben akart hagyni. Miért veszi fel a telefont, ha az áldozata lakásán csörög, ez nagyobb hiba, mint egy ujjlenyomat. Azt mondta, amit én is gondolok, hogy tegnap csapdába csalták, és hogy ezért kellettem neki. Ez sem logikus. Miért árulja el, mit tud és mit nem?
Vagy lehet, hogy csak kiborult és minden az, aminek látszik. Ha így van, egy hét alatt volt ideje végiggondolni és eltenni láb alól a kórházban. De nem tette.

Az őrsön nem a bunkó a népszerűtlen, hanem a béna. Közszájon forog rólam, miután egy hétig dekkoltam a kórházban, mert részegen összevertek hazafelé. Salvas hullája eltűnt a lakásomból, a mentő egy utcasarkon szedett össze, ismeretlen bejelentő alapján. Nem fárasztok senkit az én verziómmal, egyszerűbb így. Különben meg eldöntöttem, hogy elköltözöm és a decemberi fizetésből albérletbe vonulok.

A talányok kicsit összezavarnak, az az érzésem, minden utána tett lépésem neki kedvez. Túlmisztifikálom ezt a nőt, akár az újságok. Csak egy ember.
Leellenőrzök mindent, amin elindulhatok. A szemész szerint születése óta vak, akinek ilyen fehér a szeme, én is erre tippeltem. Végigkeresem a potenciális kutyatulajdonosokat, hátha van neki is, de nem járok sikerrel. A technikusokkal fantom kép alapján csináltatok egy fényképnek tűnőt és feladom szex apróhirdetésnek. Végignézem az összes gyámházat, gyermekotthont, a korára tippelt dátumig. Semmi nyom.
Utána olvasok a nevének is. Eurial mitológiai szörnyalak, egy a három tesó közül, a legismertebb Medúza, a kígyófrizurás, neki levágták a fejét. Mindhárom szörny kővé tudott dermeszteni a tekintetével.
Azóta is ezen rágódtam a legtöbbet. Felkeresek pár pszichoterapeutát hipnózis ügyben, de sok hasznosat nem tudok meg. Az egyik végül miután megérti mit is akarok, említ egy Mirázs nevű külvárosi helyet, ahol állítólag valami zseniális hipnotizőr szórakoztat. Felrémlik régről valami orosz író könyve, amiben az ördög felnézett közénk és ilyesmi előadásokat tartott. Egy szombati napra veszek jegyet.

Hétvégére hidegebb lett, elveszem Loouer prémbélésű kabátját az irodából és otthagyom neki a koszos ballonomat, hadd tudja, hogy én voltam. Az őrsön állandóan lopnak, sokan ezért járnak rendszeresen bejelentést tenni egy-egy felhívásra, hogy várakozás közben elemelhessenek valami jól passzolható rendőrcuccot. Hanton mesélte mindig, hogy egyszer a szemüvegét, tokostul, a monogramjával megvette a Kispiacon, miután pár napja nem találta. Tartottak rögtön egy be nem jelentett razziát, meglett néhány jelvény is és a fegyvertár kulcsa, amiért ki is rúgtak találomra valakit. Sajnos nem Loouert.

A Mirázs egy alacsonymennyezetű, korhadozó színház, az öreg, mogorva jegyszedőtől, a székeket pakoló fiúig mindenkin látszik, hogy maholnap lehúzhatják a függönyt. Alig húszan jövünk össze, a többségük fiatal lány.
A függöny felmegy és egy középkorú, karvalyorrú, aszott férfi ácsorog egymagában, a szórt fénycsóva közepén, vékony szája gúnyosan fintorog. Lehet hogy arra számított, hogy teltház lesz, lehet hogy csak a szél kínozza.
Az előadás operazenével kezdődik, olaszul áriázik a hangsugárzó a mennyezeten, majd a „mágus” sorban kiválasztja a közönség közé ültetett segítőit, akik tapsikolva felsietnek mellé a pulpitusra. Széles, köröző mozdulatokat tesz körülöttük, ők látványosan megdelejeződnek, majd ráveszi őket, hogy egymást ugassák, négykézláb futkározzanak, nyelvüket lógatva csaholjanak. Csak vesztegetem itt az időmet. Diszkréten átmászok a soron – az egyik lány a zsebembe nyúl észrevétlen és kiveszi a mobilomat, de ráhagyom – és a kijárathoz megyek. Meghökkenve állok meg. Mikor visszanéztem, a karvalyorrú a színpadon bohóckodott, most pedig két fordulóval odébb, az aulában szembe találom magam vele, ugyanazzal a gunyoros fintorral rágcsálja a szája belső felét, mit az imént odabent. Biztos a végén jelenik meg a közönség mögül végigvonulva, mikor az ikertesója lement elöl. Hogyhogy nem világsiker?
- Tudom mit keres. – veti oda foghegyről, mikor elmegyek mellette. Megállok, had folytassa.
- Azonnal tudtam, ahogy megláttam.
- Pocsék az előadásuk. – barátkozom. – Bohóckodás az egész.
- Mh-mh-mh-mh. – úgy nevet hogy inkább felé fordulok óvatosságból. – Hát persze, hogy az. Akiket kihívtam, mind beavatottak, mind, kivéve egy. Kitalálja melyik az?
- Nem.
- Maga, mh-mh-mh-mmh! Maga, a fő műsorszám!
Fáradt vagyok és ingerlékeny, idegesít a zsiráfnevetése. Megragadom a gallérjánál és a falhoz szorítom. Ő nyugtatgat – sssss…ssss – majd mikor elengedem csettint az ujjával. A szemem fölpattan, azt hittem eddig is nyitva volt, de inkább azon lepődöm meg, hogy megint ott ülök az előadáson, a helyemen. Még mindig csaholva kergetőzik a két lány a színpadon.
Fáradt vagyok és ingerlékeny. Egy pillanatra megindul a kezem, hogy a levegőbe lőjek, kikergetve innen mindenkit és még egyszer elbeszélgessek a rohadttal, ezúttal csettintgetés, meg hókuszpókusz nélkül. Halucinogén gáz. Így csinálta. Még ahogy bejöttem.
Nyugton megvárom az előadás végét, végigülöm, ahogy a rágózó közönség unottan távozik, jó gyerekként viselkedem. Negyed óra telik el, mire megjelenik, selyem köntöst visel, törölközővel törölgeti a nyakát, úgy néz ki, mint egy kivert bokszoló.
- Nos, hogy tetszett?
- Szar volt. – morgom, ő pedig leül mellém. - Hogy csinálta? Mivel kábított el?
- Úgy érzi elkábult?
- Nem. De az előadás közben, azt halucináltam, hogy kimegyek és magával találkozom. Maga meg röhögcsélt, mint egy beteg majom, aztán csettintett és itt voltam megint.
- De hát én a színpadon voltam, mh-mh-mh..Óhh..hoh..na…tegye el a pisztolyt, fenébe, tegye már el! Csak nem akar itt lövöldözni!?
- Eszembe jutott.
- Mi van magával? Nincs magában semmi játékosság?
- Hogy működik ez a hipnózis? – kérdezem gorombán. Üres a zsebem. - Mi mindenre képes? Hogyan lehet ellene védekezni?
- Az igazi kérdés inkább az, nyomozó, vajon azt képzelte-e, hogy átmászik a soron, kint beszél velem, vagy tényleg kint volt és csak arra nem emlékszik, hogy került vissza. Mert ha az előbbi történt, akkor valamiféle telepatikus dologgal állunk szemben: olyat láttattak magával, ami nem létezik. De ha az utóbbi, akkor csak simán hipnotizálták és visszaküldték, hogy üljön a helyére.
- Amikor kimentem, a pircinges szájú csaj, kettővel mellettem kicsórta a telefonom a zsebemből. A zsebem most is üres. Ez a válasz a kérdésére.
- Mh-hm. Cseles. Mh-mh. De legalább a kis bemutatóval meggyőztem, hogy higgyen a hipnózisban.
- Most maga válaszoljon nekem!
- Mi is volt? – vakarja gúnyosan az állát. - Hogy működik…? Hmm. Nos, úgy ahogy az agyunk engedi, barátom. Valakinél egy megfelelő szemvillanás is elég, valakinek előbb megfelelő hullámhosszra kell terelni a figyelmét. Tudja, mint az láncon ingázó óra, meg a…

- Mire képes?
- Bármire. – vágja rá, hosszan elnyújtva a szót, mintha gyereknek magyarázna. – Illetve, bármire, amit magától is megcsinálna. A legkönnyebben bejáratott dolgokra. Felejtsen el valamit, emlékezzen valamire, menjen, feküdjön…
- Ne mozduljon.
- Igeeen. – csap le a szóra, egész felvillanyozódva. – Hogy lásson, halljon, de bénuljon le keze, lába, érezze, ahogy maga mögé megy, ahogy a pengéje hideg hegye hozzáér a bőréhez…mh-mhmmhmhmh.
- És belekarcoljon egy szemet például?
- Hát, akár azt is. – vigyorog.
- Honnan ismeri?
- Nem ismerem. – dől hátra. (amikor az ember hazudik, a testének helyzetet kell váltania) – De nekem ez a szakmám, hogy úgy mondjam, mh-mh, egyből kiszúrtam a hírekből, csak így lehetett. Ami azt illeti, már régóta figyelem az ilyen „szemes” haláleseteket. Szakmai érdeklődés.
- Értem. – (amikor elszólja magát, sosem mutatjuk, hogy észrevettük. Elengedjük, hogy fellélegezzen.) - És mi kell egy ilyen hipnózishoz? Szemkontaktus, valami csettintés…például, ha vak lennék tudnának hipnotizálni?

A vak szónál a szemét figyelem, igyekszem nem megnyomni egyetlen szót sem. Amikor ismerőst látunk a szemünk felcsillan, a pupilla tágulása hat így és a szemöldök megemelkedése. Személyesen ismeri Eurialt, tudja hogy vak, a meglepetését, hogy ő és én már találkoztunk, alig tudja leplezni. Mégsem csak egy balfasz, aki véletlenül jó helyen kutat.
- Hang, kép, talán még érintés is, ha megfelelő. – mondja. - Az agytól függ, amelyik fogadja. Maga, Mr. Rudges például könnyen hipnotizálható, mert éber, koncentrált, egyfelé figyel. A szétszórt, bamba emberek ellenállóbbak…de a sors fintora, hogy ilyet keresve sem találni testőrök, magas pozíciójú emberek között. Ezért ilyen sikeres ez a, hogy is szokták hívni, Fúria?
- Hogy lehet védekezni ellene?
- Nos………….sehogy!mh-mh-mhmmhmhmhmh. Eh…ez jó volt. Szeretem megviccelni az embereket. Egyszerűen legyen szétszórt, tompa, bezárt, ne koncentráljon egy helyre, mert ott… - megnyúlik a képe és rám mered. – De mondja, miért akarja ezt tudni? Persze, hiszen, tudja hol keresse és egyedül akarja elfogni, igaz?!
- Igen. – állok föl és indulok az ajtó felé. Nemcsak, hogy ismeri, de kedveli is. Mikor kint találkoztunk, még nem tudta ki vagyok, kérkedett volna különben vele, most már a nevemen szólított. És ha ezt ki tudta szedni a piszok, amíg visszaültetett, még egyszer megcsinálhatja, aztán csettintve felébredek egy kukában.
- Várjon, hová megy?! – kiáltozik, a nyomomban sietve. - Még mondani akarok valamit!
Hátulról a gyomrába könyökölök, ő kiszuszogva összerogyik. Koncentrálni sokkal könnyebb, mint tudatosan nem koncentrálni, nem kísértem a sorsot. Amit akartam megtudtam. Többet is.

A tervem a következő. A karvalyorrút láthatólag felvillanyozta a hazugság, hogy ismerem a nő búvóhelyét, ha minden stimmel, felhívja, vagy felkeresi, hogy figyelmeztesse. Nincs más dolgom, mint követni és leellenőriztetni a hívásokat innen. Persze egy poloskával könnyebben menne, de ilyenem nincs. Amire nem tudok felkészülni, hogy a némber a közelben ólálkodik és engem követ. Mit csinálok, ha szembekerülök vele? Az egyetlen általam is kipróbált, hatásos tompítót nullahetes üvegben mérik, de ezt egésznap nem adagolhatom. Sőt valahogy a vékony középutat kéne megtalálnom, mert ahogy a sikátorban láttam, nem könnyű rendre tenni, ha tudok mozogni se.

Cseszett hideg van, kint, a nap már alábukott a paneldzsungel fölött, véres fényben gőzölög a füstkoronája, amit a kémények köréokádtak. Felemelő látvány.
Két sarokra találok egy telefonfülkét, az üvegét betörték, átfúj rajta a szél, de legalább a készülék működik. A technikus brigádot tárcsázom.
- Szevasz Harry, itt Michael. Haló! Hallasz?…Igen, én hallak, figyelj...Jó…Harry! Keressétek le a Mirázs nevű színház telefonjait, a szám kell és a cím…Miráázs. Mondom a címet…

Harry az összes aprót megette, mire fölfogta, mit is akarok. Valahogy rosszul vagyok ma este. A szívem a beleim közt lüktet, valahol félúton a torkomban, a szemem gondolom előbb utóbb magától kifolyik, úgy fáj. Mostanában alig alszom, keveset eszem, nővel egy hónapja nem voltam. Nincs pénzem, hideg van és még mindig magamon érzem a kórház steril hullaszagát.
A szerencse talán megkönyörül rajtam ez egyszer: a vasorrút látom kisietni a színházból, szedelődzködve öltözött, úgy kapkodja a lépteit a latyakban, mintha szúrná a talpát. Az ötvenes férfiak sosem haza mennek, ha így sietnek – jut eszembe, ahogy utána eredek. A nő és ő valami régi kapcsolatban lehetnek, talán az ürge tanította, éreztem benne valami hasonlót. Viszont a fáradtságnak hála, talán innom sem kell. Útközben rágyújtok, aztán a második szívás után eldobom. Az az érzésem, még így okádás előtt, hogy nem csak ketten megyünk ugyanoda, hogy nem csak én követem őt.

A fickó egy kis, kikorhadt kápolnába fordul, az ósdi cinterem fekete kerítésén már rég leszaggatták a lakatot, a deszkafalaira ocsmány spray-feliratokat fújtak, az ablakait bedobálták kövekkel. Óvatosságból nem fordulok utána – egészen a következő sarokig megyek és onnan nézek vissza. Jól sejtettem az előbb. Egy feketekabátos, marconaképű alak áll az utca túlsó felén, fél fülét fogva motyog magában. Akár a vadorzócsapda kifent fogai, újabb tömött kabátosok jelennek meg, végül két sötét, pénzszállító fazonú furgon is begördül, olyanok mint amit Beckerwood alibi helye előtt láttam. Remélem csak üzenetet cserélnek itt, és nem ez a búvóhelye.

Kezd megállapodni a sötétség, lassan körvonalakká veszik a kápolna ólmos ajtaja, a torony vékony keresztje.
A tetőkre valószínűleg már befészkelték magukat a mesterlövészek, éjjellátó teleszkópokkal és infrakamerákkal.
Aztán mintegy varázsütésre elkezdődik.
A kocsik reflektora sávot tép a feketeségbe, füstgránátokat robbannak be az ablakon, a kápolnát egy pillanat alatt géppuskás hóhérok lepik el.
A lövéseket várom, de csak a feszült csendet kapok. Nem volt itt, hála a jó égnek.
A rohamcsapat, amilyen hamar bement olyan sietve távozik, páran a kis utcákba, a többiek az újra elsötétült furgonba.

Még várok egy negyed órát a hideg csöndben, majd átmászok a rácskerítésen oldalt és bemegyek. Kies sötétség, a felborogatott padok között eldobált sörösüvegek és heroinos fecskendők hevernek, az oltárt széles festett X jel húzza át. A kezemben szorongatott fegyver még csak halvány biztonságérzetet sem ad ebben a homályban, egy ilyen néma gyilkos ellen. Óvatosan a falhoz simulva haladok, az orromat a levegőben terjengő vérszag csapja meg. Mindenem azt súgja, hogy nappal jöjjek vissza, de aztán csak körbejárok és rá is akadok az oltár mögött.

A bőre már kihűlőben volt, a vérét kezdte beinni a fapadló. Ahogy a sarok mögül kivettem korábban, a kabátosok gázmaszkot viseltek, Eurial könnyedén el tudott vegyülni közöttük.
Keserűen mosolygom a zsenijét.
Amíg keresték, egyet elragadott közülük és átvette a ruháit. Mennyi ideje lehetett rá? Tíz másodperc? Húsz? Aztán még egy dologra akadok a földön, egy mobiltelefonra, a hulla rajta feküdt. Zápsárga fény világít a szemembe, ahogy megnyomom rajta a gombokat. A telefonkönyve üres.
Hívott számok.
Az utolsót megnyomom. Időben a behatolás előtt volt.
Vonalhang.
Kicsöng.
- Haló? – szól bele egy női hang. Megmosolyogtat. Nem kellemetlen, nem is mély, vagy hízelgő, inkább olyan tiszta. Ha felolvasna egy esti mesét, álmomban vághatná le a fejem. Most más a helyzet. Most nálam is vannak lapok, nem is rosszak. – Elrich, ott vagy?
Leteszem és eltűnök onnan, amilyen gyorsan csak lehet. Köztereken kell maradnom, sok ember között. A telefonszámból jön a lakcím, az arca éjszakák és nappalok alatt is a szemem előtt lebeg, kevesebb is elég, hogy megtaláljak valakit.

Elrich, az az ostoba kacajú volt az, rájött hogy követem, talán csak ezért ment be a templomba. Az a gúnyos szemét rendezte le az ügynököt és sétált velük ki. Valószínűleg már tudja, hogy itt hagyta a telefonját, ha nem lesz meg, azt is fogja tudni, kinél van.
Elrich.
Pocsék egy előadás volt a ma esti.