Paso Doble I. - Elvarázsolt világ

Nyaralni. Évek óta nem mozdultam ki sehová. Egy ital a haverokkal, bágyadtan szenderegni a kocsmai füstködben - ez volt a nyaralás. Most vége a ködösségnek, vár a napfény, a tengerpart, a buja növények illatától súlyos, fülledt levegő. Sós tengeri szél. Igen, ez kell nekem, ez kéne. De vagyok-e elég görcsmentes hozzá?
Feszített munkatempó és stressz, hajnali ébredések után van-e bennem mersz és érzés, képesség a lazításra? Három-négy kávé reggel nyolcig, hajtóerő délig. Evés után még egy kávé és ez így megy este tízig, minden étkezés után. A kávé működteti a gépet, engem, a szellememet a munka, de a lelkemet mi tartja még? És hová tegyem a tengerparton? A homok alá?!
Páros térddel ugrálok a tömött utazóbőröndön, a cipzár még mindig nem enged. Nővérem fejcsóválva néz rám az ajtóból:
- Úgy csinálsz, mintha egy évre mennél.
- Két hétre megyek. De ez a táska akkor is ekkora lenne, ha egy esztendőre távoznék. - nyögöm, míg talpam a táskát feszíti.
- Főzök egy kávét - mondja nővérem, s magamra hagy ellenfelemmel.

A cipzár lassan enged. Diadalittas arccal rázom szét a fufrumat. Aztán arcomra dermed a mosoly, midőn látom: fél pár sportcipő árválkodik a szőnyegen. A párja a táska alján.
Mire kellőképpen kiélem agresszív hajlamaimat a csomagomon, elkészül a kávé. Leesek a konyhaszékre és kedélyesen szürcsölgetek.
- Nem ártana, ha egy pár napra megfeledkeznél a számítógépedről és a kikapcsolódásra koncentrálnál - okít nővérem újfent, már harmadjára a nap folyamán. - Feküdj ki a napra egy könyvvel, barnulj egy kicsit, olyan vagy, mint egy hóember.
- Tudom, hogy arra céloztál: hipó vagyok és merőben dundi. Köszönöm, legalább őszinte vagy.
- Inkább felejtsd el, nem is mondtam semmit. Segítek levinni a cuccodat. - indul az ajtó felé.


Tűnődve nézek utána. Asszonyosan formás, két fiú édesanyja és háromszáz topmodellnél nőiesebb. Rekedtes bárhangjával megigézi a körülötte lévőket. Én persze nem örököltem ilyen szerfelett szerencsés külsőt-belsőt. Edit szeme tengerkék, haja gesztenyebarna, ajka telt és formásan ennivaló. Én zöld szemű vagyok, amolyan moszatos, a hajam megy amerre jónak látja, a fésűvel nem szeret barátkozni, állott szénára hasonlít. Oké, elismerem: az alakunk hasonló. No igen ám, de ő szült két gyereket!
A reptéren furcsa érzés kerít hatalmába. Minden napomat egy irodában töltöttem, fülhallgatóval a fejemen. Kattogtam a billentyűzeten, mint a többiek, banki ügyeket intéztem telefonos diszpécserként. Most egyedül kell gépre szállnom, aztán egyedül szállok le a forró Spanyolországban. Egymagam megyek, idegen férfi vár, idegen hely. De legalább a nyelvet jól beszélem.
- Ha beérsz a szállodába, öltözz valami lengébe és vegyél kalapot vagy sapkát! Nehogy napszúrást kapj nekem! Igyekezz ismerkedni, elvegyülni a tömegben, járd körbe a várost! Próbálj ki új dolgokat, értesz? Jaj, te...! - sóhajt idegesen nővérem és magához szorít. Szemüvegem a homlokomra nyúszik, orromba fúródik Edit válltömése. - Vigyázz magadra, hugi, rendben?
- Nem lesz baj. - nyikkanok a nyakába. - Elengednél? Megfojtasz.
- Ne haragudj. - húzódik el. - Csak aggódok miattad.
- Izgalomra semmi ok, küldök lapot. Remélem a tengerparton van postaláda.
- A szállodában biztos van.
- De én nem a szállodában fogok nyaralni, ezért a képeslapot sem onnan küldöm. Inkább a spanyol vizekről, cápák közt tempózva. Palackposta megteszi? - kérdem.
- Na, ez meg a másik! A víz! Ne ússz messzire a parttól, mert... - hadarja.

Én már az ablakon nézek kifelé. Böhöm szárnyasok ereszkednek a magasba, oldalukon a hungarikum: MALÉV. Még sose ültem repülőn. De ezt a világért sem mondanám ki hangosan, nehogy nővéremnek eszébe jusson aggodalmas csacsogásba fogni. Erről is.
- ...aztán még ott van a város. Nehogy eltévedj nekem Madridban! Ki tudja, mikor szednek össze! Az útleveled mindig legyen nálad, érted!?
- Nem Madridba megyek, Edi. - súgom finoman és két oldalról megcsókolom az arcát. - Nyugi, egyben jövök vissza. - búcsúzom és elindulok.
Nnna. Most, hogy megszabadultam egy szem lélekemelőmtől, idősebb leánytestvéremtől, kezdhetek idegeskedni. Még a Dunántúlra sem mentem egyedül.

***

Túl több ezer kilométeren, egy légörvényen és egy sikeres landoláson már megengedem a lábamnak, hogy elkocsonyásodjon. Azt hittem, elég bátor voltam, hogy juj, fölszálltam, repültem, leértem. De nem. Gyökeret ereszt a sportcsukám, mikor meglátom a bőröndjeikért verekedő spanyolokat. Végignézek magamon. Farmer, trikó és melegítő, hajam összefogva, fülbevalóm nincs. A szemüveget lekapom és gyorsan zsebre dugom. Aztán indulok a csomagomért hirigelni.

Nem vicc, tényleg kaptam egy szenvedélyes maflást. Mire kiálltam a váróba, csomagomon ülve, legnagyobb problémám kimerült abban, hogy vajh, takarja-e a szemüveg a zöldülő monoklimat? A kis japán turisták vigyorából elnézve aligha. Keserű mosolyt lebbentek feléjük, majd morcosan nézelődöm másfelé. A pasas azt mondta, itt vár majd a reptéren. A váróban. Táblával. Pedig nagyon nem találom a nevemet. Durcásan billegek a táska tetején. A táblás pasas tíz perce várat magára, ha a bunyót nem számoljuk.
Aztán hirtelen megszólítanak. Hátulról, ahogy riogatni szokás.
- Senorita Lukas?
A hangra cseppet sem csábosan átzuhanok a bőröndömön, egy pár negyvenkettes bőrcipő orra elé.
- Semmi gond, jól vagyok. - hessegetem el a segítő kezeket, míg felkecmergek. - Lukács. - javítom ki a spanyol úriembert. - Lukács vagyok, nem Lukas.

A férfinak erős, rövidre nyírt fekete haja, keskeny cigánybajusza és bogárfényűen csillogó fekete szemei vannak. Viseltes bőrcipőt, idejét múlt fehér szövetnadrágot és turistainget visel, melyen sündisznók kergetik az almákat. Kezében fehér kartonlap, rajta a nevemmel: Lukas Krisztina.
Kösz, morgom magamban.
- Ne haragudjon a késésért, Senorita, de Madridban nagy a forgalom. - hadarja a férfi, szavát alig értem. - Jorge Duarte vagyok, velem beszélt telefonon.
- Á, igen. - bólogatok, ő rázza a kezemet, vállból.
- Gondolom fáradt, ne is vesztegessük az időt, a kocsi kint vár. - csapja össze a tenyerét, kezében a kartonlappal. A táblácska szegélye halántékon billent, szemüvegem lecsuklik az orrom hegyére. Jorge, mint aki észre sem vette a malőrt, izgatottan mutat a csomagomra. - Ez a magáé?
Ránézek, min ülök.
- Vélhetően az enyém - állapítom meg.
- Remek, akkor minden megvan! - derül fel az arca és elkapja a táska kallantyúját, majd megindul vele toronyiránt a parkolóba. Az sem zavarja, hogy alólam rántja ki.

Berakja a bőröndöt egy viharszürke nevenincs járgány csomagtartójába és az ülésre pattan. Elfoglalom a helyemet az anyósülésen és becsatolom az övet. Ébredezik bennem a gyanú, hogy egy ilyen kopottas járműben nem lesz légkondi, legfeljebb nomád módra, ablakon át. Negyven fok van árnyékban. Ha a turistavezetőm ilyen szétszórt ürge, négy keréken guruló - döcögő- tragacsban, akkor milyen lesz a szálló? Mármint igazából!?

Jorge úgy vezet, mint egy őrült. Minden bal kanyar után a jobb halántékom koppan az oldalüvegen. Erről kaptam a kartonpofont is. Négy utcányira a reptértől már unom a dolgot és letekerem az ablakot. Behömpölyög a langyos huzat és még a fejem se kopog. Már majdnem nagyszerű.
A pasas szövegel orrvérzésig az időjárásról, a tengerről, főleg a szállodáról, hogy milyen szép, elegáns, jólszituált et cetera, mint egy prospektusban, majd rátér a kollegák jellemzésére a portástól a szakácsnőn át a legutolsó takarítóig. Ő maga nagycsaládos, öt gyerekkel és egy nagyszájú spanyol asszonykával, aki olyat főz, hogy még!

Hát igen, azért fizetik, hogy dumáljon, ne hagyja elkalandozni a vendég figyelmét. Naná, hogy nem hagyja, de ha egy szép szobrot, utcarészletet, épületet akarok megnézni, miért a pamplonai bikafuttatásról kell előadást hadarnia?
- Nem lassíthatnánk? - kérdezem. - Mintákat látok Madridból, pedig a színek és a formák is érdekelnének.
- Ígérem, senorita, visszajövünk mi még Madridba! - nevet fel Jorge öblösen. - Egy egész sereg turista várja a szállodában, hogy csoportosan bejárjuk a várost, jöjjön maga is!
- Feszélyez a nagy tömeg, inkább egyedül jönnék.
- De hát egyedül eltéved, senorita! - hökken meg Jorge.
- Ez is benne van a pakliban. - bólintok. - Most pedig lassítson, kérem. Nézelődök.
Jorge visszavesz a tempóból, kényelmesen kocsikázunk. Át Madridon, ki a városból, a szálló felé.

***

Első röpke ellenszenvem eloszlik Jorge-ról, mire a szállodához érünk. Angyali pasas, élvezi az életet. Váltig állítja, nincs jobb, mint emberekkel megismerkedni, olykor furcsa szokásaikat tanulmányozni. Szeret foglalkozni velük és velem is, ha bár kissé ideges, mert máskor az ő modorától van zavarban a vendég és nem fordítva. Most ő ideges az enyémtől.
- Ne értsen félre, senorita, de maga annyira okosnak látszik, hogy félek magához szólni! - pillant rám félszegen.
- Eddig is beszélt. Még csak le sem hurrogtam.
- De mást se mondott. - csóválja meg a fejét.
- Téved, nem vagyok okosabb, mint mások. Csak a szemüveg teszi, higgye el.

Jorge továbbra is félszegen pillant rám. Belegondolok, milyen lehetek. A fülledt spanyol levegőtől és a kocsikázástól ziláltabb már nem is lehetne a hajam, a szemem alja már tutira belilult és izzadok a melegítőben, mint egy szökőkút. Biztos a szemüveg az oka minden tévhitének. Hát leveszem.
- Maga ilyen kis fiatal? - csodálkozik a pasas, miközben bekanyarodik egy kövekből emelt boltív alatt, rá a kavicsos útra. - Szemüvegben néztem vagy harmincnak. Hány éves pontosan?
- Huszonhárom.
- Huszonhárom? - guvad ki Jorge fényes fekete szeme. - Hát magának nem kell az a szemüveg! Dobja csak el nyugodtan! Szép kis hölgy lesz maga e nélkül is, én mondom!
- Az lehet. - vigyorodok el. - De látni nem fogok.

A pasas egy pillanatig néz rám, szája szegletében mosoly vibrál. Mire felérünk az emelkedőn, már nevetünk. És valóban ott áll a szálloda. Nem tudom, nevessek-e megint vagy ámuljak.
A leírás után tényleg igaz: szép, elegáns, jól szituált. Hatalmas és a tengerre néz. Mintha szikrázna a domb tetején, ahol állok. Tátott szájjal figyelem, ahogy a délutáni napsütésben a sugarak a tenger vizéről egyenesen a szálloda tükrös ablakaira tündökölnek és verődnek vissza. A fala terméskövekkel van kirakva, borostyán borítja több oldalról. Hogy mi van mögötte, azt később megtudom, minden esetre öt emelet és egy vörös márvány lépcső vár.
Jorge mosolyog rám, hóna alatt a nyitott kocsiajtóval.

- Tudtam, hogy tetszeni fog, senorita! Nekem nem csal a szimatom, magának való hely ez, én mondom!
- Ha maga mondja - suttogom magam elé, hátraszegett fejjel. Csak meredek a szálloda bámulatos homlokzatára. Körös körül cédrusok zöldellenek, dús gyep simul végig a sziklákig, ahol a hullámok csapkodják a partot. Sós vízpermet száll felénk lágyan. El vagyok varázsolva.
Vonakodva bár, de becipekedek. Képtelen vagyok elszakadni a tájtól.

Az is megéri szájtátást, amit bent látok. Ha kint vörös, bent legyen fehér a márvány. A széles fehér lépcsőn mélyzöld szőnyeg fut felfelé, egy szinttel feljebb kettéágazik és elveszik a folyosókon. Fölöttem a magas mennyezetre angyalok freskóit festette fel valaki. Kitartó ember lehetett.
Mahagónipult mögött középkorú, elegáns férfi áll, mögötte fából faragott bokszok sorakoznak, bennük a szobaajtókat nyitó mágneses kártyák. Néhol levelek kandikálnak ki, máshol egy-egy szál virág a címzettnek. Jobbra fehér huzatos fotelek állnak, kerek üvegasztalok mellett. Emellett minden szegletet betöltenek a vadítóan zöld szobanövények.

Be se csukom a számat, máris újabb meglepetés ér. A lépcső tetején gyönyörű dáma jelenik meg. A nő haja fekete, akár a holló tollai, bőre és ruhája patyolatfehér, s e kompozíciót messziről tökéletessé teszi égszínkék szeme, vérvörösre festett ajkai. Kecses, hófehér szalmakalap díszeleg fején, bizonyára a frizurájához tűzve. A romantikus képet a kezében tartott csipke napernyő tökéletesíti.
- Anyám... - sóhajtom. A dáma csábosan levonul a lépcsőn, az előcsarnokban szinte meghűl a levegő. Nők irigykedve, férfiak vágyakozva tekintenek felé. Ő fel sem veszi, a pulthoz sétál és a recepcióshoz szól. Hangja lágy és simogatóan mély. A pultnál álló férfi szerintem sokat megélt nőcsábász volt, vagy talán még az is. Sikkesen megfordul és az egyik fabokszból előhúzza az egyik odatűzött vörös rózsát és a hozzá tartozó kártyát. A nő el sem olvassa az üzenetet, kezében a virággal kivonul a szállodából, könnyed parfümillatot hagyva maga után.
Lassan dereng vissza a valóság a jelenlévők között.

- Mintha valami álomból lépett volna elő. - csodálkozom az ajtóra, amelyen a nő kilépett. - Sok ilyen vendég fordul meg itt?
- Ez csak a hely varázsa miatt van - mosolyog Jorge, vállát megvonva. - Itt minden nő kivirul és minden férfi megtüzesedik. Láthatja, manapság nem minden nő egyszerre elegáns és léha. A hölgy pedig - int az ajtó felé - hétköznapjaiban biztos átlagos és olyan, mint az összes többi nő. Itt viszont királynőként néznek rá.
- Csak el ne piruljak szégyenemben. - eresztek meg egy kesernyés mosolyt és a pulthoz sétálunk. Bemondom a nevemet.

Meg sem lepődök, mikor a recepciós ugyanúgy fogad, mint az iménti hölgyet. Ám ha nem is a szégyentől, a megilletődöttségtől bizony fülig elpirulok.
- Senorita Lukács - mosolyog rám a férfi a számítógép monitoráról, miután megtalálta a nevemet, mi több, helyesen ejtette ki. Simára borotvált arca, elegáns öltönye és nyakkendője mesebeli álruha, zavarban vagyok tőle. Nyugtatom magam a gondolattal, hogy ő is átlagos a mindennapi életében. Akárcsak a vörös ajkú dáma.
- Már vártuk, senorita. Remélem, kellemesen utazott. - biccent felém.
Kissé lesimítom a hajam, helyére tolom a szemüvegem - hátha elterelhetem a figyelmet küllemem súlyos hibáiról.
- Igen, kellemes út volt. - köszörülöm meg a torkom.
- Öné a kétszázharmincnyolcas szoba. - előhúzza a szobához tartozó mágneses kártyát az egyik bokszból és a kezembe adja. - Érezze jól magát nálunk, ha bármiben segíthetek, csak szóljon.
- Öhm, köszönöm - bólintok. A férfi papírt tol elém, írjam alá, valóban itt akarok-e megszállni. Hát ha már kifizettem? Aláírom a belépőt a csodavilágba.

***

Jorge krumpliszsák módjára dől be mögöttem az ajtón.
- Senorita, mit hord maga ebben a táskában? - nyögte. - Legalább három-négy gerincsérvet beszereztem, míg felcipeltem.
- Maga vállalta. - vigyorgok. - A fél életem benne van.
- Akkor mit hagyott otthon? Nem pihenni jött?
- Dehogynem! - bólintok. - A mobiltelefonom és a munkahelyi fejhallgatóm épp ezért otthon pihen, akárcsak én ebben a mesepalotában. Alig hiszem el, hogy itt vagyok! - tárom szét a karomat.

Van is okom állat ejteni - megint. A szoba telis tele selyemmel, bársonnyal, túlfűtött mediterrán színekkel. Hatalmas tükör díszeleg mellettem és már-már mást látok benne, mint aki valójában vagyok. Egy szebb, bűvösebb nőt. Talán magát Alizt, miután belépett Csodaországba. A tükrön túli lány bár ugyanúgy mosolyog, mint én és szemüvege is az enyém koppintása, mégis más, virultabb, élni vágyó.
Meglehet, belülről fakad.
- Ez a két hét biztos nem múlik el élmények nélkül. - győzköd Jorge, míg lepakolja a bőröndömet az ágy mellé.
- Onnantól élmény ez a nyaralás, hogy megláttam a szállodát. - vetem le magam az ágyra. - A márvány, a recepciós és az a nő! Még maga is fantázialénynek tűnik ebben a pillanatban.
- Fél percen belül növesztek hét fejet, ha gondolja, és torokból fújok magának lángot a gyertyára. - mosolyog szélesen Jorge. - Nem vagyunk mi fantáziaszülemények, csak kegyed élete lehetett unalmas! Most megyek, az asszony biztos hazavár. Este még benézek a szállodába, akad még itt pár vendég, akit nemrég invitáltam ide. Addig is járja be a környéket, gyönyörű hely! Isten önnel, senorita!
- Magával is, Jorge - biccentek, s Jorge távozik a szobából.