Mey a karib-tengeri farkas IV. befejező rész

A Santa Barbarán harcoló kalózok meglepve fordulnak hátra, mi történt. Újabb dördülés, a ship fedélzete szilánkokban hever, csupán egy-két helyen akad épp felület. A hajóval már nem lehet közlekedni. „Sebaj! Jó lesz nekünk a fregatt is!” gondolhatnák a rablók, de nem teszik. Még tart a döbbenetük, amikor egy feketeruhás ember szökdel át a ship még éppen maradt deszkáin, pedig azok egy madár alatt is leszakadnának. Fejét elfedi a rátekert gyolcs, csupán szikrázó szemei látszanak ki. Egyik kezében kard, másikban arab tőr. Dühödten ront neki a foghíjas holttestén átlépő, Thomast támadó vikingnek. A kalózvezér ott hagyja a kapitányt két cimborájának, az álarcos idegen ellen fordul. Góliát, akivel szemben szinte eltörpül, lányosan karcsú Dávid, ám a parittyátlan idegen hihetetlenül ügyes. Tomboló rinocérosz, küzdelme folyik izzó szemű feketepárduccal életre-halálra.
A rinocérosz egyetlen hatalmas ökleléssel próbálja kihasítani ellensége szívét, amíg a párduc száz aprót karmol belé, kivéreztetés után készül megadni a kegyelemdöfést. Máris itt az alkalom. A szakálas támad, az álarcos puhán kitér, kardheggyel, lágy pöccintéssel hasítja fel a viking gégéjét. Visszafelé haladva nyaki verőeret szakít fel a penge, aztán egy pördülés, gyors tőrdöfés és a viking holtan roskad össze.
A matrózok fellelkesülve zúdulnak a kalózokra, akik fél szemüket kénytelenek a másik hajó legénységén tartani. Pedig azok nem mozdulnak. Nagy részük sebesült, a többi pedig, nem tudja ki az ellenség, ki a barát. Állnak, nézik a feketeruhást, akinek nincs szüksége a társai, sőt az Istenek segítségére sem. Immáron a harmadik rablóval végez. Ez idő alatt Thomas és emberei se restek, a vezér nélkül maradt kalózok menekülni kényszerülnek. A tengerészek örülnek, ha szabadulnak tőlük, de az álarcos utánuk ered, végez mindegyikkel. Elindul vissza, a Santa Barbarára, talán a kapitánnyal akar beszélni.
Ebben a pillanatban kivágódik a parancsnoki kabin belűről szétszabdalt ajtaja, a japán lánynak sikerült kiszabadulnia, a férfihez rohan, aggódva ugrik a nyakába.
-    Úgy féltettelek Thomas!
A feketeruhás megtorpan, döbbenten nézi a férfi mellkasához simuló lányt, az ölelkező párt. Megfordul, átfut a roncshajón, át a sajátjára, eltűnik a kabinban. A taton álló strucctollas kiadja vezényszavakat, a kalózhajó leválik a másikról, kibontja a vitorláit, elindul vissza, északra.

Santa Barbara legénysége csodálkozva bámulja a távozó kalózhajót, amely lassan távolodik, akár egy tovatűnő szellem. Csóró a papagáj ered rikácsolva utána, Vízililiom kétségbeesetten kiabál, a madár visszafordul.
Thomas is meglepetten szemléli a távolodót, nem érti a történteket, de nincs sok idő a töprengésre. Felméri a veszteséget. Kevesebb, mint az állomány fele maradt életben, Pávika is elment. Halálában is szorítja a kardot, másik kezében pedig a bajuszigazító pálcikát.
A kaptány átmegy a kalózhajóra körülnézni, mit tud felhasználni javításra. Kevés emberével, több mint két hétig tart helyrehozni a hibákat, igaz, nem tökéletes, de legalább folytathatják az útjukat. Az Újvilágban találnak szakembereket a végleges javításra, reméli Thomas.
Eloldozzák magukat a kalózhajótól, meglékelik, otthagyják.
A kereskedelmi hajó legénységének nincs ereje újabb támadástól megvédeni magát, óvatosságból a part mentén vonulnak észak felé. Minden kézre szükség van, a japán lánynak is meg kell tanulnia mindazt, amit egy matróznak tudnia kell. Már közel sem olyan vidám a hangulat, mint amilyen volt. A kimerítő munka közben örülnek, ha tudnak pihenni. Olyankor csöndesen társalognak. Legenda születik egy férfiről, egy legyőzhetetlen feketeruhás arkangyalról, aki felbukkan a bajban és rettenthetetlen bátorsággal siet a matrózok segítségére. Ezek a beszélgetések sokkal meghittebbekké válnak, mint a korábbiak. Szóba kerülnek az otthonmaratottak, a vágyaik, az álmaik. A hajósok észrevétlenül válnak családtagokká.
Vízililiom először hall a szigetről, az ott lakó lányról. A matrózok elmesélik, Thomas hangulatát, amikor partra szállt, és amikor visszatért. A japán lány érzi ott a kulcs a férfi szívéhez. Thomas megközelíthetetlen, amíg a szigeten történteket fel nem dolgozza magában, el nem felejti. Vízililiom oda akar jutni minden áron, és már tudja, is miképp fogja véghezvinni.
A kalóztámadás óta eltelt hetekben meglehetősen egysíkúvá válik az étrend. Thomas már unja, de mivel a legénységnek szemmel láthatóan nagyon ízlik, szótlanul beletörődik.
Elérik a Karib-tengert, ahol a szigetek közt nem érvényesül kellően a déli áramlat. Santa Barbara elszakad a kontinenstől, beljebb megy a tengerbe, továbbra is kihasználni a déli áramlat segítségét. A kapitány épp a térkép fölé hajol, amikor rányit a lány.
-    Tom!
-    Tessék?
-    Elfogyott az avokadó.
„Hálistennek’!” – sóhajt magában a férfi.
-    Nem baj eszünk mást – válaszolja.
-    Tudod, mindenki azt szereti, azt akar enni.
-    Rendben – csügged el Thomas – akkor majd partra szállunk, és…
-    Most kellene, az emberek azt mondják, van a közelben egy sziget, és te jól ismered.
-    Igen… de nem akarok odamenni.
-    Ó, te maradhatsz itt a hajón. Majd mi elintézzük.
-    Jól van – egyezik bele a férfi kis töprengés után.
A lány kimegy a kabinból, a raktárban várakozó matrózoknak elmondja a sikert.
-    Akkor ehetünk mást is? – kérdezi egy sebesült, könyörgő tekintettel.
-    Hát persze! De, ha akartok avokadót, még van annyi, hogy mára elég.
Pár matróznak az övében lévő kés irányába rándul a keze.
-    Csak vicceltem – kacag fel a lány.
Thomas elgondolkodva nézi távcsövével a lassan közelgő szigetet. Olyan üresnek tűnik. Vagy mellkasa üres? Nem. Az biztosan nem. Kavarognak az emlékek, az érzelmek. Hányszor, meg hányszor értékelte újra magában az a napot. Azt az utolsó napot. Soha nem akarta többé látni a szigetet. Letudta létezését, most mégis itt van.
Felidézi a történteket, megpróbálja ismét átélni azt a napot, de nem sikerül. Annyi minden történt azóta. Olyan sok idő telt el. Olyan régóta nem látta a lányt. Úgy hiányzott. Úgy hiányzik.
-    Horgonyt le! Csónakot le! – adja ki a parancsokat.
Santa Barbara matrózai gyorsan engedelmeskednek. Vízililiom fürgén szalad korláthoz, mászik a csónakba előre. A mackós első tiszt látván ezt ugyancsak engedélyt kér, partra szállni, megkapja, a lány mögött helyezkedik el. Nyúlnak a kötélért, hogy kioldják…
-    Várjatok!
Vízililiom csodálkozva látja, Thomas is leereszkedik melléjük, szinte azonnal röppen a vállára a papagáj. Partot érve kiugrik egy matróz, fövényre húzza a törékeny járművet. Thomas, elindul a magányos pálma felé. Vízililiom követné, ám a mackós első tiszt megragadja.
-    Hagyd! Ez az ő ügyük.
A lány durcásan tépi ki karját, de marad.
Thomas megáll a pálmánál, még rajta van Tavaszi Szellő szalagja, csupán a gyöngyök hiányoznak. A férfi az övébe nyúl, elő veszi sajátját, lassan a másik mellé köti. Körülnéz. Az ösvényt benőtte a gaz, a sziget őszies, elhagyatottságot sugároz. Thomas rosszat érez.
Siet lefelé. A barlangba sárga, barna faleveleket hordott a szél, embert régóta nem látott. Aljnövényzet fedi a házhoz vezető ösvényt, Thomas, karddal vág utat. Feltűnik a ház. Teteje lyukas, madár röppen ki belőle. Ablaka alatt emberi csontok. Fehérre tisztították a termeszek.
-    Tavaszi Szellő! – kiált a férfi.
Felriadt madarak rikácsolása a válasz. Thomas a bejárathoz szalad, az ajtó kiszakadva. Belép. Pár enyészetnek indult textil között két poros csontváz pihen a földön. Odébb a lány ruhafoszlányai hevernek. Thomas körül elhomályosodik, forogni kezd a világ. Kitántorog a szabadba. Megbicsaklik a lába, földre zuhan.
Nincs ereje feltápászkodni.
Nincs ereje élni.

---¤---

-    Ahoy.
Thomas hangot hall.
Tudja ez csupán a képzelet játéka, átélte már a tengeren, amikor elfogyott az ivóvíz.
-    Mi a baj?
Kéz nyúl a hóna alá, emeli fel.
Női kéz.
Szellemet lát.
-    Tavaszi Szellő… – hebegi.
-    Igen, én vagyok. Valami bajod van? Megsebesültél?
-    Te… Te… Élsz?
-    Persze, hogy élek. Úgy látom, épp a tested – érzi Thomas a tapogató kezet – Rosszul nézel ki. Tessék, rágcsáld! – tesz a férfi szájába egy gyökérdarabot – frissítő hatása van.
A férfi lassan magához tér.
-    Mi bámulsz? – kérdezi Tavaszi Szellő kissé zavartan.
-    Még mindig nem tudom, téged látlak, vagy kísértetet. Olyan más lettél…
-    Tudom… Elhagytál, senkim nem maradt. Meg kellett élnem valahogy.
-    De hát a ház…
-    Nem itt lakom… Rád emlékeztetett, kerestem egy új barlangot.
-    És a csontvázak?
-    Nem tudom. Rég jártam itt.
Tavaszi Szellő fürkészve tekint a házra. Haja fiúsan rövid, kissé beesett arcát sötétre barnították a nap sugarai. Testét, apja kissé átalakított ruhája fedi, lábán mokaszin.  Thomas úgy érzi, más ez a nő, mint akit itt hagyott, mégis, gyönyörűbbet még soha nem látott.
-    Megmutatod, hol élsz?
-    Igen, de várnod kell egy kicsit, elfogyott a kókusz.
A lány eltűnik a ház mögött, Thomas érdeklődve követi. Tavaszi Szellő már fán mászik. A férfi ámulva nézi, képtelen levenni róla a szemét, amíg újra földet nem ér. A lány lehajol, összeszedi a diókat, Thomas megszólal.
-    Kérlek, ne haragudj rám!
Tavaszi Szellő mozdulatlanná dermed, aztán felegyenesedik.
-    Miért mentél el?
A férfi mindenről beszámol, a lány figyelmesen hallgatja. Kitágul a pupillája, amikor Vízililiomról van szó, elmosolyodik, amikor a fekete ruhás fickóról. Thomas a mosolyt enyhülésnek véli, megfogja a kezét. Tavaszi Szellő hagyja, de nem viszonozza. Amikor a férfi befejezi, és újra bocsánatot kér, csillogó szemekkel simít végig az arcán. Valamikor könnybe lábadt volna, de már soha többé nem tud sírni.
Csókra nyújtja száját.
-    Gyere! – fogja meg a férfi kezét, a régi barlanghoz vezeti.
A mennyezetre mutat. Thomas megérti, átkarolja.
Akkor virágszirmokon szeretkeztek, most őszi falevelek alkotnak puha nyoszolyát. Fellángolásuk után a férfi lágyan simogatva, tűnődve, csodálja Tavaszi Szellő mezítelen pihegő testét. Úgy érzi, megváltozott. Valamiféle titokzatosság bujkál a tekintetében. Mintha volna valami titka, ami talán minden nőnek van. Amitől sokkal izgalmasabbak, nőiesebbek, vonzóbbak. Hova tűntek a lágy zsírpárnácskák gömbölyű idomok? Doromboló cica helyett, vadmacska állandóan robbanásra kész izmait érzi a tenyere alatt. Mivé változott ez a lány? Végigcsókolja, a kemény izmokat, simogatja, amíg el nem lazulnak. Tavaszi Szellőnek jólesik a becézgetés. Oly régen kényeztették. Oly régóta vágyik rá. Annyira hiányzott. Átveszi az irányítást. Magához húzza Thomast, megcsókolja, maga alá fordítja. Hamarosan a gyönyör párája ereszkedik a szemére.
-    Valóban szép rajzok – szólal meg a férfi.
-    Pimasz! – kacag fel a lány, oldalra dől, ő kerül alulra.
Szeretkezés után kézen fogva sétálnak az ösvényen, talán a megszokottság miatt újra a ház felé.
-    Ha te is úgy gondolod, éljünk itt a szigeten – szólal meg Thomas.
-    Nem. Nem akarok itt élni, inkább menjünk a családodhoz, az Újvilágba.
-    És a szüleid?
-    Bennem élnek örökre.
A háznál, ismerőssel találkozik a lányt. Csóró a papagáj fogadja felháborodva, mert nincs víz az itatóban, az etetőbe száradt ételmaradékokról pedig, jobb nem is beszélni, akarom mondani, rikácsolni. Tüntetően fordít hátat a nevető párnak.
Tavaszi Szellőt érdeklődve fogadják a partra szállt matrózok. Kevesen ismerik, kevesen maradtak a régi legénységből. Mindannyian bámulva csodálják szépségét, csupán egy valaki fürkészi elutasítóan. Vízililiom. A japán lány, sajgó szívvel látja Thomas arcán azt a felhőtlen boldogságot, amit neki soha nem sikerült kicsikarnia.
Santa Barbara fedélzetén is örömmel üdvözlik az indián lányt, aki elszörnyedve látja a sérüléseket, érdeklődik az okáról. A matrózok egymás szavába vágva mesélik a történteket. A felbukkanó kalózokat, a felhőkből leereszkedő fantomhajót, amely szétlőtte a rablók shipjét. Nem győznek áradozni a fekete arkangyalról, aki megfordította a csata kimenetelét. Egyikük esküdözve bizonygatja, látta amint a távozó hajón visszaváltozott feketepárduccá.
Tavaszi Szellő nőhöz illően hallgatja őket. Féltve kapaszkodik Thomas karjába, amikor felbukkant a kalózhajó, ujjong, a rejtett ágyúk dördülésekor, remeg, amikor Thomasra rontottak a martalócok, és boldog, a megmentő felbukkanásakor. Látszólag, észre se veszi, amikor Vízililiom elhagyja a társaságot, bevonult a kabinba kisírni magát.
A japán lány utálja ezt a pipogya nőt. A sziget mimózalelkű angyalkáját, aki nem mentette meg Thomast a szamurájoktól, nem mosta a ruháit, nem állt mellette vigasztalni, ha szomorú volt. Thomas mégis ezt a nyámnyila libát szereti, csillog a szeme, ha ránéz, sugárzik az arca, ha a másik viszonozza. Hogy lehet egy ilyen tehetetlen béna nőt szeretni?
Váratlanul nyílik az ajtó, Tavaszi Szellő lép be.
-    Mi a baj? – kérdezi a japán lányt.
-    Semmi!
-    Tudni szeretném.
-    Mondtam, hogy semmi!
-    Addig nem engedlek ki, amíg el nem mondod!
-    Te nem engedsz ki engem! – kacag fel keserű gúnnyal Vízililiom – Szusit aprítok belőled! – kapja elő batyujából a wakizashit.
Meglepetésére az indián lány nem retten meg. Nyugodtan tekint a felé tartott pengére. Lassan az övébe nyúl.
A japán lány fegyvert vár, de csupán egy kendő kerül elő. Egy hosszú fekete kendő. Tavaszi Szellő lassan feltekeri a fejére, csak a szemei látszanak ki. Vízililiom döbbenten nézi. Látta már ezt a fejet a kabinablakon át. Testét fekete ruha fedte, jobbjában kard, baljában hullámos élű tőr…
-    Te voltál? – engedi le ámulva a rövid szamuráj kardot.
Tavaszi Szellő bólint, szája elé helyezi az ujját: „Maradjon ez kettőnk titka!”.
-    Ők meg azt hiszik, férfi! – suttogja cinkosan Vízililiom.
-    A teremtés tévedhetetlen koronái – kacsint rá az indián lány, miközben elrejti a kendőt.
-    Mi történik itt? – nyitja rájuk mosolyogva Thomas az ajtót.
-    Női dolog, nem tartozik rád! – tolja ki gyengéden Tavaszi Szellő.
-    Ülj ide, és mesélj! – kérleli Vízililiom az indián lányt, amikor újra kettesben maradnak.
-    Rendben, de te is elmondod, miként kerültél ide!
Amíg a két lány a kabinban beszélget, Thomas a hajó orrára ballag, a mackós első tiszthez.
Észre sem veszik, milyen gyorsan elrepül a nap, a két lány a kapitányi kabinban alszik. Másnap reggel mindkettő virágot talál az ágya mellett.
-    Köszönöm Thomas! – öleli át Tavaszi Szellő a kapitány nyakát.
-    Én is köszönöm! – mosolyog Vízililiom.
-    A tiédet nem én szedtem – válaszol a férfi.
-    Hát ki? – lepődik meg a japán lány.
-    Lássuk, mit tudsz kis ninja! – incselkedik Thomas –. Tessék nyomozni!
A lánynak nincs nehéz dolga, csupán egyetlen ember süti le a szemét, amikor belenéz. A mackós első tiszt. Az apró lány huncut tekintettel fenyegeti meg, aztán a nyakába ugrik, két hatalmas puszit ad neki.
-    Aranyosak – jegyzi meg Tavaszi Szellő a jelenet láttán.
-    Nem léteznek egymás nélkül, de idő kell nekik, amíg rájönnek – bólint Thomas.

Két hónap múlva Thomas az indián lány derekát karolva integet Új-Amszterdam kikötőjében, a vitorláit bontó Santa Barbarának. A hajó tatján egy mackós kapitány áll oldalán a könnyezve mosolygó japán első tiszttel.


VÉGE