Mítoszok a Nap háborújáról 1. SZÖRNYEK ÉS EMBEREK (prológus)

„Amikor azt kérdezik, mikor kezdődött el a háború, legszívesebben azt mondanám, hogy akkor, amikor az „őslevesben” megjelent az első baktérium, vagy talán egy kicsit később, amint elkezdtek az egysejtűek osztódni, kimásztak a halak a vízből, lejöttek az emberszabásúak a fákról, de semmiképpen sem az értelem megjelenésével, vagy Gagarin első űrutazásával, mint ahogyan manapság néhány filozófus kedvű egyén állítani szokta. Egymás elpusztítása evolúciós kényszer, ami mélyen belénk van kódolva, nem tehettünk ellene semmit, bár nem is igazán állt szándékunkban. Ehelyett inkább tökélyre fejlesztettük, művészetté, amely legkifinomultabb műalkotása ez, a most zajló őrület”

A Solaris kapitányának utolsó naplóbejegyzése

Újra a szokásos esti nyugalom telepedett az „őrszobának” nevezett kis csarnokra. A zsilip ajtó környékén lekapcsolódtak a fények, ugyanúgy, mint ahogyan a létesítmény, többszörösen lezárt, hatalmas bejáratánál. Ahogyan a gépek elhaló zaja szinte fájdalmas csöndet teremtett, a sötétség már csupán egy múló kellemetlenségnek tűnt az elszigeteltség eme tökéletes erődjében.
Három alak kuporgott egy asztal körül. Körvonalaikat az elkülönítő kamrák fölött világító vörös lámpák fénye alig engedte láttatni, bár őket ez a legkevésbé sem zavarta. Kettőjük között ugyanaz a nyomott hangulatú, kedvtelen beszélgetés folyt, mint ami ilyen alkalmakkor szokott folyni.

-           Azt mondták nekem: - Hé S’khor mi megbízunk, benned! Te nem olyan vagy, mint ez a koszos, bevándorló söpredék. Itt ez a kutatóbázis. Ide pont olyan fickókra van szükség, mint te! Kétszeres zsold jár az itteni melóért, majd ha leszerelsz, gazdag emberként térhetsz haza. Mit kell mindezért tenned? Semmit. Csak vigyáznod kell a belépőkód egy részére. Arra, amivel be lehet jutni a bázis titkos, lezárt felébe. De nyugi! Az ellenségeink nem tudnak a hely létezéséről. Két évig nem fogsz senkivel sem találkozni, csak másik két szerencsétlennel, akik pont ugyanazt a marhaságot fogják csinálni, mint te. Tényleg jó lesz! – Ugye érted mire akarok kilyukadni ezzel?

Még a teremben visszhangozott S’khor kérdése, amikor Vytar, a tőle megszokott cinikus, mindent tudó hangnemben így válaszolt:

-           Mindenki a saját nyomoráért felelős.

-           És te annyira bölcsnek hiszed magad, hogy ezt csak így beleköpöd a képembe – vágott vissza fáradtan S’khor, majd így folytatta:

-           Tudod az a baj veled, hogy azt hiszed, különb vagy nálam.

-           Sohasem hittem ilyesmit.

-           Ugyan! Egyszerűen úgy érzed, fölöttem állsz. Plusz okosabbnak, megfontoltabbnak gondolod magadat. Bár igazság szerint semmivel sem vagy jobb, mint ez a buta kis kurva! - mutatott Shivoye arcára, majd lassan bedugta mutatóujját a lány ajkai közé.

Vytar, mint aki figyelemre sem méltatja ezt a kis jelenetet belekezdett a tőle már unalomig ismert bölcselkedésbe:

-           Látod Shivoye az egyik legjobb példája annak, amit az előbb mondtam! Itt ül az öledbe, vagy az enyémbe, bevisszük a szobánkba, eljátszunk vele, mindeközben lassan elveszti emberi mivoltának az utolsó morzsáit is. Persze a felelősség csakis az övé, kár lenne tagadni, hiszen te is…

-           A világért sem akarlak félbeszakítani, de már megint hülyeségeket beszélsz! Mégis mi a francért tehet ez a szerencsétlen minderről?

Vytar felsóhajtott, majd így folytatta:

-           Bár korábban számtalanszor elmondtam, mégis úgy látszik hiába: A jelenlegi állapot, amiben élünk, megszegése minden protokollnak, amiről (mint már szintén számtalanszor megmondtam) egyikünk sem tehet. MI mindent elkövettünk, ami emberileg lehetséges mégis mindössze 4 hónap alatt megbomlott a fegyelem. Én mondom S’khor, már az elejétől fogva nem működött! Már a legelejétől! A hiba nem bennünk volt, hanem benne. Nincs a lányban semmi tartás, ránézel és szétdobja a lábait. Itt vagyunk egyedül. Összezárva… Hülyék lettünk volna nem kihasználni!

-           Tudod te hova valósi?

-           Nem. De mit számít?

-           Számít. Amúgy a helyes válasz a nagy „fémbolygó”.

-           És?

-           Hogy-hogy és? Nem olvastál talán újságot a bevonulás előtt? Nem rémlik egy négy évvel ezelőtti incidens? – kérdezte S’khor miközben kezét lassan Shivoye nadrágjába csúsztatta.

-           Rengeteget olvastam éppenséggel, de közel sem vagyok biztos benne, hogy mire gondolsz. Emlékszem valami történelmi izére. Valami maradványa valami országnak a régi korból, amit a határőrség számolt fel.

-           AZ ország Vytar! A régi kor egyetlen országa, az örök birodalom utolsó maradványa!

-           Képtelenségeket beszélsz! A birodalmat huszonötezer éve legyőzték és elpusztították.

-           Tévedsz. És nagy marha vagy. Folyton megjátszod itt az agyonművelt polihisztort, holott fogalmad sincs olyan alapvető dolgokról, mint a történelem. 25 ezer éve az úgynevezett „külső birodalom” bukott el. A Nap császárság ugyanis kettéoszlott a Centauri csata előtt. Mindez úgy kezdődött, hogy még az egységes birodalom idején átrendeződött a kereskedelem, aminek következtében a galaxis közepe hamarosan a gazdaság motorja lett.  XXXIV. Aron itt építette fel a világtörténelem első és mindmáig egyetlen mesterséges bolygóját a „nagy fémbolygót”. Majd egy késői ük-ükunokája XXVII. Khrum két gyermeke között osztotta fel a császári hatalmat. A történelemkönyvek itt valamiért túlhangsúlyozzák az agresszív Zafar-Hutor uralkodását aki, a külső galaxisban a birodalom magterületét, a naprendszert és azon belül az emberiség bölcsőjét, a Mars bolygót birtokolta. Ám szerintem legalább ennyire érdekes a galaxis közepének az ura I. Veimat-Alekan császár, aki békében hagyta függetlenedni a hozzá tartozó csillagrendszereket. Végül egy egyre zsugorodó területet (amely fővárosának megmaradt a nagy fémbolygó) megtartott magának és utódainak. Ezt a területet számolta fel a mi kis határőrségünk.

-           Ha így lett volna sem értem, hogyan jön mindehhez Shivoye. Amúgy meg biztos vagyok benne, hogy nem így történt, még csak nem is halottam a nagy „fémbolygóról”.

S’khor, miközben figyelme nagy részét már Shivoye testének szentelte, bosszúsan sietős hangon próbált még egy utolsó, gyors magyarázattal véget vetni a beszélgetésnek:

-           Azért nem hallottál róla, mert ez egy történelmi gúnynév. Az elmúlt tizenötezer évben Somarova-Centrima rendszer néven emlegették a bolygót, amelyről történészeink néhány évszázada már sejtetették, hogy a birodalom utolsó utódállama lehet. Sajnálatos módon azonban ennek a sejtésnek nem tudtak utána járni, ugyanis igen régóta senki sem tehette be a lábát a rendszerbe. A Somarova-Centrima semlegességét ősi egyezmények szavatolták, amelyek megtiltottak minden, a legminimálisabb diplomáciai kapcsolatokon túlmutató érintkezést. Se turisták, se kereskedők, se ki, se be! Ám mindez négy évvel ezelőtt véget ért, amikor a Somarova megtámadta az egyik civil hajónkat. Hiába esküdöztek a diplomatáik, hogy semmi közük nem volt az egészhez, a hírszerzésünk perdöntő bizonyítékokkal rendelkezett. Ezek után a határőrség gyors invázióban elfoglalta a rendszert, ahol igencsak különös dolgokat tapasztaltak. Kiderült, hogy a Somarován háborítatlanul létezett a mindenhol máshol évezredekkel korábban felszámolt rabszolgaság intézménye. Az inváziót követően azonnal véget vetettek ennek, aminek következtében a volt rabszolgák jelentős tömege adózott végtelen hálával és hűséggel nemzetünknek. Mindez rendkívüli módon kapóra jött, hiszen az emigráció miatt évek óta csökken a megbízható állampolgárok száma, a miénkhez hasonló létesítményekbe pedig köztudottan nem alkalmazhatóak a veimationi bevándorlók fattyai. Szóval összegezve: az elmúlt négy évben, a feltétel nélküli lojalitást igénylő állásokban megjelentek a Somarova-Centrimán felszabadítottak. Shivoye pedig pofon egyszerűen kerül a képbe. Mint, ahogyan az szerintem a viselkedéséből világosan kiderül, ő is volt rabszolgaként érkezett a mi kis kutatóállomásunkra. – S’khor miközben mindezt villámgyorsan elhadarta, kezével egyre gyorsabban és határozottabban mozgott a lány nadrágjában, aki ennek hatására zihálni kezdett, majd a testével egyre vadabbul ficánkolt, ami a vele játszadozó férfi lelkét perverz elégedettséggel töltötte el.

-           Tökéletes… fedő- … fedőtörténet. – zihálta lágyan, alig érthetően Shivoye.

-           Mit mondtál te büdös szajha? – kérdezte kéjesen S’khor.

A lány hirtelen abbahagyta a zihálást, majd óriási lendülettel felpattant. S’khor szinte fel sem fogta, hogy Shivoye eltűnt a kezei közül, már a szoba közepén láthatta, ahogyan határozottan, tőle soha sem látott tekintettel megismételte az előbb mondottakat:

-           Tökéletes fedőtörténet! Az, amit elmeséltél, egyszerűen nem más, mint egy tökéletes fedő történet.

-           Miről beszélsz? Kérdezte döbbenten S’khor.

-           Elmagyarázhatom, vagy még közösülhetünk egyet utoljára, sajnos mind a kettőre már nincs időnk.

-           Hogy érted, hogy nincs időnk?

-           Úgy látom ebből magyarázkodás lesz. – mosolyodott el sokatmondóan a lány, majd így folytatta: - A sztori, amit Vytarnak meséltél nagyjából igaz. Van azonban néhány részlet, amit te nem tudhatsz. Ilyen például a civil hajó megtámadása a Somarova-Centrima által. Már a határőrségeteknek is feltűnt, hogy a Somarovának nincsenek se vadászgépei, se rombolói, sőt! Egyáltalán nincsenek támadni képes űrhajói. Akkor mégis hogyan semmisíthették meg az országotok egyik köztudottan jól felfegyverzett civil gépét? A válasz egyszerű: Valójában nem ők voltak. A valódi tettes viszont ügyesen rájuk terelte a gyanút, amit a képzett somarovai diplomaták sem tudtak lemosni a védtelen államról. A bukás elkerülhetetlen. – Shivoye ennél a pontnál vetkőzni kezdett. Először a csizmáját vette le, majd szép lassan letolta feszülős harisnyanadrágját, mindeközben megszakítás nélkül folytatta:

-           A legyőzött Somarova-centrima 600 ezer volt rabszolgája kutyahűséggel szolgálni akarta vezetőiteket, akik készségesen osztogattak bizalmi állásokat ennek a mindenre kész tömegnek. Még olyan helyeken is, mint ez itt. – mire a lány ezt kimondta, már teljesen meztelenül állt a két férfi előtt, akik megdöbbenten hallgatták az egészet, azt sem tudva, hogy min lepődjenek meg jobban. Vytart nyilvánvalóan a jelenet abszurdsága rázta meg leginkább. Shivoye soha ezelőtt nem mutatkozott olyannak, mint most. Érezhetően másképp beszélt, más volt a hanghordozása, a testtartása, az arckifejezése, a tekintete, valamint az egész mondanivalója százszor értelmesebb volt annál, amit azelőtt bárki feltételezni mert róla. S’khor Vytarral szemben jobban figyelt a lány mondatainak tartalmára, ami most arra késztette, hogy kabátja belső zsebébe nyúlva, lassan elkezdje elővenni sugárfegyverét.

-           Miért vagy meztelen, nem azt mondtad, hogy nem dugunk? – kérdezte S’khor remegő hangon.

A lány a kérdés hallatára szánakozó pillantást vetett a férfira, aki már több százszor láthatta ruha nélkül tökéletes testét. Shivoyénak hatalmas mellei voltak, ehhez megdöbbentően fiatalos arc társult, alig nézett ki 16 évesnél idősebbnek. Krém fehér bőre és törékeny alkata jól illett természetes göndör, vörös hajához.

-           Dugni? Ugyan, tudom, mit akarsz, vedd csak elő a fegyvered! Ugye tudod, melyikre gondolok? – mondta gúnyos hangon.

-           Felesleges, úgy is csak egy kódot ismersz, a másik kettő nélkül nincs semmid! – válaszolta tetetett magabiztossággal S’khor.

-           Látod, ebben tévedsz! Szerinted miért adtam ilyen könnyen magamat? Tényleg azt gondoltad, hogy ez a tipikus viselkedése egy frissen szabadult rabszolgának? Te, ostoba! Hála a gondosan adagolt proximán cseppeknek számos közösülés után mély álomba zuhantatok. Eközben agyleolvasással megszereztem a kódokat.

-           Én nem értem… - makogta Vytar

-           Pedig pofon egyszerű. Azt hittem Shivoye csak egy felszabadított rabszolga, ám mindez csupán álca volt, ha jól sejtem egy veimationi kém álcája. Szerintem az egész Somarova-Centrima incidens csak arra volt jó, hogy ő és a hozzá hasonló kémek hálás ex-rabszolgának álcázva beszivároghassanak a titkos létesítményeinkbe. A nyilvánvalót már szinte mondanom se kell: odafönt egyikünkben sem bíztak meg annyira, hogy a bázis titkos, lezárt részéhez hozzáférést kapjon. Ám, mind a hárman ismertük a belépő kód egy részét. Ezért volt szükség az általad annyiszor emlegetett protokollokra, nehogy véletlenül eláruljuk egymásnak. Továbbá szerinted, miért kellett volna elkülönítő kamrákban aludnunk? Hát azért, nehogy egy veimationi kém leolvashassa a gondolatainkat.  – ahogy S’khor befejezte okfejtését, Shivoye felnevetett:

Hát még mindig nem érted? Nem veimationi kém vagyok, nincsenek „hozzám hasonlóak”. Az egész, ami történt, csak azért volt, hogy ÉN idekerüljek. Ti bolondok, álmotokban sem gondolnátok, hogy mit őriznek itt ezen a bázison. Arról pedig végképp fogalmatok sincs milyen erők lendültek érte mozgásba! De tudod mit S’khor? Lőj le és magad is meglátod!

S’khor elővette a fegyverét, ám nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy rögtön tüzeljen. Hezitálását látva Shivoye, lágyan, de mégis enyhén parancsolóan megismételte korábbi felszólítását: - Lőj le kérlek!

A férfi önmagát is meglepte, amikor valóban meghúzta a ravaszt, de a lövés pillanatában, már tudta, hogy nincs vissza út. Csupán  azt az egyszerű tényt hagyta figyelmen kívül, hogy a fegyver vágó sugár üzemmódra volt állítva.

A találat Shivoye mellei között hatolt a lány bőrébe, ám S’khor ezt követően le eresztette a sugárpisztoly csövét, aminek köszönhetően egy vízszintes vágást ejtett áldozata felsőtestén, a hasán keresztül, le egészen a nemi szervéig, ezzel gyakorlatilag félig kettévágva a szerencsétlent. A vágás nyomán patakokban bugyogott elő a vér, mindeközben Shivoye velőt rázó sikolyt hallatott, majd erőtlenül előredőlt.

-           Megölted! – kiáltott fel Vytar.

-           Ő mondta, hogy lőjek. – motyogta kábultan S’khor, ám alig, hogy befejezte a mondatot, döbbenten vették észre, hogy Shivoye megmozdul.

A lány először bal kezével kezdett el tapogatózni csípő magasságban, majd a fejét is oda fordítva kinyitotta szemét, hogy jobban lássa, mit csinál. Ezt követően megragadta a teste mellett heverő felsőjét, féloldalt fordul és elkezdte sebesen a vért törölgetni magáról, majd egy villámgyors mozdulattal talpra pattant. Ez után sejtelmes mosollyal tekintett a két döbbent férfira miközben mutató ujját érzékien végighúzta a vértől félig-meddig megtisztított hibátlan, hófehér bőrén, ott ahol még pár másodperce az irtózatos sebesülése húzódott.

-           Még mindig veimationi kémnek gondolsz S’khor?

-           Ez lehetetlen!  Meg kellett volna halnod. Mégis miféle lény vagy?

-           Valaha ember voltam akár csak te, de azóta eltelt már több mint 128 ezer év . – mondta a lány kissé elmerengve.

-           Képtelenség! Az univerzumban nem él ilyen hosszú ideig egyetlen egy értelmes létforma sem. Ez köztudott!

-           Ebben igazad van. De az én bolygóm nem ebben az univerzumban, még csak nem is ebben a világegyetemben található, bár amikor fiatalabb voltam még más volt a helyzet.

-           Pontosabban melyik bolygóról van szó? – próbált bekapcsolódni Vytar a beszélgetésbe.

-           Arról a bolygóról, amelyről egykoron az emberiség elindult felfedezni a világegyetemet, civilizációnk bölcsőjéről, a Földről.

-           Sohasem hallottam róla. – jegyezte meg S’khor.

-           Mert a birodalom bukásával beteljesült a Föld végzete is. – itt Shivoye mindezidáig magabiztos hangja megremegett, majd a lány mély fájdalommal telve így folytatta: - A Centauri csata után… Zafar-Hutor szörnyű lépésre szánta el magát. Úgy döntött megsemmisíti a Földet… ám nem pusztán elpusztítani akarta a bolygót. Rátalált egy egyedülálló lehetőségre, egy olyan téridő anomáliára, amellyel a bolygó létezését minden idősíkból kitörölhette. Ám egy dologgal nem számolt.

-           Paradoxon jött létre. – vágott közbe S’khor. – Hiszen Zafar-Hutor napcsászár volt, egy olyan birodalom uralkodója, amelyet az emberek alapítottak. Ő meg elpusztította ezt a… Hogyan is nevezted? Igen meg van! Föld! Szóval elpusztította a Földet, ahonnét állításod szerint az egész emberiség származik.

-           Pontosabban kitörölte létezését világegyetemünkből, ám ostoba módon nem számolt az általad helyesen felfedezett paradoxonnal. Világunk kettészakadt, az emberiség múltja, a Föld egy alternatív valóságba került. Éppen ezért hiába létezik időutazás, a párhuzamos világegyetem létrejötte temporális torzulást okozott, ami miatt mindezidáig képtelenek voltunk a Centauri csatát megelőző korokba visszamenni. Bár a Földet amúgy sem találhattuk volna meg, hiszen az már nem tartozik hozzá a mi valóságunk múltjához.

-           Csak egy a baj ezzel a sztorival. Tudományosan bizonyított, hogy az emberiség őshazája a Mars.

-           Nem, nem az – szólalt meg egy ismeretlen hang az ajtó felől

S’khor és Vytar csak most szembesült a ténnyel, hogy a helyiség ajtajában egy csuklyás alak bámulja őket. Félig-meddig Shivoye is meglepődhetett, ám amint meghallotta a hangot szinte ösztönösen letérdelt. A furcsa idegen láthatóan ügyet sem vetett erre, bár a pontos reakcióját nehéz lett volna megállapítani, hiszen a csukja teljesen eltakarta az arcát.

-           Illendő lenne bemutatkoznom, de nem hiszem, hogy a nevem bármit is mondana önöknek. Ám visszatérve az emberiség őshazájára, ami – nekem elhihetik – minden kétséget kizáróan nem a Mars volt, elmondom végre azt, hogy miért is olyan fontos számunkra ez a kutatóbázis. Először is tudják maguk, hol vagyunk?

-           Luna aszteroida mező, Naprendszer. – rebegte megszeppenten Vytar.

-           Helyes válasz. – mondta az idegen. – Itt vagyunk a Vénusz és a Mars között, ott ahol egykoron a Föld volt. A létesítmény lezárt részében pedig egy hihetetlen gépezet található, amely – köszönhetően a hely fekvésének – képes elvinni minket abba az alternatív múltba, amelyben ott találjuk a fentebb megnevezett bolygót.

S’khor nem tudott a helyzettel mit kezdeni. Úgy érezte kicsúszott a lába alól a talaj. Csak abban volt biztos, hogy minden olyan hirtelen történik. Először azt hitte Shivoye kém, aztán lelőtte, amit a lány csodával határos módon sértetlenül túlélt. És most itt ez az idegen. Vytar már így is láthatóan sokkos állapotban volt, éppen ezért nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy az események hatására ő is magába forduljon. Hogy továbbra is megőrizhesse a józan eszét, megpróbált rájönni a dolgok értelmére, aminek következtében megfogalmazódott benne az egyetlen logikus kérdés:

-           Maguk vissza akarnak menni a Centauri csatát közvetlenül megelőző időkbe, hogy megakadályozzák a Föld pusztulását?

Az idegen halk, torz nevetést hallatott, majd így felelt:

-           Bármennyire is ez tűnik a leglogikusabbnak, a válaszom nem. Nem közvetlenül a Centauri csata elé akarok vissza menni, hanem jóval korábbra, az ősi császárság születését követő időszakba, amikor a birodalom még csak a nevében volt „birodalom”. Hamarosan, jelen naptól számítva egészen pontosan 127 839 évet fogok utazni, majd átírom az emberi történelmet azon tettemmel, hogy megszüntetem a Tökéletes Nap Császárság – ekkor még csak rövid ideje létező – Szent Birodalmát.

Alig, hogy befejezte a mondatot Vytar és S’khor irtózatos fájdalmat érzett testüknek minden porcikájában, majd még mielőtt valóban felfoghatták volna, mi történik meghaltak. A pusztulásukat okozó atombomlasztó fegyvert szinte teljesen észrevétlenül vette elő az idegen, aki most miután elvégezte vele a nekiszánt feladatot, a legtermészetesebb módon hajította a földre gyilkos eszközét.

-           Azt hiszem vége a komédiának Léna kedvesem. – fordult hirtelen a még mindig térdelő Shivoye felé.

-           Nem is tudom mikor hallottam utoljára az igazi nevemet… - válaszolta a megszólított lány, majd így folytatta: - Néha már kezdtem, úgy hinni, hogy minden, ami korábban velem történt csupán egy rossz álom és én valóban Shivoye a szegény, buta rabszolgalány vagyok.

-           Sajnálom, de nincs időnk a múlton merengeni… Hamarosan amúgy is meg nem történté teszem az egészet.

Ennek hallatán a lány úgy érezte van még valami, amit mindenképpen el kell mondania:

-           Mester, miután visszamentél az időben… ha tervünk működik és sikerül eljutnod a Daedalos rombolóra van egy apróság, amit tudnod kéne: én is ott leszek. Illetve a múltbéli énem is ott lesz fogságban, a többi rabszolga között névtelenül, de a hadifoglyok tudni fogják, ki vagyok.

Hosszú percek teltek el némaságban mire a csuklyás idegen megtörte az egyre csak mélyülő csendet.

-           Ez nem okozhat problémát. A hadifoglyokat meg csak bízd rám. Csupán abban az egyben kell reménykednünk, hogy senki sem lesz ott, aki ismeri az én múltbéli énemet… - majd egy újabb hosszú szünet után így folytatta:

-           Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy miért vagy meztelen?

-           Gondoltam úgy távozok el az élők közül, mint ahogyan érkeztem; meztelenül és kissé véresen. – mutatta vidáman Léna a testén még mindig szórványosan látható nyomait az előbbi véres incidensnek.

-           Érdekes, szinte már költői gondolat, bár szerintem itt pusztán nosztalgiáról van szó. Életedben sokszor voltál valódi rabszolga, emiatt érthető, hogy így kényelmesebben érzed magad. Mindenesetre jó tudni, hogy felkészültél. – válaszolta a lány mestere.

-           Igen, részemről akár túl is eshetünk rajta.

-           Legyen hát! Kérlek, állj fel! – mondta a még mindig előtte térdelő Lénának.

Ahogyan a lány felegyenesedett, betekintést nyert mestere csuklyája alá, majd életében utoljára még elmosolyodott. Ez után megérezte mellébe fúródni azt a hosszú fekete tárgyat, amelyet a vele szemben álló férfi mindezidáig a kabátja alatt rejtegetett. Először csak a szokásos érzés volt, ahhoz hasonló fájdalom, mint amit olyankor szokott érezni, amikor valaki egy egyszerű szúró-, vagy lőfegyverrel próbálta megölni. Ám ahogyan az erős nyomás hatására hirtelen mélyebbre csúszó tárgy elérte a sebesen lüktető szívet, hirtelen megérezte a halál oly régóta áhított édes leheletét.
Alig öt perccel később a bázis titkos részében megnyílt egy idő alagút bejárata. Ugyanennek az alagútnak a másik vége, 127 839 évvel korábban komoly áramkimaradásokat idézett elő a Tökéletes Nap Császárság Proxima Centauri űrállomásának egész területén…