Mey a karib-tengeri farkas III. rész

Meyt másnap hajnalban, fény ébreszti. A kalózvezér már elhagyta a kabint. Reggelizik, felöltözik, tükörbe néz. Jól feldagadtak a tegnapi ütések nyomai, így biztos nem kívánja meg senki, de mi lesz, ha meggyógyul. Állandóan nem járhat összevert ábrázattal. Vékony fekete sálat köt maga elé, befedi a fejét, arcát, csak a szeme látszik. Ez az! Ha valaki megkérdi miért, azt mondja, a sebek miatt. Később megszokják, nem érdeklődnek.

Amint kilép a kabinajtón, többen pillantanak rá, de mindenkinek van munkája. Széles vállú kopasz maláj közelít ordítva:
- Ott a kanna, ragyogjon a fedélzet!
Tavaszi Szellő még nem érti a különböző délkelet-ázsiai nemzetek szavaiból kevert kalóznyelvet, de a kézmozdulatot igen. A kopasz a lépcső alá mutat, utána a fedélzetre. Mey, kiemeli a fából készült vödörfélét, előveszi belőle a gyökérkefét, ráakaszt egy kötelet, leengedi a tengerbe. A felhúzott vízzel sikálni kezdi a fedélzetet.

Később felfedezi a kalózvezért a taton. Összeakad a tekintetük, de az asszony nem szól semmit. A lány másnap keservesen tapasztalja a tenyerén kipattogott vízhólyagokat. Égeti a sós víz.
Negyedik napra enyhül a derékfájása, elmúlik a hullámzás miatti öklendezés. Hamarosan az izomfájdalmak se kínozzák, a munka jobban megy a tenyerén megkeményedett bőrrel. Két hét múlva próbálkozik először árbocra mászással, ám a figyelőkosár több méteres kilengései miatt nem bírja tartani magát. Elkapják, megmentik az életét, de a kalózvezér parancsára egy hónapig nem mászhat fel újra. A vitorlák alsó részén kell ténykednie.

Senki nem szól, mégis érezi, teher a többiek számára. Tudja, többet kell erősödnie, úgy dönt, minden feladatát megnehezíti. Amikor át kell mennie a hajó túlsó végébe, mindig visz magával két kanna vizet, ott kiönti, húz fel helyette másikat. Jó egy hónap múlva, szervezete megszokja az alapterhelést. Újabb hónap elteltével Mey erősebbé, edzettebbé, ügyesebbé válik.
- Csoé! Tanítsd meg az újoncunkat vívni, verekedni, Han, te pedig lőni. A harcban mindenkire szükség lesz – utasítja a kalózvezér, két emberét.
A lány örül a parancsnak, itt a lehetőség, megmutathatja, amit tud. Tanította őt az apja, a barátai, sőt az anyja bátyja is. Van tehetsége a fegyverekhez, lándzsához, íjhoz, kardhoz, puskához.
Csakhamar rájön, korai az öröme. A kalóz harcmodor egyedi, mentes a lovagiasság szabályaitól. Csoé, kézzel, lábbal, talajon, levegőben egyformán veszélyes. A lány még soha senkit nem látott levegőben repülve, méterrel a feje fölé rúgni. A hajó közepe az iskola, fegyver minden tárgy, hordó, fa, kötél. Rá kell jönnie, hiába védi karddal a felé lendülő vastag kötelet, a vége betalál, csak ellépni, elhajolni érdemes előle. Ami pedig a horgot illeti…

Körbeállja őket a legénység, harsányan ujjongnak minden találatnak, ami eléri a vezér kedvencét. Drukkolnak Csoénak, minél jobban iskoláztassa meg a kegyeltet. Mey ügyesen tér ki a támadások elől. A kalóz, horgot kap fel, veti a lány felé, aki elhajol, ám a férfi megrántja a kötelet. A kampó, Mey vállába mélyed. Csoé gyorsan húzza, a lány testébe fájdalom nyilall. Menekül a kín elől, fut a férfi felé, aki oldalsó rúgással találja homlokon, aztán kisöpri a lábát. Tavaszi Szellő kábán zuhan fedélzetre, szinte vele együtt, a férfi is, aki azonnal leszorítja, felnéz a vezérre.

A lány követi Csoé tekintetét, ám hiába vár segítséget. A kalóznő rideg arccal szótlanul kísérte az eseményeket, bólint. Az izmos félmeztelen maláj azt tehet a lánnyal, amit akar. Társai kórusban ordítanak. A ritmusból, falánk mohó tekintetekből Meynek nem nehéz kitalálnia a szó jelentését. Csoét nem érdekli a lány fájdalma, röhög. Egyik karjával a fedélzetre szögezi, másikkal széttépi a fekete inget. Szájával a csupasz mellére tapad, vaskos ujjaival az ágyékába markol.
Mey, megmarkolja az övébe rejtett krist, a férfi bordái közé döfi. Kicsúszik a döbbent kalóz alól, hanyatt rántja, mellkasába mélyeszti a maláj tört. Tövig nyomja, ránehezedik, tartja, amíg rángatózik a test. Megtörli a hulla nadrágjában, feláll. Szikrázó szemekkel néz körül.
A kalózvezér lassan csúsztatja kezét a két pisztolyra, a csöndet, csupán a hullámok csapdosása töri meg. Fölösleges óvatosság, a marcona férfiak nem állják a lány tomboló tekintetét. Mey megfordul, bemegy a kabinba.

- Vízbe vele! – csattan fel a kalózvezér hangja.

Csobbant a férfi holtteste, a strucctollas pergő hangon újabb parancsokat oszt. Tudja, ebben a pillanatban rettenetesen fontos oldani a feszült légkört, elterelni az emberek figyelmét társuk haláláról, megváltoztatni a hangulatot.
- Mutasd a vállad! – szól Meynek, miután elhagyja a fedélzetet. – Nem súlyos, a sósvíz összehúzza.
- Miért? – szakad fel a lányból a zokogás – Miért tetted? Miért volt erre szükség?
- Mert megértél rá – válaszol az asszony közömbös hangon. – Ne ordíts, már kint van! Ahhoz, hogy befogadjanak, tudniuk kell, mire vagy képes, tudniuk kell, hol helyezkedsz el a rangsorban. Ne hidd, hogy átvetted Csoé helyét, ő az egyik legjobb harcos volt. Sokat kell még tanulnod, Toel lesz az új mestered.

Mey nem örül Toelnek, ő váltotta a vörös inges Gait a kaptány ágyában, ám később kellemesen csalódik. A férfi soha nem közeledik hozzá – igaz Csoé óta más sem –, egyenlő félként bánik vele. A lány, napról napra fejlődik, mégis bosszankodik, hiszen bármennyire igyekszik, hajtja magát, a férfi mindig jobb egy hajszállal. Mey, ahol tudja, továbbra is nehezíti saját feladatát, a vívást, ide-oda guruló rögzítetlen hordóról gyakorolja. Aztán egyszer csak eljön a nap, amikor a férfi verejtékezve, lihegve, vesztesként marad a küzdőtéren.
Tavaszi Szellő nem érez diadalmámort.
A hajón töltött idő alatt megértette, a kalózok közt nincsenek jók, nincsenek rosszak. Rájött, a hajón nem emberek vannak, hanem a parancsnak vakon engedelmeskedő tudatos csapat. Jól ismerik egymást, hiszen egy településen laknak, sok a családos ember, akinek nincs más jövedelmi lehetősége. A szárazföldön közösen vitatják meg, hol, melyik tengeren, vizeken vadásszanak, ellenben a hajón egyértelműen a vezér az úr. Aki ellene szegül, meghal. Az a pár kalandor – ami például Csoé volt – kénytelen alkalmazkodni, beilleszkedni.

A lány megértette, másképp nem lehet összetartani, győzelemre vinni a kis csapatot. Egyre erősebb a biztonságérzete, tudja többé senki nem fog kezet emelni rá. Az álarcot mégis mindig felveszi, talán megszokásból.
Hamarosan spanyol vizekre érkeznek.
- Hajó a láthatáron! – ordítja az őr az árboccsúcson.
A kalózhajón megpezsdül az élet, ezt a pillanatot várták jó ideje. Kínai kereskedők beszéltek az új spanyol hódításokról. Az Újvilágról, El Dorádoról ahol, a folyók, hal helyett aranyat teremnek, Veracruzról ahonnan duzzadt hasú spanyol gályák hordják a töménytelen nemesfémet a Spanyolországba Cadizba. A kínaiakat a portugálok értesítették, így szándékozván gyengíteni a spanyol flottát. A legújabb információk szerint a fodor gallérosok királya, az angol hajók támadása miatt, Christobal Colon által felfedezett Hispaniolától délebbre helyeztette át a szállítási útvonalat.
Azonnal leeresztik a vitorlákat, igyekeznek elvágni a spanyolhon felé vezető utat. A fákat, köteleket, egyéb gyúlékony anyagokat gyorsan lelocsolják vízzel. Felütik a lőporos hordókat, megtöltik az ágyúkat, puskákat, pisztolyokat.
- Mély a merülése, fémet visz! – hallatszik az újabb hír.
Egymásra nevetnek az emberek, ám a spanyolok is észreveszik őket. Elkezdődik a verseny.
A spanyol jármű, egy német gyártmányú schiff. Tűzereje jócskán felülmúlja a támadóét. Ágyúfölényének kihasználásához a kalózok mellé kell úsznia, akik viszont lőtávolságon kívül igyekeznek megelőzni őket. Az üres has gyorsabb, mint a teli, ez a hajókra is vonatkozik. A halálfejes árbocos több hajóhossznyi előnyt szerez, amikor váratlanul befordul a spanyolok elé. A hajóágyúk oldalra mozdíthatatlanok, merőlegesen a hullámzás állítja. A kalózhajó a schiff oldalsó-, és orrlövegeinek holtterébe került. A fodor galléros parancsnok ordítva ad utasítást fordulásra a botkormányosnak, de már elkésett. Hatalmas dübörgés hallatszik, a kalózhajó összes ágyúja lángot okád. A spanyol királyi hajó két ágyúsora semmisül meg, halálhörgést, ordító sebesültek hangját hozza a szél. A kalózok még mindig holttérben maradva húzódnak a gazdagdíszítésű Schiff mellé. Röpülnek a csáklyák, magukhoz húzzák az ellenséges hajó orrát, véres kézitusa kezdődik.

Mey húzódzkodik gyilkolástól. A kormányosok kivételével ő az egyetlen a kalózhajón, aki nem szökkent át a spanyolokhoz, azonban így se kerülheti el a harcot. A fekete álarc miatt három katona gondolja őt a vezérnek, tesz nála látogatást. Mey lelövi az elsőt, de csütörtököt mond a másik pisztoly. Eldobja, kardot ránt, ám nem bír a két emberrel, fokozatosan hátrál a korlátig. Nincs tovább.
Az egyik spanyol hasából váratlanul kardpenge nyúlik ki, az aprótermetű Tia pengéje, aki a királyi hajóról jött vissza segíteni a lánynak. Lövés teríti le, mielőtt kiránthatná kardját a spanyol hátából. Mey most már könnyedén bánik el a másik férfival, aztán ő is átugrik a spanyol hajóra. Tia gyilkosát keresi, nem veszíti szem elől, de megelőzik. Szua választja el a katona fejét a testétől, vele pedig, egy alattomos tőrdöfés végez. Pár spanyol emeli fel a kezét, hogy megadja magát, ám a kalózok nem ismernek irgalmat. A hórihorgas fodor galléros, látva minden elveszett, beugrik raktárlejáratba.
- Menj utána! – ordítja Meynek a kalózvezér.
A lány nekilódul, de hatalmas légnyomás taszítja odébb a nyílástól.
- El innen! Le a hajóról! – hallja kábán tántorogva az üvöltéseket, nem érti mi történt.
Ketten áthajítják a kalózhajóra. Még hall pár baltacsapást, amivel elvágják a királyi hajót rögzítő köteleket, aztán elveszíti az eszméletét.
A kapitányi kabinban tér magához, arca sajog a kapott pofonoktól.
- Mi történt? – kérdezi a fölé hajoló asszonyt.
- Nem sikerült. A spanyol felrobbantotta a hajót.
- Ah!… Sokan haltak meg?
- Igen. Szua, Peng, két kis gyermeke maradt árván, Ta, Csing, Rí, Han…
- Han is?
- Igen. Toi, Szen, Tia, és még tizenhárman.
- Tia megmentette az életem.
- Egy falka vagyunk.
- Dzsua?
- Ő is halott.
- Kár érte. Az egyik este mesélt a találmányáról, kerékről, amellyel egy ember képes kormányozni a hajót.
- Mindenkinek elmondta, szamárság. Túl bonyolult, sok kerék kell hozzá különböző helyekre szerelve, ha csak egyetlen elromlik, kormányozhatatlanná válik a hajó. Megbízhatóbb a mostani botkormány, ráadásul könnyebben javítható. Gerendát bárhol találni a hajón, könnyebb pótolni, mint a kerekeket.
- Most mi lesz?
- Nincs elég emberünk, sok a sebesült is. Ha jobban vagy, menj ki dolgozni!
- Jobban vagyok.
Tragikus látvány a fedélzet, Mey most lát először ilyent. Szinte mindenkinek van valami sebe, az enyhébbeket be se kötik, lelocsolják sós tengervízzel.
A gyászos kinézetű kalózhajó elindul a biztonságot jelentő otthon felé.

---¤---

Valóban hosszú az út a sziámi Ajutthaja Királyságig, ahol a francia Kelet-indiai társaság támaszpontján pár hónapja állt helyre az élet. Thomas, átalakíttatja Santa Barbarát, a korábbi fölé plusz, kis csapóajtóval takart újabb ágyúsort rejtet el. Meglepetés lesz a kalózok számára.
Bohókás, csipkékbe öltözött, finomkodó francia, a felfogadott ágyúkezelők parancsnoka. A matrózok, maguk közt Pávikának nevezik, alig létezik nap, amikor valamiféle huncutsággal ne próbálnának borsot törni az orra alá. A férfiről leperegnek az élcelődések, a gyönyörű japán lányt felfedezve, francia magasiskolát mutat be udvariasságból. Vízililiom, ahogy a matrózok elnevezték a japán lányt, eleinte jóleső érdeklődéssel fogadja a szokatlan figyelmességet, ám, amikor rájön, annak túljátszottságára, ő is csak derül a férfin.
Beszerzik az élelmiszert, ivóvizet, felszedik a horgonyt, elindulnak keletre, Új-Amszterdamba eladni a gyöngyöket.

A hátralévő út az előzőnek a többszöröse. A polinéz szigetekig sem könnyű, de addig szélcsend esetén tudnak embereket bérelni hajóvontatásra. Utána, már a matrózokra marad ez az emberpróbáló feladat. Örülhetnének az őszi szélnek, de nem jön egyedül. Igaz az eső segít az ivóvízgondokon, Vízililiomnak köszönhetően a hajó is átalakul, tisztábbá, ragyogóbbá, válik. A lány napról-napra keserűbben veszi tudomásul, semmivel sem kerül közelebb a kapitányhoz. Thomas csupán annyira szereti, mintha a húga volna. Igaz, Csóró a papagáj cserébe az ínyencekért, szép kényelmesen átpártol hozzá.
Á matrózok észreveszik a lány bánatát, egymással versengve vidítják fel, teszik számára könnyebbé a csalódást, pedig nekik se könnyű. Vízililiom képtelen választani, mindet egyformán szereti, de egyikbe sem szerelmes. Nem tudja megállni nevetés nélkül a foghíjas vigyorát, ugyanakkor olyan jó odasimulni a mackós első tiszt pocakjához. Tetszik neki, amint körüludvarolják, az öreg fedélzetmestertől a fiatal szakácsig.
A konyhán talál munkát magának, besegít a fiúnak. A tengerészek örülnek, hiszen új ízeket ismernek meg, valamint kevesebbet kell mosogatniuk. Még az állandóan komor Thomasnak is megenyhülnek a vonásai, amikor rápillant.
Nincs is semmi baj a fegyelemmel. A kapitánynak csupán egyetlen alkalommal kell erélyesnek lennie, amikor a férfiak ki akarják önteni a hordó rumot, mert Vízililiomnak edényre van szüksége az élőhalak tárolásához. Thomas határozottan rájuk parancsolt, azonnal vigyék vissza a raktárba, szükség lesz még alkoholra a sebek fertőtlenítéséhez.
Pedig akkor még nem is tudta, mennyire igaza van.

A tél Horn-foknál tetőzik, amely megkerülésekor a hideg, a vihar, a hegymagasságú hullámok három áldozatot követelnek. Santa Barbara megtépázva, de ép állapotban folytathatja útját. A dél-amerikai Aftoncion szigetnél állnak meg kijavítani a hajó sérüléseit. Amíg a hajókovács dolgozik, Thomas szomorúan csodálja a korallzátonyt. Mintha búcsúzna tőle, mintha érezné, hogy évszázadok múlva mindennek már nyoma sem lesz, elfedik a hullámok.
A hollandok által huszonkét éve meghódított Suriname település magasságában járnak, amikor kiáltás hallatszik az árboccsúcson lévő kosárból.
- Hajó északról!
A matrózok keserű szájízzel rohannak felkészülni a harcra, csupán Pávika marad nyugodt. Pattogó hangon osztja parancsait, amiket emberei azonnal teljesítenek. Vízililiom is a kabinba szalad, holmija közül előhúz egy wakizashit, szamurájoktól zsákmányolt rövid kardot. Még az apja tanította küzdeni vele, amit buddhista nagyapja nem nézett jó szemmel. A lány elrejtette a fegyvert, titokban gyakorolt. Úgy véli, itt az alkalom megmutatni mit tud, az övébe helyezi, kilép a kabinból. A mackós első tiszt gyöngéden visszapenderíti, rázárja a tölgyfaajtót.
Thomas mozdulatlanul áll a taton, messzelátójával egyfolytában figyeli a felbukkanó járműt, reméli, baráti, kereskedelmi hajó. Angol gyártmányú ship. Lassúbb, mint az övé, de az elrejtett lövegek beszámításával is több az ágyúja. Már a köztük lévő távolság felénél jár, még mindig nincs rajta zászló. Behúzza a vitorláit, megáll, vár. Csupán az áramlat sodorja délre a Santa Barbara felé. A kapitány nem érti miért.
- Újabb hajó északról! – hallatszik a kosárból, és valóban újabb hajó bukkan fel az előző mögött.

Thomas abban a pillanatban rájön, az első korábban felfedezte a másodikat, és most bevárja, barát vagy ellenség. Az ifjú kapitány tudja, amennyiben a második hajó kereskedelmi, vagy katona, semmi baj. Ketten elbánnak az első hajóval, amennyiben az, kalóz. Viszont, ha mindkettő kalóz, cápák fognak falatozni Santa Barbara legénységéből.

Egyenként kell megküzdeni velük.
- Orrvitorlákat fel! – kiáltja el magát.
Kihasználva a déli passzátszelet eléjük megy, ám a szél erősebben fúj nyugatra, mint északra, nem használhatja a fővitorlákat. Lassan haladnak, igaz, így is gyorsabban, mint ahogy a második hajó közeledik. „Milyen jó – gondolják az öreg matrózok –, hogy nincs tele áruval a raktár.” Lassan elérik a lőtávolságot. Ebben a pillanatban, a ship kibontja az orrvitorlát, és a kormánylapátot mozdítva keresztbe fordul előttük. Az árboccsúcson kibomlik a fekete zászló, egyúttal, felhúzzák az ágyúk csapóajtóit. Angol kalózok.
- Kormányt jobbra, a fedélzeten földre! – ordítja el magát Thomas.
A késve kanyarodó Santa Barbara oldalán látható lövegeket, és a fedélzeti kartácságyúkat tarolják az angol kalózhajó lövedékei. Bár a főárbocot elvétik, a Santa Barbara így is komoly károkat szenved, csupán a rejtett ágyúk maradnak sértetlenül. A kalózok egy része a korláthoz tapadva készül a csáklyázáshoz, a többiek ordítozva rázzák fegyvereiket.
A kereskedőhajó matrózai nyugtalanul tekintgetnek Thomasra, aki látszólag tudomást sem vesz a sortűzről. Rajta kívül a mackós segédtiszt és Pávika áll rezzenéstelen arccal. A kapitány a franciára pillant, aki ebből tudja, eljött az ő ideje.
Nem könnyű a hullámok hátán billegve, ágyúkkal eltalálni a másik, ugyancsak mozgó hajón kiszemelt célpontot. Meg kell várni a megfelelő pillanatot, ami nehezen akar eljönni.
- Most! – ordítja Pávika határozottan. A rejtekágyúk ajtói lecsapódnak – Tűz!

A fregatt a kor egyik legmodernebb, legkönnyebb hajója, mégis alig pár fokot billen meg, ám Pávikának pont ennyire volt szüksége. A kartács szinte teljesen megsemmisíti a kalózok első sorát. Santa Barbara matrózai ámulva látják a tarolást, meglepett tisztelettel néznek a franciára, aki tükröt húz elő kabátujjából, és egy apró pálcikával megigazítja a bajuszát.
A kalózok puska, pisztolylövésekkel válaszolnak, a matrózok ugyancsak kézifegyverekkel viszonozzák a tüzet. Átlendül hozzájuk az első csáklya, amit tucatnyi követ. Martalócok sáskahada özönlik a Santa Barbarára, megkülönböztethetetlenül összekeveredik a két csapat.
Ember, ember ellen harcol, az ágyúkezelőkkel megszaporodott matrózok többen vannak, ám, mit érnek egy kereskedelmi hajó kezelői a közelharc művészeivel szemben? Nem sokat. Hullnak, akár a házi méhek a gyilkos darazsak fullánkjai alatt. A kalózok vezére, magas, vörös szakállas, viking kinézetű férfi, egymaga öl meg pillanatok alatt négy matrózt. Körülnéz, a parancsnokot keresi.
Hamarosan kilátástalanná válik a küzdelem. A kalózok kettészakítják Thomas csapatát. Kisebb részük Pávikával a hajóorra szorul, többiek a kapitánnyal és az első tiszttel a taton, valamint a tat alatt lévő kabinok előtt harcol. Thomas eltökélte, amíg él, védi a japán lányt. A mackós a foghíjassal, és a foltossal átveti magát a tat korlátján, segítségére siet, Thomasnak van ideje felpillantani. A másik hajó is ideért.
Oldalra fordul. Árbocára felkúszik a halálfejes lobogó, ágyúi eldördülnek.