- Mi a neved? – kérdezi a kalózvezér.
- Tavaszi Szellő.
- Hahaha – kacag teli torokból a strucctollas, aki, kalapja, zubbonya után most a csizmáját ráncigálja magáról. – Még hogy Tavaszi Szellő! Nincs tisztességes neved? Mostantól Mey vagy!
- Mindenkinek ilyen kapott neve van?
- Igen. A farkasok, Ázsia minden részéről verbuválódtak, és sokkal egyszerűbbek az egy szótagos kínai nevek. Gyerünk, vetkőzz!
- Nem!... – makacsolja meg magát a lány – Nem akarom, hogy hozzám érjen!
- Hozzád érni, Én! – kacag fel ismét a kalóz. – Gyere, add a tenyered! – megragadja a lány kézét, erővel a mellkasára szorítja – Kemények mi? Pedig már több vagyok ötvennél! – vigyorog büszkén.
A lány meglepetten érzékeli az emlőt, nem akar hinni a tenyerének.
- Maga nő?
- Persze, hogy az vagyok!
- Akkor már értem, miért védett meg…
- Nem értesz Te semmit! Hülye kis liba vagy! Ott, akkor tőlem átmehetett volna rajtad az egész legénység, egy embert kivéve. Gait, a vörösingest. Ő a szeretőm volt. Megmondtam neki, ha más nőt köpül, kinyuvasztom.
- És a másik?
- Látta, amit nem kellett volna. Ha ezek megtudják, vége a tekintélyemnek, a fegyelemnek… Tudod, a szerelmemé volt ez a hajó – kezd mesélni kalóznő. – Apja süllyesztette el a mienkét, engem pedig, elraboltak. Váltságdíjat reméltek, de elszámították magukat. Mint később az egyik rabtól megtudtam, a hajónk eltűnése után, rokonságom halottnak nyilváníttatott és szétosztotta az örökségem. Így maradtam a kalózcsaládban, a nálam idősebb fiú mellett mostohagyereknek. Együtt nőttünk fel, egymásba szerettünk, összeházasodtunk. Apja halála után férjem örökölte a hajót, a vezérséget, akkoriban ez így ment. Egy támadásban halálos sebet kapott, hű emberei hazahozták. Kérte, vegyem át a hajót, teljesítettem. Legényei ismertek, elfogadtak új vezérüknek, de kevesen maradtak. Az újakat vaskézzel kell fognom, hiszen egy nőnek a tengeri ordasok közt semmi tekintélye, sőt... Az évszázadokon át hajósokba gyökerezett babona, lázadást robbanthat ki. Ismered a mondást: „Egy szoknya a hajón szélcsendet, ellenszelet idéz elő.”
- Nem hallottam. Miért vert meg, ha elárulta, hogy nő vagyok?
- Nézd kicsim, tőlem ott is maradhattál volna. Te akartál jönni. Ezek a kiéhezett kanok a közéjük került szép nőt, előbb-utóbb megköpülik. Addig hágják, amíg bele nem pusztul. Nézz ki úgy, viselkedj úgy, hogy senki ne kívánjon meg! Embert faragtam belőled. Ne a nőt, hanem az embert lássák benned, akitől jobb tartaniuk. Egy darabig elriasztottuk őket, de pár hónap után akár a kecskére is rámásznának. Létezik más eshetőség is. Szétrakod a lábad pár bikának, akik aztán elhessegetik a többieket. Magadra engeded, vagy megölöd, más lehetőséged nincs. Itt ez a kris, rejtsd el a ruhádban. Megértettél? Nem ijesztesz, nem sebesítesz, ölsz!
- Miért?
- Megijedni senki nem fog ezen a hajón. A sebesültek vagy meggyógyulnak, vagy elfertőződnek. Aki meggyógyul, óvatosabb lesz, bosszút áll. Kötszereink, gyógynövényeink nincsenek, az elfertőzöttek, kegyetlen kínok után hallnak meg.
- Értem – dugja el ruhájába Tavaszi Szellő a hullámos pengéjű arab tőrt –. Még soha nem láttam ilyen embereket.
- Milyeneket?
- Mint az a ferdeszemű, sárgabőrű az ágyúnál.
- Ja, kínaiakat. Nem sokan, de ők is akadnak köztünk. Valójában nem ez a víz a vadászterületünk, de amióta Port Royale kocsmáiban halak vedelik a rumot, előttünk is megnyílt a Karib-tenger. Mi a fenének akartál eljönni abból az édenkertből?
- Hosszú történet – birkózik a lány a torkában képződő gombóccal.
- Sebaj, van időnk. Ki vele!
Mey, röviden elmondja az életét, majd részletesebben azt a napot, amikor Thomas elhagyta. Megerőszakolása tetézte be, elkeseredettségét. A kalózvezér figyelmesen hallgatja. Meynek jólesik a figyelem, az, hogy valakit érdekel a története, valakinek kiöntheti a szívét. Hálásan pillantgat a markáns, férfias arcra, az élénken csillogó szemekbe. Miután befejezi, türelmesen vár, a töprengő asszony véleményére.
A kalóz egy fiókot helyez az asztalra, beleborítja a lány ruháiból előbányászott bőrzacskó tartalmát.
- Ez mi? – kérdezi a két kavicsra mutatva.
- Anyám és apám sírjáról hoztam.
- Az élőkkel kell törődni, nem a hullákkal. Ők már nem érnek vele semmit.
A kalózvezér kihajítja a köveket az ablakon. Mey utánuk kapna, de a nő pillantása megdermeszti.
- Mit gondolsz, mennyibe kerül egy ringyó?
- Mi az a ringyó?
- Hát a kokott. Azt se hallottad? Hetéra? Ej, de műveletlen vagy! Nő, aki pénzért hagyja hágni magát.
- Nem tudom.
- Nos lányom, ezeknek a gyöngyöknek a legkisebbikéért, több mint tucatot kap egy matróz a kikötői ribancokból, de a hozzád hasonló minőségből is vagy tízet egész hétre. Ami ebben a zacskóban volt, egy vagyon, a jövődet lehet megalapozni vele. Nem létezik olyan korcs tökös, aki ennyit adna egy nőnek, hacsak nem a lánya, vagy nincs belehülyülve.
- Akkor… akkor miért hagyott el?
- Mit tudom én! Biztos tettél valamit, amit félreértett, vagy nem cselekedtél semmit, amikor kellett volna. Mi volt a barlangban? Miért nem fejeztétek be a köpülést?
- Nem tudom. Simogatott, majd felállt.
- Te mit csináltál?
- Semmit. Épp akkor vettem észre, a barlang boltívén lévő rajzokat, pedig előttünk senki nem élt a szigeten.
- Tehát a kanod rajtad lihegett, te pedig kéjes sikongatás helyett a plafont bámultad! Csodálkozol, hogy elment a kedve tőled? – röhög éktelenül a kalózvezért, aztán lassan elkomolyodik – Gondolkozz! Mi volt még szokatlan, mi változott, miután elment? Minden a helyén maradt, úgy ahogy odatetted? Asztal? Székek? Evőeszközök? Minden rendben volt? Fiókokban a holmik?
- Igen minden rendben volt.
Közben a kalóznő feláll, ételt, gyümölcsöt rak az asztalra. A lány odapillant…
- Kókuszdió!
- Mi van?
- Kókuszdiók voltak a ház mögött letakarva. Miután elment, le volt rúgva róluk a levél.
- Na és? Rengeteg kókusz terem a szigeten.
- Én nem tudom leszüretelni őket, nem tudok fára mászni.
- Akkor?
- Jártak kereskedők a szigeten, és az egyik matrózinas vágta nekem maccsétával.
- Matrózinas? Hagyta a kapitánya egyedül szigetre lépni, vagy ő is vele volt? – néz kutatva a lány szemébe, aki nem válaszol. – Végül is mindegy… Van maccsétád?
- Nincs. Illetve apámnak volt, de elveszett… talán valahol meg van, csak nem tudom, hol.
- Akkor a kanid azt tapasztalata, hogy máshol jár az eszed párzás közben, valamint egy idegen férfi járt a szigeten, aki azért, hogy a kedvedben járjon, képes volt megmászni egy kókuszfát. Egyszerűen, azt hiszi, van valakid, akit jobban szeretsz nála, nem akar a boldogságod útjába állni – kacag a kalóznő. – Úgy tűnik, akadnak még ilyen széplelkű idióták, pedig azt hittem kihaltak. Persze gondolhattam volna, már az fura volt, hogy virágszirmokkal ágyazott meg neked a barlangban. Egyél, aludj! Holnap nehéz napod lesz, szereted a fekete színt?
- Igen.
- Ott a ládában találsz fekete férfiruhát. Szerintem pont jó rád.
Tavaszi Szellő eszik pár falatot. Az ágyban újra átgondolja a szigeten történteket. „Szerencsétlen kis hülye. Szerencsétlen féltékeny kis hülye. Szerencsétlen féltékeny kis hülyém.” – suttogja gombóccal a torkában, aztán elnyomja a fáradtság.
---¤---
Nem messze a kínai vizektől, komor sötétben, csónak közeledik az egyik apró japán szigethez. Lassan kúszik a part mentén, növényzettől fedett helyen siklik fövényre. Matrózok ugrálnak ki, húzzák partra, letakarják lombokkal. A parancsnoknak gyanús a csönd. Várnak pár percet, aztán elindulnak a fák között rejtőzködő halászkunyhóhoz. Óvatosan lopakodnak át a tisztáson, az ajtóig. A kapitány bekopog. Nyílvessző suhan a feje mellett, áll meg az ajtófélfában. A kis csapat megpördül, szamurájok veszik őket körül. Nyílik a házikó ajtaja, kard szegeződik Thomas torkának. A házban is szamurájok vannak.
Motozás után a fák közötti kamraszerű kis helyiségbe dobják a rabokat, a kunyhó gazdái mellé. A vékony falakon derűs társalgás hallatszik be.
- Hai öreg! – szól suttogva Thomas a szakálas férfihez.
- Hai uram! – válaszol a vénember.
- Nem ismersz meg?
- Nem uram. Ismernem kellene? – nézi fürkészve az apó – Jaj a fiatalúr. Mi történt magával? Ez a szakáll, ruha… Mindig olyan csinos, jólöltözött volt. Mi történt önnel?
- Ne törődj vele Öreg! Sok minden történt, amióta nem találkoztunk. Mit mondanak? – biccent a falon túli hangok felé Thomas.
- Fogadást kötnek, melyikük tudja egyetlen csapással levágni a fejünket.
- Mit követtél el?
- Tudod jól. Megszegtem az idegenekkel történő kereskedelmi tilalmat. Mond meg, miből éljek? Dolgozni már nem tudok, az asszony se tud. Egyetlen unokám tart el minket. Ha ő nem volna, mi sem élnénk…
- Mi történt vele?
- Nem volt itthon, őt várják.
Thomas keserűen hallgat. Túladott a brazil parton felvett okumén, mahagónin, cukornádon, és most övében arannyal, gyerek módra csapdába esett. Elbúcsúzni se tud Tavaszi Szellőtől, ráadásul az embereit is a halálba hozta.
A szamurájok elhallgatnak. Vezetőjük bemegy a házba, a többi ismét a bokrokban, a fák mögött keres búvóhelyet. Az erdő visszanyeri életét. Itt-ott madárhangok csendülnek, időnként egy-egy apró rágcsáló surranása töri meg a szél, falevelekkel történő hárfajátékát.
Halk koppanás hallatszik a deszkán Thomas lába alatt, aztán súrlódás. A férfi az öregre pillant, aki bólint. Thomas koppant a csizmája sarkával, majd megdörzsöli vele a deszkát. Semmi válasz. Halotti a csönd. Az ajtó résein át látható őr felfigyelt az iménti zajra. Thomas a hézagra tapad, érzi, tudja, valami történni fog.
Az őr megnyugszik, visszabújik a bokor mögé. Aztán eldől. Mellkasából nyílvessző áll ki. A leomló test zajára elszabadul a pokol. A fák csúcsairól, nyilak hullnak bokrok közt rejtőző szamurájokra. Kénytelenek elhagyni búvóhelyeiket, egyikük a rét közepére rohan. Fennhangon ordítja a nevét, rangját, követeli, lépjenek elé a gyáva nyilazók küzdjenek meg vele, hajlandó kiállni mindegyikkel, akár egyszerre is. Pár pillanat múlva összeroskad, hat nyílvessző áll ki a testéből. Hirtelen fehér füst keletkezik. Sötét árnyak, bukkannak fel itt-ott-amott, ahol megjelennek, egy-egy szamuráj roskad össze holtan. Mindez iszonyatos csöndben, a szamurájoknak büszkeségük nem engedi a kiabálást, a sötétség urai jobb szeretik a hallgatást.
Aztán lassan leülepszik a füst.
Kistermetű maszkos, feketeruhás közeledik az ajtóhoz. Kitárja, letépi álarcát, aggódva rohan oda az öregekhez.
- Nem történt bajotok? Ugye nem történt bajotok? – kérdi, női hangon.
- Nem, kicsim – válaszol az öregember, – semmi baj.
A lány miután elvágta a köteleket, kíváncsian fordul az idegen férfiak felé. Thomas szemébe mélyed, felismeri, elpirul, felpattan, kiszalad a bódéból.
Társaihoz siet, akik a házat veszik körül. Hamarosan tűz gyullad, aztán még egy. Négy ember a nádépület előtt marad, ketten mögé mennek. A bennlévő szamuráj nem tűzben, inkább harcban akar meghalni, kirohan. A ninják őt is lelövik. Két sebesült még mozog, irgalomból levágják a fejét.
A feketeruhások csónakba rakják a holttesteket, elbúcsúznak, elhagyják a szigetet. A lány marad.
A hajóskapitány és az öreg helyet foglalnak egymással szemben a szobában lévő szőnyegen. Várakoznak. Megjelenik az öregasszony, kezében egy tálcával, rajt könnyű süteménnyel, lehelyezi az asztalra. Thomas megkóstolja. Az asszony felszolgálja a tea kellékeit, aztán visszavonul. Az idős férfi, bambuszseprűvel egy csészébe söpri a teaport. Vizet mer rá, fölkeveri a sűrítményt, abból tölt a vendég csészéjébe. Forró vízzel hígítja.
Az öreg kezdi a beszélgetést. Hetente kapja a híreket Edoból, úgy tűnik, hiába. Remény sincs külföldiekkel történő kereskedés engedélyezésére, pedig a Kína már négy éve megnyitotta kapuit az európaiak termékek, pénzek előtt. Thomas előveszi a szamurájoktól visszaszerzett aranylemezeket. Ebben a pillanatban, mintha hallgatózott volna, megjelenik a kimonóba öltözött lány, kezében apró szelencével. Thomas felpillant, rajta felejtve szemét, tűnődik mennyit nőtt, milyen gyönyörű lett ez a gyermek, amióta nem látta. A lány észreveszi a csodálatot, jólesően elmosolyodik. Nagyapja megrovóan tekint rá, az unoka, kissé durcásan távozik.
Thomas elrakja a gyöngyöket, köszönetet mond, ám az öreg maradásra inti. Vívódás, töprengés látszik az arcán, végül kiemel a ládikóból egy jókora fekete gyöngyöt, és Thomas elé helyezi. A fiatalember, kérdően néz.
- Fiam! – kezdi megfontoltan, hangosan az öreg a magyarázatot. – Tudod gyermekemet és a feleségét elveszítettem egy rablótámadásnál. Az unokám tart el minket gyöngyhalászattal. Négy éve jártál nálunk először, azóta zaklat, hajós akar lenni. Idáig lebeszéltem, megtiltottam, de az idén betöltötte a huszonegyedik évét. Felnőtt lett, többé nem bírok vele. Öreg vagyok már. Más tisztességes lány figyel az öregapjára, és férjhez megy, de ez a dilinós hallani se akar róla. Állandóan a hajózásról, rólad beszél. Fiam! Szeretném, ha magaddal vinnéd egy útra, hadd lásson, tapasztaljon, remélem, elmegy tőle a kedve.
- Szó sem lehet róla! – áll fel Thomas – minden úton az életünkkel játszunk…
- Megöli magát! Azt mondta, megöli magát, ha nem mehet veletek.
- Sajnálom, akkor sem – bizonytalanodik el a férfi. Tudja, ezen a földön nem tréfálnak a szavakkal.
- Kérlek! – emelkedik fel az öreg is.
Thomas elgondolkodva fürkészi az öreg szemeit. Szokatlan számára ez a viselkedés, hiszen japánban a férfi a ház ura. Soha nem tűr ellentmondást egy nőtől. A szájára pillant, ami a fehér bajusz alatt hangtalanul mozogni kezd. A férfi leolvassa a szót és mindent megért.
- Rendben.
Boldog sikoltás hallatszik, egy száguldó lánytest csaknem hanyatt dönti a kapitányt. Thomas indulatosan tépi le magáról az ifjú nőt, megrázza.
- Ez soha többé ne forduljon elő! Értetted!
A lány kikerekedett szemekkel, megszeppenve bólint. A férfi meghajol az öreg felé, majd sarkon fordul, elindul. A lány beszalad a szobába, felmarkolja összekészített holmiját, tisztes távolból követi.
Thomas komoran baktat a hajó felé. Tudja, soha többé nem látja az öregéket, tudja, a lány se térhet soha többé vissza. A szóban, amit az öreg tátogott, hogy a lány ne hallja: „szamurájok” ott a halál. A szamurájoknak van ura, parancsolója. A shógun tudja hova küldte, hol keresse őket.
A hajón meglepődnek a kapitányt követő szép újoncon. Senki nem kérdez, csupán pár öreg matróz motyog maga elé: „Nőt a hajóra ne hozz, halált, zendülést okoz!”
A lány kíváncsian bámészkodik, mi változott legutóbbi ittléte óta. Pár embert ismer, akik akkor őrségben voltak, most csodálkozik, mennyire elhanyagoltak. Az egész hajó gondozatlan, akár egy magányos vándor. Talán a kapitánynak nincs ideje a hajóra figyelni, ezért a férfiakból álló legénység, mindössze annyit takarít amennyi szükséges a patkányok elriasztásához?
Az állandóan vidám japán teremtés derűt visz a fedélzetre. Hamarosan eltűnnek a szakállak, az ápolatlan hajak, rongyos ruhák. Amikor nekilát fedélzetet mosni, kiveszik kezéből a gyökérkefét. Bárminek fog négyen-öten ugranak segíteni.
Rájönnek – bár a kapitány szobájában alszik – nincs köztük semmi. Hiszen az egész hajón csupán egyetlen emberre nincs hatással a lány, Thomasra. A legény ruhái rendszeresen tiszták, ám az arcát felismerhetetlenségig elváltoztató bajusza, és szakálla megmarad. Amikor a lány időnként rápillant, felhő suhan át tekintetén.
„Sebaj. Hosszú az út a tengeren és erős hatalom a magány. Ha majd jobban megismer, szerelmes lesz belém.” gondolja a fiatal kaptányról. Ugyanezt gondolja minden matróz a leányról.
Elérkeztünk a feléhez? Eddig tetszett!