Nyári tábor, avagy lehet-e kvibliből boszorkány?(12)

Ma különleges nap lesz. Igen, biztosan. Akkor is ilyen érzéssel ébredtem fel, mikor először mentem suliba. Előző este összevesztem mindenkivel. Utáltam magamat. Idegesített, hogy mindenki OLYAN, csak én nem. Minek kell nekem iskolába járni? És nem is akármilyenbe, hanem egy mugli iskolába! Timi akkor kapta a levelét, hogy felvették Roxforba. Anyuék mellékesen Dumbledoretól egy másikat is kaptak. Figyelmeztette őket, hogy ideje lenne normálisan tanulni. Addigra már száz százalékosan eldőlt, hogy kvibli vagyok. Hát igen. Azóta már beletörődtem. És szeptemberben reggel korán ébredtem. Elnézést, nem is ébredtem igazán, mert egész éjjel le sem hunytam a szemem. És nem csak a veszekedés miatt. Féltem az ismeretlentől, rettegtem, hogy mindenki elutasít majd. De egyben reménykedtem is benne, hogy most majd minden megváltozik. És nem kellett csalódnom.

Reggel már azzal a bizonyos érzéssel indultam el otthonról. És egy egészen új világba csöppentem. Már az első napon több barátnőm lett, és nagyjából mindenkivel jól egyeztem. Igaz, a mai napig sem tudom, hogy kibeszélnek-e a hátam mögött, vagy sem. De ez most mindegy. Térjünk át a mai napra. Korán van még, de úgysem várat sokat magára Hermione. Még a tegnap mondta, hogy vért fog venni tőlem. Na erre kíváncsi leszek. Egyszer a suliban is vért vettek tőlünk. Valami hosszú tűt vágtank belénk. Pontosan olyan volt, mintha felnyársaltak volna. Többen közülünk el is ájultak. Ó igen...azok voltak az idők. Akkor még magasabbra kerültem a ranglétrán. De egyáltalán nem érdekelt. Idegesített az a pár pökhendi alak, akiket mindenki istenített. Na de most már sima vízen hajózok. Meg van a baráti köröm, és soha semmiért nem árulnám el őket. Legalábbis addig nem, amíg ők nem tesznek valamit ez ellen. Na tessék. Már itt is van a gyógyítótanonc.
- Jó reggelt Miss. Kérem vegyen magára valamit, és kövessen. Mrs. Granger már várja.
Nó hát akkor... kezdhetjük.

Tünde magára kapott egy köpenyt, s indult is az ajtóban türelmetlenül ácsorgó fiú után. Végighaladtak a folyosón, így sikeresen megfigyelte, hogy a tegnapi szőke loknis férfi épp bedauerolja a haját. Nemsokára megérkeztek egy üres terembe.
- Foglaljon helyet Miss. Nemsokára itt lesz a felelős gyógyító, és kezelésbe veszi. Ne aggodjon, nem fog fájni. - gonosz mosolyra húzódik a szája, majd kifordul az ajtón.
Úristen. Hát nem szeretnék ennek a kezelésébe kerülni, az egyszer biztos. Még vér vagy valami más nélkül maradok.
Az ajtón belépett Hermione. Látta, hogy a lány arcán aggódó kifejezés ült, így sietett megnyugtatni.
- Valami gond van? Nem kell félni, semmi baj nem lesz. Csak egy kis vérre lesz szükségünk, és már mehetsz is vissza a szobádba. Húzd fel a kezedről a köpenyt.
Hermione előkaparta egyik zsebéből a varázspálcát.
- Kész vagy?
Tünde most elmosolyodott. Erre a kérdésre a suliban mindig az volt a válasz: Persze, már legalább 15 éve. Na de most mégsem mondhat ilyesmit.
- Nos? Felkészültél?- hallatszott újra a kérdés.
- Oh, hát persze.
Felemelte a pálcát, és a lány karjára irányította.
- Sangvis Fluere.

Erre hajszálvékonyan "folyni" kezdett a vére. A különbség a mugli módszerektől viszont az volt, hogy egyáltalán nem lefelé kezdett el csörgedezni, hanem egyenesen a pálca felé. Mikor Hermione úgy döntött, most már elég lesz, elmotyogott egy Finite Incantatem- ot, s ezzel meg s állította. Tünde figyelmesen megfigyelte a karját, hogy hol is van az a kis lyuk a bőrén, ahonnan a vér elindult, de semmi jelét nem találta. Hermione zsebre vádta a pálcáját, s szépen kiteregette a lányt a teremből.
- Menj vissza a szobádba. Nemsokára én is jövök, csak leadom a véred a kutató osztályra.
Ezzel sarkon fordult, és ráérősen elbandukolt.

A folyosók eléggé kihaltak voltak. A beteglátogatáshoz még korán volt, az analízisekhez meg már elég késő. Így hát bármiféle szórakozás hiányában Tünde visszatért a szobába. Nyugodtan átöltözött, leadta a reggeli rendelését a szolgálatos házimanónak, s már éppen olvasgatni kezdett, mikor betorpantak barátai.
- Hát ti mit kerestek itt?
- Micsoda fogadtatás ez?- mosolyodott el Imola.
- Nem kéne nektek a táborban lenni?
- Nem kéne.- vágta rá Christian.
- Na és miért nem?- húzta fel szemöldökét Tünde. Kimenőt kaptatok?
- Hát...valami olyasmi, de nem egészen talált.- mondta Imola.
- Akkor az egész tábornak itt van feladata?
- Távolodunk...Kezd hűvös lenni.- szólt Mike.

- Mondjátok már meg! Történt valami?
- Hát elég sok minden, mióta behoztak.- kezdett bele a mesélésbe Mike.
- Igen? Például?- vágott közbe Tünde.
- Hát például Jacknek és a Minisztériumnak összeakadt a bajusza. Szegény feje magára vállalta a magyarázkodást. Mondtam neki, hogy hagyja valamelyik lányra, de ő túl büszke. Hát meglett az eredménye.
- Milyen eredmény?- gyanakodott Tünde.
- Hát hogy búcsút mondhatunk a tábornak.- magyarázta Imola. Vége! Befellegzett! Kámpec! The end! Kaputt! És hát most már nuku tábor. Volt nincs.
- Micsoda?- kerekedett tágra a szeme. És ez mind miattam van? Beszélnem kell valakivel. Nem tehetik ezt veletek. Hiszen nekem semmi bajom sincs.
- Nana! Csak ne ugráljon fiatalhölgy.- szólalt meg valaki az ajtóban. Kérem mindenki fáradjon ki. Beszélnem kell Tündével.
Az ajtóban Jack állt. A "semmi kifogást nem tűrök el" arckifejezését próbálta felvenni, kisebb- nagyobb sikerekkel. Így hát mindenki elhagyta a termet. Jack elővarázsolt egy széket, és odahúzta az ágyhoz.
- Na most idefigyel. Tudom, hogy nem fog tetszeni neked, amit mondok, de be fogod tartani. Nem, hangsúlyozom ,NEM beszélsz senkivel. Nem amiatt zártuk be a tábort, ami akkor éjjel tőrtént. Egészen más okai voltak. És nem fogom ezt most elárulni. Majd idővel mindent megtudsz. Kérlek ne árts bele magad. Na ennyit akartam.
Felállt a székről.
- Valami kérdés?
- Akkor most mi lesz? Úgy értem nektek ez volt a munkátok, a többiek pedig szórakozni akartak. Így most senkinek semmi nem marad?
- Ezt majd mi elrendezzük. Nem kell aggódni. Más?
- Mindenki jól van?
- Igen, mindenki.
- Visszajöhetnek a többiek?
- Nem.
- Komolyan?- kezdett el duzzogni.
- Igen, komolyan mondtam. Nem engedem őket ide vissza. Ez a te szobád. Te viszont kimehetsz hozzájuk.
Tünde elmosolyodott.
- Köszi.
- Nem kell megköszönnöd. Hát akkor most megyek. Még van pár elintézendő dolgom. Tudod... a többiek szórakozása érdekében.- kacsintott. Jó gyógyulást. Még benézek majd egy nap.
Ezzel eltűntette a széket, s kivándorolt a szobából. Tünde felpattant az ágyból, s hivatta a házimanót.
- Hívott, kisasszony?
- Igen. Le szeretném mondani a reggelit. Ma a kantinban reggelizek a barátaimmal.
- Igenis kisasszony. Viszlát kisasszony.
- Szervusz.

A manó eltűnt, így ő is szedhette a sátorfáját. Kisietett a szobából, s elindult megkeresni a barátait. Végül a kantinban találta meg őket. A gond csak az volt, hogy nem voltak egyedül. Lockhart épp fülig erő szájjal magyarázta nekik legújabb tettét.
- És akkor azt mondtam, hogy: Kedves asszonyom. Ez nem sárkányhimlő. Ez kérem, egy átok eltűntetésének a mellékhatása. A lényeg az hogy, én ismerem ezt a mellékhatást. A lényegnek a lényege pedig az...Erre meg ő közbevágott, hogy: Kedves Lockhart. A maga lényegének a lényege lényegében lényegtelen. Úgyhogy hagyjon most dolgozni.
- Köszönjük Mr. Lockhart.- szólalt meg végül Tünde, aki ismerve a férfit, már nem hallgatta tátott szájjal a mondanivalóit. Nagyon jól tette, amit tett, majd később el is mesélhet az egészet. De most kérem hagyjon minket megreggelizni.
- Persze, rendben...de egy- egy aláírást...
- Köszönjük, Gilderoy, nem szükséges. Már mindegyiknek van.- hazudott Tünde.
Gilderoynak felcsillant a szeme.
- Komolyan? Hát ennyire szerettek engem? De kedvesek vagytok! Hát akkor elmeséljem nektek, hogy hogyan győztem le a Bornói féóriást?
- Nem, köszönjük. De talán leírhatna, és akkor majd elolvassuk.
- Remek ötlet! Már hozzá is fogok!
Ezzel elcsoszogott más vendégeket riasztgatni.
- Na gyerekek, ez Gilderoy volt. Szólok előre, hogy nem könnyű eset.

A reggelit hamarosan elköltötték, sőt, nemsokára már az ebédet is. Az idő hamar telt, s már lassan a vacsoraidő is eljött. Mikor már épp rendeltek volna, megjelent az asztaluknál Hermione.
- Ne haragudjatok, de én Tündének azt mondtam, hogy a szobájában várjon meg. Mégis mit csinaáltok itt?
- Jaj, ne haragudj!- kapott észhez Tünde. Csak annyira örültem, hogy itt vannak, és...
- Jól van, semmi gond. De legközelebb tedd amit mondok.
- Rendben. Akkor sziasztok!
- Ha akarod, még megvacsorázhattok itt, de aztán tényleg gyere vissza, mert beszélnivalónk van.
- Rendben.
Így csekély fél óra múlva már a szobájában csücsült, és újra Hermionera várt. Nemsokára e is futott.
- Nos hát akkor végre beszélhetünk. Mindjárt itt lesz egy barátom, akit azért hívtam, hogy beszéljen veled. Tudom, hogy fontos és érdekes lesz, ezért szeretnélek megkérni pár dologra. Kérlek, ne hívd fel magadra a figyelmet, ugyanis szeretik őt különböző emberek üldözni. Második dolog, a beszélgetés rövid lesz, és velős, így kérlek, ne húzd az időt buta kérdésekkel. Ennyi lenne. Megjegyezted?
- Aha, persze. De kit hívtáll ide? Csak nem valami pszichológust?
- Majd meglátod. Öt percen belül hopponál a szobádban. Addig én majd kívűlről semlegesítem a védőbűbájokat. Ha befejeztétek a beszélgetést, kérlek szóljatok, hogy visszaállíthassam őket. Akkor most megyek, és elvégzem a szükséges dolgokat. Jó szórakozást.
Becsukta maga mögött az ajtót. Öt percet sem kellett várni, máris mellette termett egy férfi. Hamarosan rá is jött, hogy honnan ismeri. Tegnap este látta elviharozni Gilderoyék szobájából.

Hát igen... biztosan pszichológus. Másképpen mit keresne abban a szobában, ahol mindenkinek terápiára van szüksége? Az a nő garantáltan valami nagy kínokon esett keresztül. A fiú szerintem súlyos depressziós, vagy mi fene. S aztán az a Gilderoy alak...hát ha valakinek szüksége van segítségre, akkor ő az.
Közben a férfit is jobban megfigyelhette. Kócos, fekete haja az égnek meredt. Zöld szemei voltak, s szemüveget viselt. A haja egy pontban a homlokát takarta, mintha rejtegetni próbált volna valamit. Közepes termetű volt, és elég kisportoltnak látszott. De volt valami szomorúság körülötte. Sok rossz dolog történhetett körülötte, ha ezt magában hordozza.
Aztán a férfi megmozdult, majd ő is ugyanúgy, mint a reggel Jack elővarázsolt egy széket. Nem ült viszont még le, a lány arcát fixírozta. Aztán lassan kezet nyújtott.
- Szia! A nevem Harry James Potter. Bizonyára te vagy Tünde.
- Igen, én vagyok.
- Nos, hermione említett valami beszélgetést, meg valami repülést, és álmokat, de nem vagyok biztos, hogy mindent megértettem. Elmondod te is nekem?
- Maga Harry Potter? AZ a Harry Potter? És miért lett pszichológus?
- Igen, AZ a Harry Potter vagyok. És nem vagyok pszichológus.
- Hát akkor? Miért kellene én az álmamról beszéljek magának?
- Jó kérdés, és igazat adok neked. Miért is bizzunk meg vadidegenekben? Igazam van? Van olyan is, hogy az árul el, akinek a legjobb barátja voltál.- itt ökölbe szorult a keze, de aztán lassan lenyugodott, így folytatta.
- Ne haragudj. Semmi gondom veled. Csak...Na mindegy. Ha megmutatom a sebhelyem, elhiszed, hogy én vagyok Ő?
- Hát...Ööööö..Igen.
- Rendben.- sóhajtott, s megemelte a homlokát takaró hajtincseket. Alatta tényleg ott bújkált a híres villám alakú sebhely.

- Nos? Akkor most elmeséled?
- Tudod, előtte is elhíttem, hogy te Harry Potter vagy. Nem kellett volna megmutatnod a sebhelyedet.
- Ezt hogy érted?- döbbent meg a férfi.
- Hát...szerintem az érzéseket, a valódi, s talán elnyomott érzelmeid senki nem tudja lemásolni. Így hát mégha a legtökéletesebben is utánoz valaki egy embert, ő nem tudhatja, hogy a másik mit is élt át valójában. Igaz, hogy a százfűlé főzet segít a fizikai átalakulásban, meg minden, de...minden emberre máshogyan hatnak a dolgok. Ezért egyéni mindenki. Ha ez nem lenne, mindenki utánozható lenne, s akkor nagy bajok lennének. De téged még akkor sem lehetne százfűléfőzettel utánozni, ha a tulajdon anyád, vagy feleséged lenne az illető.
Harry fürkészően nézett a lány szemébe.
- Szerinetm neked több segítségre lenne szükséged, mint nekem.- folytatta a lány.
- És mégis miért gondolod ezt?
- Hát már messziről sugárzik belőled.
- Jó, de miért gondolod, hogy bármilyen szükségem lenne is segítségre? Hiszen legyőztem Voldemortot! Szeretteim élnek- itt kissé elkomorult. A közönség ünnepel, jó munkám van. Megvan mindenem. Minden, amire egy földi halandónak szüksége lehet.
- De mégis, van valami, ami miatt szomorú vagy. Valaki miatt. Vagy valakik miatt.
- Igen... igazad van. Egyik legjobb barátom szüleit nem sikerült megmentenem. Nem értem, miért ünnepel mindenki, hiszen egy szánalmas gyilkos vagyok. Igaz, szerintük a "jó ügyért" öltem, meg önvédelemből. De ez mégsem normális. Ez olyan, mintha minden törvény fölött lennék. Engem ünnepelnek az emberek egy gyilkolásért. És a többit még nem is tudják. Tudod, a háború félelmetes dolog. Nem egy tizenéves gyerek kéne a fő alapja legyen. És én ez voltam. Egy alap, aki miatt az egész elindult, akire ráépítenek, akiben bíznak, hogy majd megtartja a többit. Nem, ez egyáltalán nem egy fiatal fiú dolga. Sőt, senkinek sem kellene ilyesmivel foglalkoznia. Aztán a főgonosz halála után minden megváltozott. Nem volt senki elnyomott, mindenki boldog volt. Kivéve persze akik még a mai napig sem heverték ki a dolgokat. Rengeteg veszteség ért minket. Sok támadás, amik néha, és sajnos eredményesek voltak az ellenség számára. És én a mai napig is magamat hibáztatom minden miatt. Tudom, hogy nem kellene, de mégis. Negyedikben Cedricet magammal vittem, meggyilkolták. Ötödikben elrohantam, keresztapám utánam, megölték. Aztán sorban a többiek.

- A keresztapád az?
- Ki?
- Miatta vagy ilyen?
- Is.
- Hogy hívták?
- Sirius. Sirius Black. Miért?
- Szép név. Tudod, szerintem az a gond, hogy nem bírsz túllépni a dolgon. Igen, nagyon nehéz, de nemsokára csak egy kellemes érzés marad benned, és nem az, hogy mi lett volna ha...
- De, ha nem mentem volna oda...
- Látod, megint itt ez a de. Figyelj. Egy ismerősöm nagyon jó módszert mutatott, mikor nagymamám meghalt. Imádtam őt, és magamba zuhantam. Sok gond volt akkor velem, és akkor jött ő és azt mondta, hogy csak úgy szabadulok meg a rossz érzéseimtől, ha mindegyiket kiadom magamból. És ezt tettem. Egy egész nap dühöngtem. Egyik percben sírtam, másikban nevettem. Egyik percben összeveszem mindenkivel, másikban megöleltem őket. Olyan voltam, mint egy megszállott őrült, de eltelt. Eltelt, és most már csak a kellemes dolgokra emlékszem. Neked is ezt kéne csinálnod. Kiadni magadból mindent, ami fáj. És akkor már nem leszel mindig ilyen. És mondok még valamit. Nem tudom, mennyire ismered a csillagokat, vagy a különböző hiedelmeket. Létezik egy Sirius nevű csillag. Utánanézhetsz. Ha jól tudom a Canis Majornak a fő csillaga. Meg létezik egy olyan hiedelem, hogy minden embernek van egy csillaga. És általában, mikor egy csillag lehullik, azt mondják, hogy a hozzá tartozó ember meghalt. Nem tudom, hogy mennyire hiszel a hiedelmekben, de én ezt általában elhiszem, de kissé megcsavarva, és kiegészítve az én gondolataimmal. Talán, valami érdekes egybeesés miatt a te Siriusodé a Sirius bolygó. Ez most értelmes így? Nézz utána, hogy megvan- e még a bolygó, és ha megvan, azt mondom, még mindig él. Él rajtad keresztül, él barátaidon keresztül, és mindenkin keresztül, akivel valaha is találkozott.
Ekkor kinyílt az ajtó.

- Siessetek. Újságírók. - szólt be Hermione, majd becsukta az ajtót, és jól hallhatóan magyarázta a riportereknek, hogy nincs semmiféle Harry Potter a szobában.
Harry felpattant a székről, eltűntette, majd visszanézett.
- Köszönöm. Még meglátogatlak. Sietnem kell.
- Viszlát, és gondold meg amit mondtam.
- Várj csak. Honnan tudtad mindezt rólam?
- Tudod, egyszer valaki azt mondta nekem, hogy nagyon jó emberismerő vagyok. - válaszolt. Aztán, hogy érdekesebb legyen, ég hozzáadta: Na meg olvasok könyveket is. Na de most menj, mert még elkapnak a rajongóid.
- Tudod, a korodhoz képest igen bölcs vagy- mosolygott. Emlékeztetsz valakire. Na szia!
Harry intett, majd eltűnt. Abban a másodpercben berontott az ajtón egy sereg ember.
- Uraim, hölgyeim!- szólalt meg valahonnan a tömegből Hermione hangja. Mondtam,hogy itt nincs senki. És kérek mindenkit, hogy HÚZZON EBBŐL A SZOBÁBÓL, AMÍG JÓL VAN DOLGA. Így megzavarni egy betegünket. Halltalan.

Ezzel mindenki kivonult a teremből. Hermione, mikor megbizonyosodott róla, hogy senki nincs a közelben visszafordúlt, hogy elvégezze a védőbűbájokat. Az ajtóból még odaszólt a lánynak.
- Na, használt a kis beszélgetés?
- Hát hogyne!- mosolygott Tünde. Azért azt ajánlom, holnap senki ne menjen a barátotok közelébe, hacsak nem mazochista az illető.
- Na de...mégis mi történt?
- Semmi, csak elbeszélgettünk pár jó önjavító módszerről. Na jó éjt.
Tünde felkapta pizsamáját, és elalvás előtt arra gondolt: igen...a mai nap tényleg különleges volt.