Az Úr 1698-ik esztendejét írjuk. Behúzott vitorlákkal siklik egy fregatt a Karib-tengeren. Oldalt fordul, párhuzamosan a parttal, horgony vet. Hangos csobbanás hallatszik, aztán csend. A nehéz hajótest lágyan ringatózva adja át magát a hullámoknak. Csónak ereszkedik a vízre, matrózok lendülnek át a korláton, másznak le a kötéllétrán. Átveszik az utánuk engedett kosarakat, hordókat, elfoglalják helyüket. Fiatal férfi követi őket, középen megáll, sürgetve mutat a kötelekre. Pár matróz fintorogva néz össze, a frissen borotvált áll pacsuli szagát érezve, egyetlen rántással oldódik a csomó, napbarnított izmos karok ragadják meg a lapátokat. Tiltakoznak a hullámok, a fiatal férfi türelmetlenül veti vízbe magát. Gyors csapásokkal fúrja magát előre, amire a csónak partot ér, ő már a meredek dűnén kapaszkodik fölfelé.
A hajón maradottak távcsővel figyelik. Taton állva nézik, miként verekszi magát egyre följebb.
- Hova megy? – kérdi a foltos nadrágú.
- Kérdezd meg tőle! – válaszol egy cingár borostás, akinek hiányoznak az alsó-fölső metszőfogai, mintha kiverték volna.
- Biztos nőhöz, mi meg itt rohadunk! – állapítja meg mérgesen a foltos. – Inni kéne! Van még rum?
- Próbáld meg! Én nem akarom, áthúzatni a testem a kagylókkal teli hajótest alatt, nem sokan élték túl!
- Vannak nők a szigeten? – vigyorodik el a foghíjas.
- Eszem azt a csecsszopó mosolyod – taslizza meg az imént érkező mackós alkatú –. Csupán egyetlen nő van az egész szigeten.
- Hagyd már! – védi a foltos a hézagost – azzal a lyukkal hódít. Imádják a nők, mert ha összeszorítja a fogát, akkor is befér a csecs – röhögi el magát.
A többiek vele kacagnak. Abbahagyják, amikor észreveszik a mackós kezében lévő parancsnoki réztávcsövet. Széthúzza, feszülten figyeli vele a partot, majd odanyújtja a foltosnak.
- Nézd! Szerinted mit csinál?
- Nem tudom – tekint a másik a messzelátóba –. Ott áll a hegy tetején a pálma alatt, és valamit eszik. Nem. Mégsem. Felköti a törzsre és… már nem látni. Eltűnt a túloldalon.
Hajótörzsbe vonulnak a tűző nap elől, és előkerül az ördög bibliája.
A szigetre evezett matrózok gyümölccsel, ivóvízzel töltik meg a kosarakat, hordókat. Munka végeztével árnyékba vonulnak, egy kivételével leheverednek, alszanak.
Páróra múltán felbukkan a fiatal férfi.
- Föl! – Ordít az őrszem, a matrózok a csónakhoz futnak.
A kapitány beül középre, emberei vízre tolják a lélekvesztőt. A férfi rezzenéstelen arccal nézi a közeledő hajót, csupán akkor pillant fel, amikor egy papagáj száll a vállára. Ott is marad.
- Ahoy Kapitány! – köszön rá a tatról a mackós első tiszt.
- Ahoy! – végiggyalogol a hajópadlón, majd a kabin ajtaja előtt visszafordul. – Senki ne zavarjon!
- Igenis! – válaszol az első tiszt.
A férfi belép a kabinba, becsukja az ajtót. Lehuppan az asztalmögötti székre, tenyerébe temeti az arcát. Pár perc múlva kinyitja a hajónaplót, kihegyezi a lúdtollat, belemártja a tintába. Az utolsó bejegyzés alján áthúzza a legutóbbi mondatot, „Hajónapló lezárva.” Új oldalra beírja az indulás időpontját, az időjárást és az úti célt. Kitekint az ablakon, elmerengve nézi a szigetet, a hegy csúcsán lévő pálmafát. Miután megszárad a tinta, behajtja a hajónaplót, feláll, kilép a fedélzetre. Az emberek elhallgatnak, mindenki ránéz.
- Első tiszt!
- Igenis! – lépett elő a mackós.
- Horgonyt fel, vitorlát bonts! Indulunk!
- Igenis! Útirány?
- Délkelet-Ázsia.
A matrózok nem várják meg az első tiszt utasítását, azonnal ugranak. Alig ér fel a horgony a vízből, máris dől a hajótest, kanyarodik a nyílt vízre. A fiatal kapitány fölmegy a hajóorra, hátat fordít a szigetnek, mereven bámulja a végtelen messzeséget, amíg ki nem érnek a tengerre.
---¤---
Kipihenten nyílnak a gangon felfüggesztett hintaágyban pihenő lány pillái. Jól esett a délutáni szundikálás.
- Tom!
Senki nem válaszol. Körbejárja a házat, elindul a barlang felé.
- Tom! – kiált be.
Hiába. Bizonytalanná válik, rosszat érez. Sietve indul az orom, a pálmafa felé. Amint megpillantja a hajó nélküli tengert, tudja, baj van. Nem akarja elhinni. Futva teszi meg a pár lépést a csúcsig, megáll, körülnéz.
- Tom! – ordítja.
Pár felriadt madár válaszol bosszúsan rikácsolva.
- Tom! – suttogja, földre roskadva.
- Miért? – motyogja maga elé értetlenül, homályos szemmel.
Hamarosan elapadnak a könnyei. Feláll, észreveszi a magányos pántlikát a pálmafán, a férfié hiányzik. Odamegy, megkerüli, felfedezi a bőrzacskót. Leoldja, kibontja, belenéz. Megérti.
- Te szemét! – üvölti elkeseredett dühvel, földhöz vágja a bugyellárist.
- Te szemét! – roskad zokogva újra a földre.
Pár napja akarták megvásárolni a testét. A korvettkapitány jóképű szép tekintetű ember, ő pedig régóta nem hallott kedves, becéző szavakat, nem dicsérte férfi, nem ölelte férfi. Megingása csupán pillanatig tartott. A szag, amely csók közben orrába kúszott, az íz a szájában idegen volt. Nem az, amire vágyott, nem azé, akire vágyott. Eltaszította. A férfi persze próbálkozott szép szavakkal, ezüsttel, arannyal, erővel, mindhiába. Dolgavégezetlenül kellett távoznia a szigetről.
Most pedig… most pedig úgy érzi, soha nem alázták meg ennyire. Pont őt… pont őt… Keservesen zokogva fekszik a virágok közt. Pille ereszkedik érdeklődve a hajára, aztán továbbáll. Ő is elhagyja. Kiapadt szemekkel tápászkodik fel, bizonytalan léptekkel indul vissza, a ház felé. Fáradtnak érzi magát. Nagyon fáradtnak. Belép az épületbe, végig dől az ágyon.
Másnap reggel ébred. Úgy véli, álmodta a tegnapi napot, örül, hogy vége. Az ajtón kilépve, megakad a szeme pár fonnyadt virágszirmon, tekintete elborul. Szokásos reggeli fürdője se képes változtatni a hangulatán, képtelen feldolgozni a történteket. Szülei sírjához ballag, leül, bámulja a köveket.
Apja telepes volt, beleszeretett egy indián lányba, de se a bennszülöttek, se a fehér hódítók nem nézték jó szemmel a kapcsolatot. Menekülniük kellett. Véletlenül leltek az akkor még eldugott szigetre, amit kevés barátnak mutattak meg. Ők segítették a fiatalokat gondoskodtak szerszámokról, szövetről, cserébe gyümölcsöt kaptak. Hamarosan kislány jött a világra, szülei mindenre megtanították, amire csak lehetett a fegyverhasználattól a földművelésig.
Apja elhunyt, az anyjával élt, amikor Thomas, az angol segédtiszt felbukkant a Santa Barbarával. Viharban roppant el a kormánylapát, a sós vízen kallódó hajósok mindenüket felélték. A legénység nagy része meghalt vérhasban, kapitányuk is csak pár nappal élte túl a partraszállást.
Az indián asszony és leánya megkedvelte a zárkózott ifjút. Thomas hamarosan felépült, segített a munkában. Közel egy évet töltött a szigeten, lassan feloldódott miközben életben maradt társai az első kereskedőhajóval tovább álltak a kontinensre. Az asszony, halálos ágyán boldogan helyezte leánya kezét a szerelmes legény tenyerébe.
Pár hónap múlva visszajött a Santa Barbara áccsal kiegészült legénysége. Megjavították a hajót, és az ifjú kapitánynak döntenie kellett. Átkarolta a lányt, elmondta, vele akarja leélni az életét, de távol az otthonától, kontinensen élő testvéreitől, rokonaitól nem érzi jól magát. Leendő gyermekeiknek is jobb volna iskolába járni, pajtásokkal nőni fel, megismerkedni más emberekkel. Tavaszi Szellő – édesanya ezt a nevet adta a lányának – először tiltakozott, nem akarta elhagyni a szülei sírját, aztán hosszas rábeszélés után könnyes szemekkel bólintott. Thomas másnap útra kelt pénzt teremteni a kontinensen történő élethez.
„Sokáig volt oda, de visszajött – gondolja keserűen a lány. – Milyen boldog voltam, amikor megláttam őt a vizes ruhában. Futottam elé, öleltem, csókoltam, szorítottam, azt hittem örökre itt marad. A virágszirmokkal hintett barlang… és most…”
Tavaszi Szellő, életében először érzi mi a magány. Mereven bámulja a sírokat, felvesz róluk egy-egy apró kavicsot, majd elindul az oromra a pálmafához. Négykézlábra ereszkedve keresi, szedi össze a szétgurult gyöngyöket, kavicsokkal együtt rakja őket a bőrzacskóba. Visszatér a házhoz, ledobja a verandára a fal mellé. Ennivaló után néz. A ház mögé ballag, megakad a szeme a kókuszdiókon, eszébe jut a tizenöt éves hajósinas, aki csaknem leesett a fáról. Kedves kis kölyök, különb, mint az élvhajhász kapitánya.
Monoton egyhangúsággal telnek a napok, hetek, időként felsétál a pálmafához fürkészni a végtelenséget, ám egyre reménytelenebbül. Lassan tudtába vésődik, beletörődik, Thomas talán soha nem jön vissza.
Közel egy hónap múlva épp végez az ebéddel, amikor az öbölnél éles rikácsolással röppennek fel a madarak. Hitetlenül, tétován mozdul, aztán elkezd futni, rohanni fel a pálmafához. Belekapaszkodik, zihálva nézi a hajót.
Nem.
Nem a Santa Barbara.
Lent a parton férfiak szedik a gyümölcsöt, a fövenyig nyúló fákról hordják a csónakokban lévő kosarakba. A lánynak megakad a szeme az idáig soha nem látott malájokon, csupán akkor kap észbe, amikor az egyik megtorpan, mond valamit a többieknek, és felmutat az oromra. Oda, ahol ő áll.
Hárman ugranak a hegyoldalnak.
Tavaszi Szellő megfordul, rohan lefelé, vissza a házhoz. Eltorlaszol ajtót, ablakot. Zár nincs rajtuk, soha nem volt rá szükség. Előkapja a konyhakést, elszántan vár. Kintről erős lökés éri a deszkákat. Odatolja az asztalt, ráül. Hangokat hall. Észreveszi az ablak felé lopakodót. A nyíláshoz ugrik. A férfi óvatlanul hajol be, meglátja a lányt. Későn. Alulról fölfelé, puha részeket, nyelőcsövet, ereket metsz a penge. Torkához kap, hörög, agonizál. A lány zajt hall. Megpördül, elájul az ökölcsapástól.
Éles fájdalomra tér magához, nagydarab vörösinges kínai nehezedik rá, hatol az altestébe. Tavaszi Szellő kétségbeesetten sikolt fel. Ugrana, de nem tud. Keze-lába az ágy sarkaihoz van csomózva. Tehetetlenül ordít, vergődik. A férfi pont ezt élvezi. A másik, egy maláj, lecsupaszított altesttel, vigyorogva vár a sorára.
Hatalmas dörrenés, a vörösinges ernyedten zuhan a lányra. Tavaszi Szellő felemeli fejét, újabb embert fedez fel az ajtóban. Arcára árnyékot vet a kalap, hosszú haja zsírosan omlik a vállára. Jobbjában füstölgő pisztoly, baljában egy másik, amit a lányra szegez. Az ágy melletti férfi, idegesen rángatja magára a nadrágot. A strucctollkalapos közelebb lép. Szúrós tekintettel méri végig a lány lecsupaszított testét, mered mélyen a szemébe. Tavaszi Szellő nem állja a tekintetét, fejét elfordítva, várja, kívánja a halált.
Újabb dörrenés, újabb test zuhan rá, lecsúszik a földre. A lány, összeszorítja szemét, de nem történik semmi. Pár lépést, majd apró zörejeket hall. Óvatosan odanéz. A pisztolyos az asztalnál ül, előtte puskaporos szaru, golyók, tölti a fegyvereket. Tavaszi Szellő meglepetten nézi a különös idegent.
- Kérem! – szólal meg a ránehezedő súly miatt fojtottan.
A strucctollas nem néz rá. Befejezi, amit elkezdett, aztán komótosan elpakolja a holmiját
- Kérem! – szólal meg a lány hangosabban.
Az idegen lerántja a lányról a vörösingest, átkutatja a ruháját. Tartalmát a sajátjába üríti, utána az ujján lévő köves gyűrűtől próbálja megszabadítani, sikertelenül. Előhúz egy kést, lemetszi a végtagot, lecibálja a gyűrűt, lenyalja róla a vért, a sajátjára húzza. A lány visszafojtja az öklendezést. A kalapos kifosztja a másik hullát, majd az ablaknál lévő harmadikat is. Elindul az ajtó felé.
- Kérem! – szól utána a lány szinte sikoltva. – Kérem! Van gyöngyöm! Fekete is!
- Hol? – torpan meg a borízű hangú strucctollas.
- Elmondom, csak oldozzon ki, vigyen magával!
- Hol? – húzza elő újra a kését az idegen.
- Megmutatom, de vigyen magával!
- Nem volt még elég? Viszket? Hányat akarsz még a lábad közé? – közeledik vészjósló szemekkel.
- Ne! – sikolt fel Tavaszi Szellő. – Nem akarok egyet se… de maradni se akarok!
- Hol?
- Kinn a verandán – zokog fel a lány –, nem tudok itt élni tovább. Öljön meg inkább!
Az idegen megtorpan. Fürkészve nézi a Tavaszi Szellőt. A combját, csípőjét, melleit, hosszasan, mélyen a szemeit, majd elvágja a köteleket.
- Ülj ide! – mutat a székre.
A lány sírva engedelmeskedik. A strucctollas, szinte kopaszra szabdalja a csodálatos derékig érő haját. Miután végzett, arcul csapja a lányt. Keményen üti-veri a fejét. Tavaszi Szellő képtelen hosszasan védeni magát, sajgó izmai egy idő után már nem engedelmeskednek. Karjai lehullnak, elfogy az ereje, akarata, megadóan tűri az ökölcsapásokat. Bőre felhasad, nemes vonásait, arcának bársonyát elfedi a koszos, ragacsos vér. Felborul a szék.
Az ismeretlen leráncigálja a hullák gúnyáit, nadrágot, inget, övet valamint egy szűk mellényt. A falmelletti vödör vízzel felélénkíti a félájult lányt.
- Húzd fel! – mutat a halottak ruháira.
Miután Tavaszi Szellő végez, az idegen magához veszi a gyöngyöket, elindul az öböl felé. A lány megadóan követi.
Gyümölcsöktől tarolt fák árnyékolják a vízparti fövényt. A korábbi három csónak eltűnt csupán egy negyedik hever partra húzva üresen. Az idegen elindul felé, jöttére négy férfi bukkan elő az árnyékból. Kíváncsian szemléik a társaik ruhájába öltözött, felismerhetetlenségig összevert Tavaszi Szellőt. Egy szárazföldi pondró talán azon töprengene, mi történt, ők viszont arra kíváncsiak, férfi, vagy nő?
A lány, habozva lép a csónakba. Kreolra barnított izmos karok feszülnek az evezőnek, elhagyják a szigetet. A hajón ugyancsak, kérdő tekintetek fogadják őket. A strucctollas eligazításra hívja az állományt. Terpeszben áll a taton, keze a fegyverein, tekintete parancsoló, hangja ellentmondást nem tűrő.
- Jól nézzétek meg ezt a nőt! Egy sújtással csapta le Csong fejét, amikor hozzá akart érni! Kibelezte a másik kettőt is! Azt akarom, tökéletes matrózt, harcost faragjatok belőle! Holnaptól bármilyen munkára be lehet fogni, bármit tehettek vele, kivéve egy dolgot! Ez a nő az enyém! Aki engedélyem nélkül a testéhez nyúl, megölöm! Az én tulajdonom, a kabinomban fog aludni! Megértettétek?!
- Igenis kapitány! – ordította a legénység.
- Horgonyt fel! Irány dél, meglátogatjuk a fodros nyakú hajóit!
A matrózok a spanyol aranyakra gondolva, arcukon széles vigyorral rohannak teljesíteni a parancsot. A szél belekap a leengedett vitorlákba, a hajó nekilendül, kifut a nyílt vízre. Strucctollas vezérük elhagyja a tatot, a kabinja felé indul. Tavasz Szellő szó nélkül követi, csupán az ajtóban fordul vissza. Felpillant az árbocra, amelyen nyújtózkodva bomlik ki a halálfejes lobogó.
Folyt. köv.
Egyszerű szerelmes mesét olvashattok. :grinning: