Mesteri hatalom 24.

Lednar egy elhagyatott ösvényen vezette végig őket. Sanyi elszántan szorongatta Dia kezét, és minden lépésnél hátranézett, nem üldözik-e őket.
- Honnan tudja, hogy mi vagyunk azok? – kérdezte Sanyi.
- Én sem vagyok ostoba – morogta a férfi. – Idejöttem a népemmel, mikor tudomást szereztem a Jaelek Szövetségéről. Még mindig ugyanolyan híresek vagytok, mint voltatok, így nem volt nehéz megtalálni titeket. Ha nem bánjátok, most a bolygómra mentek.
„Beszél!” – ujjongott magában Sanyi. Boldogan rábólintott a kijelentésre.

Hamar elértek egy elrejtett űrhajóhoz. Lednar mondott valamit a pilótának, aztán a két mesterhez fordult. – Jó utat.
- Maga nem jön? – csodálkozott Sanyi.
- Nem. – Lednar ezzel el is fordult, és eltűnt a szemük elől. A pilóta fejével intett nekik, Sanyiék így felsiettek a rámpán.
- Ez hihetetlen! – ámuldozott a férfi. Boldogan a karjába zárta Diát. – Megmenekültünk! Ó, istenem!
- De mi lesz Mardigóval? – kérdezte Dia halkan. – Az sincs rendben, hogy szó nélkül otthagytuk...
- Egyszer csak meglesz nélkülünk is!
Dia megpróbálkozott egy mosollyal.
- Csak a többiekkel mi lesz? Aggódom értük.

Sanyi arcán árnyék futott át.
- Niki és Zsigmond mégcsak nem is mesterek – folytatta Dia. – Mi meg...
- Csss. Most az a fontos, hogy biztonságban légy. Gondolkozz egy kicsit a lányneveken – vigasztalta Sanyi. – Én megyek, beszélek a pilótával. Igazság szerint fogalmam sincs, mi folyik itt, szeretném tudni.
- Sanyi, ne – fogta meg a karját Dia.
- Miért?
- A pilóta nem tud magyarul – felelte a lány csendesen.
- Ja, tényleg.
Leültek egy-egy fotelba. Dia az öklének támasztotta a fejét, és sóhajtott.
- Remélem, Lednar elhozatja a többieket is – motyogta.

Sanyi erre felkelt a helyéről, odament Dia mögé, és masszírozni kezdte a lány vállát.
- Lazíts egy kicsit.
- Nem tudok.
- Próbálj meg most az egyszer!
- Képtelenség...
- Ugyan már. – Sanyi keze megpihent Dia vállán. – Gondolj rétekre, virágokra, felhőtlen kék égre... egyszóval minden gondtalan. Épp piknikezünk. A lányunk vagy fiunk futkározik, és nagyon boldog. Persze, mi is. Te virágokat aggatsz a hajadba.
Dia felsóhajtott.
- Van valahol egy patakocska is – folytatta Sanyi, de aztán elhallgatott, küszködött a szavakkal.
- És a tücskök zenélnek – fejezte be a mondatot Dia.

Sanyi bólintott, nyelt egyet, aztán elfordult. Tehetetlennek érezte magát. Újra háború, és ők elmenekülnek? Ez sehogy sem jó.
Lezuttyant az egyik ülésre.
- Mennyi idő vajon, amíg odaérünk Dumnóra? – sóhajtotta.
- Nem lehet sok – mormogta Dia.
- Nem itt lenne a helyem – dörmögte a férfi.
- Hát akkor?
- Kint, a csatatéren. Mardigón. Az rendben van, hogy te eljössz Mardigóról, no de én...?!
- Ostobaság – zendült föl a hátuk mögött egy ismerős hang. Gyula volt az, épp az utastér hátsó részéből lépett ki. – Semmi szükség arra, hogy feleslegesen megölesd magad.
- Gyula?! Te meg hogy kerülsz ide?! – hüledezett Sanyi. – Azt hittem, csak Diával vagyok itt.
- Ostobaság – ismételte meg a Lagerfeltes mester, és kinyitott egy ajtót, amit Sanyiék eddig nem vettek észre. – Ha tudni akarod, legalább ötvenen vagyunk még.

Sanyi gyanakodva figyelte. Gyula kényelmesen elsétált mellette, és leült Dia foteljának karfájára.
- Niki és Zsigmond is itt van – mondta a lány felé fordulva. – Ha akarod, szólhatok nekik.
- Úgyis tudják, hogy mi vagyunk, nem? – horkant föl Sanyi, és karba fonta a kezét.
- Látom, még mindig nem vagy remek hangulatban – jegyezte meg Gyula fanyar mosollyal.
Sanyi szeme megvillant, de nem szólt semmit. Dia vetett egy pillantást Gyulára, majd elfordította a fejét, és összeszorított fogakkal a padlót bámulta.
Szerencsére ekkor lépett be Niki és Zsigmond, így nem vált feszültté a légkör.
- Dia, Sanyi! – kiáltott fel Niki boldogan. – De jó hogy látunk titeket... minden rendben? Nem sérültetek meg...? Mi fél órája még otthon voltunk, mikor berontott Lednar, és kitessékelt bennünket. Nem tudom mi lesz ebből...
- Semmi bajunk – felelte Sanyi, láthatólag még mindig rosszkedvűen. – Igaz, hogy egy szemét jaeli betört hozzánk, de Lednar elintézte.
- Állítólag hajónként százötven embert szállítanak el Dumno-ra – mondta Zsigmond. – Így azt akarják elérni, hogy a Jaelek feladják.
- Sose fogják – mormogta Sanyi. – Ne is álmodozzatok róla.
- Remélni azért csak szabad? – morogta Dia. – Bár igazából azt hiszem, tényleg igazad van, Sanyi. Itt már nem sok minden segít.
Ebben a pillanatban a pilóta bejelentette, hogy nemsokára megérkeznek.
- Végre – sóhajtott föl Zsigmond. – Idegleines szállásunk lesz, remélem, megfelelő.
- Azt én is – sziszegte Sanyi.
Mikor leereszkedtek Dumno-ra, Sanyi rég nem látott ismerősként üdvözölte a havat, ami régen is Dumno takarójaként szolgált.
- A régi szép idők – sóhajtotta búsan. A pilóta végigvezette őket a hóban vájt ösvények egyikén, majd kiértek egy falucskának kinéző helyre. A pilóta sorban kis csoportokra osztotta a tömeget s mindenki bement egy-egy házba. Sanyi Diával, Zsigmonddal, Gyulával, Nikivel és két mardigói fiatallal került egybe.

Mikor beléptek, akkor látták, hogy valójában egész nagy házban vannak. Egy kétszobányi területre bezsúfoltak hat ágyat Sanyiék számára, még fürdő és konyha is volt – pontosabban csak annak szánhatták, ugyanis a dumnói embereknek a konyha szó egy asztalt és egy vekni kenyeret jelentett. A fürdő egy teknőnyi víz volt egy hordóban.
Sanyi leült az ágyára, megpaskolta a takarót, és figyelte, ahogy barátai is megkeresik a maguk szálláshelyét.
- Na most mi lesz? – kérdezte végül.
Az egyik fiatal, akit Torodar-nak hívtak, felnézett. Mondott valamit, de senki se értett belőle semmit, majd kacagva rámutogatott Sanyira.
- Hülye – morogta Gyula. – Agyalágyult, hülye, barom.
Meglepetten néztek rá.
- Ismered? – érdeklődött Zsigmond.
A Lagerfeltes mester megvonta a vállát, és kitérően így felelt:
- Fogjuk rá.
Dia a a tenyerébe fektette a fejét.
- Mikor ér vissza Lednar? – fordult Sanyi Nikihez.
- Nem tudom. Reméljük, nemsokára.
- Az jó lenne. Beszélni akarok vele.
- Hacsak meg nem hal Mardigón – dörmögte Gyula, hanyattfeküdve a matracán.
Sanyi úgy tett, mint aki meg sem hallja. Összevonta a szemöldökét, és némán töprengett tovább. Kisvártatva megszólalt:
- Meg akartam házasodni két héten belül. Arról nem volt szó, hogy a Jaelek elhalasztják két évvel későbbre.
- Miről besz... – kezdte Niki.
Sanyi fáradtan Diára bökött a fejével.
- Mutasd meg nekik, Dia.
- Mit? Mit mutasson meg? – faggatózott Niki. Barátnője felemelte a kezét. Zsigmond elvigyorodott, Gyula felmordult.
- Ti... eljegyeztétek egymást?! – képedt el Niki, visszafordulva Sanyihoz. – Viccelsz?! Komolyan... komolyan eljegyezted Diát?!
- Miért, szerinted csak úgy olyan kedvem volt, és elmentem egy ékszerboltba? – Sanyi feltette egyik lábát a másikra, és nemtörődöm arccal karba fonta a kezét.
- De... – úgy tűnt, a lány nem tér magához.
- Mit de? Ide figyelj, megmondtam, hogy el fogom venni feleségül, nem? – hadonászott Sanyi. – Most legalább láthatod, hogy betartottam amit ígértem.
Zsigmond és Gyula Nikire néztek.
- De miért házasodnál meg két év múlva? – kérdezte Zsigmond. – Akármikor megteheted. Akár holnap is.

Sanyi gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Na persze, majd Dumnón fogok parádézni, mi?
- Miért ne?
Sanyi meghökkent. Gyula felbuzdulva folytatta:
- Zsigmondnak igaza van. A Jaelektől független ez az egész, de javíts ki, ha tévedek. Nem hinném, hogy Lednar megharagudna, ha itt tartanátok meg az esküvőt, és nem Mardigón. Innen is meg lehet hívni a Lawren meg a Kindes famíliát.
Sanyi zavartan, sőt, megütközve nézte barátait.
- Nektek elment az eszetek? – szisszent fel. – Míg a bolygónkat bombázzák, én itt... ez... ez képtelenség! Önző dolog volna! Ki tudja hányan halnak meg majd, míg én épp megházasodom... nem, szó sem lehet róla.

- Most az egyszer kihagytak a harcokból, ez a bajod, ugye? – hunyorgott Zsigmond.
- Nem! – vágta rá a férfi hevesen.
- Ha megint az ivóban ülnénk, mondanám, hogy hajts le valami szeszes italt – mondta Gyula. – Szánalmasan ingerlékeny vagy mostanság.
Sanyi fogvicsorgatva készült visszavágni, de végül beérte egy gyűlölködő pillantással.
- Dágos Gyula, igazán lenyűgözően fejezted ki magad. Egyetértek.
Sanyi megfordult. Nem kis dühére Yubal állt az ajtóban.
- Lawren sohase fog felnőni – folytatta a mardigói, és kényelmesen elsétált Sanyi előtt, hogy aztán Dia mellé üljön. – Megérdemelné, hogy kilőjék a háborúban, csak hát szegény gyermekét mégsem hagyhatja apa nélkül felnőni...

Ez már sok volt. Sanyi felpattant – másodpercek alatt Yubal előtt termett, meglendítette az öklét, és mielőtt bárki közbeléphetett volna, órási ütést mért a mardigói orrára, ami fájdalmas reccsenéssel tört el.
Dia felkiáltott, Niki sikítozni kezdett. Gyula felállt, Zsigmond csodálkozva figyelte a jelenetet.
Sanyi nem érte be ennyivel. Felrántotta a matracról Yubalt, és jól megrázta.
- Hé, Sanyi, Sanyi, állj már le! – kiabálta Gyula, és megragadta a Lagerfeltes mester vállát. – Engedd el őt!
Sanyi nem törődött vele – láthatóan elhatározta, hogy az életet is kiveri Dia orvosából.
- Én ezt nem tűröm tovább! – ordította. – Nem és nem!
Gyula kiszabadította Yubalt Sanyi markából, és utóbbit a gallérjánál fogva lelökte Dia mellé.
- Maradj már veszteg! Hát teljesen elment az eszed?
Dia Sanyi vállára tette a kezét.
- Csss – suttogta. – Nyugodj meg. Ne is tőrődj vele, mit mond.
- Én akkor is... én egyszer... egyszer még megkeserüli...
Ezután Nikiék jobban látták, ha Yubalt elküldik Sanyi közeléből, aki törött orra miatt nem is tiltakozott túlzottan.

A következő fél órában megérkezett még egy űrhajó, tele mardigóiakkal és lagerfeltesek egy részével. Dia megpróbálta megnyugtatni vőlegényét, de Sanyi nem vált kezelhetőbbé. Vele nem ordibált, de minden egyes szavából fűtött a düh.
- Gyűlölöm! – sziszegte újra és újra. – Kitekerem a nyakát, ha még egyszer megszólal!
Nemsokára Niki elment Diával körülnézni a bolygón, Gyula is morgott valamit halaszthatatlan tennivalójáról, s a mardigói fiatalok is kisiettek – így Zsigmond egyedül maradt Sanyival.
- Öhm... végül mire jutottál? – érdeklődött Zsigmond. – Mit fogsz tenni most?
Sanyi úgy nézett rá, mint egy ütődöttre.
- Mit fogok tenni? – ismételte, s gúnyos vigyorra húzta a száját. – Még nem is mondtam? Visszautazom Mardigóra.
- Hülye vagy?!

Sanyi nevetett. Fel-alá járkált, végül mosolyogva Zsigmondra nézett.
- Nem ment el az eszem.
- Abban nem vagyok teljesen biztos – felelte a férfi rosszallóan. – Ide figyelj, Yubal már így is zabos rád, minek feszíted túl a húrt? Hallottam, amikor beszélgetett Lednarral. Befolyása van itt, Sanyi. Ő kezelte Diát. Ért hozzá, mikor vagy káros hatással rá. Akár el is tilthat tőle.
- Azt próbálná meg – dohogott Sanyi. – Semmi köze hozzánk.
- Azért csak vigyázz, mit engedsz meg magadnak.
- Most indulok – közölte Sanyi. – Most, azonnal.
- Tessék?
- Jól hallottad. De vigyázz Diára, megértetted?
- Te... te tényleg megőrültél! – Zsigmond felpattant. – Nehogy megpróbáld!
- Ki tart vissza?
Zsigmondnak torkán akadt a szó.
- Na szevasz – intett Sanyi, s vidáman faképnél hagyva kinyitotta az ajtót, s már ott sem volt.
Mire Zsigmond utánasietett, Sanyi már sehol sem volt.
Mikor Dia és Niki visszaérkeztek, Yubal is velük volt.
- Értsétek meg, ez így nem mehet tovább!

Zsigmond felemelte a fejét. Yubal elhallgatott a láttára.
- Hol van Sanyi? – kérdezte Dia.
- Sanyi? Hát... nem is tudom! – a férfi felállt, és széttárta a karját. – Valószínűleg épp Mardigo felé tart.
- Micsoda?
- Elment. A háborúba. Kész. Ennyi. Közölte hogy elmegy.
- Hogyan?! – hördült föl Yubal. – Értsem úgy hogy Lawren szó nélkül itthagyta az állapotos mennyasszonyát és elment harcolni?!
- Igen, pontosan úgy.
- Ez már több a soknál! – azzal Yubal kiviharzott a házból. Dia elképedve nézett Zsigmondra.
- Ez valami... vicc?
- Szó sincs róla. – Zsigmond Dia vállára tette a kezét, és leültette az egyik ágyra. – Azt üzente, hogy vigyázzak rád. És ennyi. Elment.
Niki értetlenül hallgatott.
- Ezt nem fogja megúszni – morogta végül.
- Nekem mondod? Ez tökre olyan mintha elhagyta volna azt, akit feleségül szándékozott venni. – beszéd közben a férfi Diára pillantott. A Lagerfeltes mester a tenyerébe temetett arccal ült, és nem szólt semmit.

Ekkor Gyula lépett be a házba. Komor arca elárulta, hogy már értesült a hírekről. Odalépett Diához, és a lány vállára tette a kezét.
- Dia – szólalt meg halkan. – Attól tartok, hogy Yubal intézkedett. Sanyi nem láthat téged addig, amíg Yubal jónak nem látja... ha persze túléli a harcokat.
A lány elsápadt.
- M... mi... – dadogta. Ideges mozdulatokkal a zsebéhez nyúlt. – V... Vissza kell mennem a Gyógyintézetbe?
- Dehogyis, szó sincs róla. Csupán Sanyit eltiltották tőled. Yubal iszonyú dühös, és Lednar sem örült túlságosan.
Dia felpattant.
- Elmegyek Sanyiért – közölte. – Nem hagyhatom, hogy...
- Nem, Dia... édesanyád nemsokára megérkezik, már elindultak érte. És Sanyi szülei is jönnek. Velük maradj, jó?
- Mi lesz Sanyival?
- Majd kiderül – vont vállat Gyula. – Lednar biztos tesz valamit.
- Vagy nem – mormogta Zsigmond rosszallóan.
- Na igen. Vagy nem. De hogy Sanyi most iszonyúan kihúzta a gyufát, az biztos.

***

Még a Mardigói Nagy Háború idején sem volt ekkora a felfordulás Mardigón. Sanyinak első gondolata ez volt, mikor lerohant a rámpán. Füst és égett hús szaga keveredett a levegőben, halálhörgés verte fel a kihalt utcák csendjét. Tűz. Hamu. Halottak. Bárhová néz, csak a pusztítás nyomai.
Kardjával a kezében elindult. Beljebb érve észrevette, hogy valamennyi épület sértetlen, így első dolga volt hazaindulni.
Hát igen. Az ajtó be van törve, de más jelek nem utalnak jaeli jelenlétére. Még a cetli is ott van, amit Dia hagyott ott előző este.
Sanyi felvette a papirost, szomorú mosollyal forgatta a kezében. Lawren Gunner Ruthel...
A köpenye zsebébe gyűrte, és ellenség után nézett.
Lagerfelt környékére érve látta meg, hol folyik a legnagyobb küzdelem. A fehér hajú dumnóiak elszántan küzdöttek a jaelek ellen. Mind átalakult; ágyúkkal, szervszippantással próbálkoztak, s jónéhányan áldozatául is estek ennek a módszernek. Volt egy dumnói fiú, aki alig múlhatott el tizenhét, Sanyi lábai előtt térdelt, és a mellkasát markolászta. Egyszercsak kiszakadt a testéből a szíve, a tüdeje, és minden belső szerve iszonyú mennyiségű vér kíséretében. A fiú akkor bukott előre, mikor a mája is elhagyta a testét.
Sanyi elszörnyedve tántorodott hátra, majd érezte, hogy őt vették célba: megpróbálták neki is kiszippantani a szívét. Nyögve térdre roskadt, összegörnyedt, a kardja vadul remegett a kezében.

- Menj... a... francba – nyögte ki, s kinyújtotta a kezét. Sikerült hozzávágnia a jaelit az egyik fának, a nyomás rögtön megszűnt a mellkasában, mégis levegő után kapkodva küzdötte talpra magát, s rohamra indult. Elkeseredett küzdelem, minek talán sosem lesz vége... egy ideglövedék süvített el a feje fölött, hasravágódott, felszaltózott a levegőbe, meddig bírja még, meddig...
Az egyik dumnói odadobott neki egy bombát, ami a négy évvel ezelőtti bomba kicsinyített mása volt. Mikor hozzávágta a jaelihez, az apró darabokra robbant szét.
- Nesze! – kurjantotta Sanyi.
- Te mester vagy? – kiáltott oda neki egy dumnói.
- Az bizony – felelte a férfi, miközben újabb jaelit robbantott fel. – Még... igen...
- Hogy érted, hogy még igen?!
Sanyi vicsorogva válaszolt:
- A végén engem is eltalál valami, és kampec lesz nekem.

A harc reménytelennek tűnt, de a bombák segítségével feléledt bennük a remény. Egy területet visszanyertek.
Sanyi összedörzsölte a tenyerét.
- Mennyi győzelmünk van? – kérdezte a magyarul beszélő dumnóitól.
- Elég sok – felelte amaz. – Máramár igencsak biztató a helyzet. Egynéhányat elintéztünk már. Kétségtelen, hogy megnyerjük a háborút.
- Remek – csettintett Sanyi. – Akkor visszautaztom Dumnóra, tudja, már vár a mennyasszonyom...
A dumnói nem igazán értette, Sanyi mit mond, de a férfi nem törődött vele. Boldogan kászálódott be a hajójába. Éjjel már Dumnón lesz, gondolta bizakodva, éjjel már ismét Diával lehet...

Egy órával azelőtt, hogy Sanyi hajója újra landolt volna Dumnón, Dia felriadt. Síri csönd honolt a házban, mégis nyugtalanság fogta el. Először nem is tudta, miért. Aztán rájött. Zörejt hallott az ajtónál.
Zsigmond, Niki, Gyula és a két mardigói fiú nyugodtan aludtak. A sötétben azonban valami kékes por kavargott felettük, éppen csak Dia felett nem.
A lány feszülten figyelt. Mi történik itt?
Még mindig zörgött valaki. Dia visszafojtotta a lélegzetét, majd lerúgta magáról a takarót. Bárki is az, megöli.
Kinyílt az ajtó. Egészen halkan, nem ébredhetett fel rá senki. Dia óvatosan lecsusszant az ágyról, és a falhoz tapadt, úgy araszolt a betörő felé.
A sötét miatt nem látszott az alakja sem. Becsukta az ajtót, és lehalkított léptekkel elindult az ágyak mentén, amikor...
Dia az idegen mögé ugrott, átkarolta a nyakát, és hátraszorította. Közben lábával kigáncsolni próbálta.
Az idegen felszisszent, de aztán elvigyorodott, és megvetette a lábát.
- Még ellenálsz is? – vicsorgott a Lagerfeltes mester.
Rekedt hangú kuncogás hallatszott, amitől Diának felállt a hátán a szőr.
- Megkönnyíted a dolgomat, Kindes.

Dia meghökkent, s ettől aztán a szorítása is enyhült. Az idegen kiszabadította magát egy gyors és erős mozdulattal, valamit előkapott, s annak tartalmát megkísérelte leerőszakolni Dia torkán. Mivel nem járt sikerrel, lelökte a lányt a földre, és szétfeszítette Dia száját. A mester dühödten kapálózott, de a folyadék mégis legurult a torkán, amitől köhögött.
- Meg is volnánk – suttogta az idegen vadul csillogó szemekkel. Megvárta, amíg Dia lenyeli, ámde végül be kellett fognia a száját ehhez.
Dia újra köhögött. A férfi zihálva felegyenesedett, s hipp-hopp az ajtónál termett. Kirohant rajta, magára hagyva Diát a ház padlóján.

Dia tetőtől-talpig reszketve feltápászkodott. Mit itattak meg vele? Mérget? De hát ő halhatatlan... és a gyerek? Mi van, ha vele tesz valamit a szer?
Rémület hasított belé, egyidőben kínzó fejfájásával, majd lüktetni kezdett a szeme. Arcára szorított kézzel az ágyához botorkált, de megszédült, és legurult róla.
Niki, Gyula, és Zsigmond szinte egyszerre ültek fel az ágyban.
- Mi volt ez?
Dia válaszolni szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. Megmozdulni sem bírt.
- Dia, te is hallottad ezt? – kérdezte Niki. Várt. Aztán... - Dia?
Semmi.

Felkeltek az ágyból, s lámpát gyújtottak. A két mardigói hunyorogva nézett fel.
- Hol van Dia? – fordult feléjük Niki.
Azok csak a vállukat vonogatták.
Gyula odalépett Dia ágyához, s felkiáltott. Zsigmond letérdelt, és felhúzták az ágyra a lányt.
- Dia, mi bajod? Miért feküdtél a földön?
A Lagerfeltes mester köhögve megrázta a fejét. Addig próbálkozott, mígnem visszanyerte a hangját:
- Meg... megtámadtak...
- Kik támadtak meg?! – nyílt kerekre Zsigmond szeme.
- Nem... nem tudom... ki... ki volt – nyögte ki Dia. – Meg... megitatott... velem... v... valamit.
Niki és Zsigmond összenéztek. Gyula elgondolkozva nézett rájuk.
- Legjobb lesz, ha szólunk Lednarnak – mondta végül.
Nem sokkal később Kindesné már Dia mellett ült, és a lánya kezét szorongatta. Yubal és Lednar fel-alá járkáltak előttük. A háttérben Nikiék feszültek figyeltek. Lawren András aggodalmasan ráncolta a homlokát.
- Tehát – szólalt meg Yubal. – Dia, jól értettem, hogy ez az idegen altatóport szórhatott a többiekre?
- Igen – válaszolta Dia türelmetlenül. – Igen, jól... – aztán előregörnyedt, és lehányta a padlót.

Yubal elfordította a fejét, és a torkát köszörülgette. Két dumnói sietve megoldották a problémát. Mikor Dia úgy-ahogy összeszedte magát, felegyenesedett.
- ... jól mondja – fejezte be végül a lány. – Arra is emlékszem, hogy kék por volt Nikiék ágya felett. Valószínűleg ezért nem...
Ebben a pillanatban kitárult az ajtó, s Sanyi csörtetett be rajta.
- Megjöttem! – kiáltotta vidáman. – Megnyertük!
Aztán elhallgatott, a mosoly lehervadt az arcáról. Yubal lassan Sanyi felé fordult. Dia lehajtotta a fejét, és a padlót kezdte bámulni. Zsigmond és Gyula dühödten néztek a jövevényre, Kindesné és a Lawren házaspár nemkülönben.
- A... azért mentem el – kezdte Sanyi dadogva -, hogy... hogy minél előbb visszaérhessünk Mardigóra, és... – majd hangja motyogássá halkult, mivel rájött, hogy senki nem kíváncsi a magyarázkodására.
Lednar karbafonta a kezét, és higgadtan nézte. Sanyi nem állta a tekintetét – Diától viszont nem remélhetett semmit, mivel a mester rá se nézett.
- Kindes Diánát éppen most támadták meg, és megitattak vele egy kétes eredetű folyadékot – szólalt meg Yubal –, míg a vőlegénye szó nélkül elutazott, hogy beleüsse az orrát olyanba, ami véletlenül és kivételes módon – most nem az ő ügye lett volna.

Sanyi kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Yubal felállt, és járkálni kezdett.
- Ennélfogva, azt hiszem, már Dia is elgondolkozik azon, hogy valóban jó ötlet lenne-e Lawren Sándorhoz hozzámennie. Így van? – fordult a lány felé, Dia azonban néma és mozdulatlan maradt.
- Én.. – dadogta Sanyi. – Én... én tényleg... – kétségbeesése lassan kiült véres és sebektől hemzsegő arcára. – Én... én nem...
- Az is lehet – folytatta a mardigói orvos könyörtelenül -, hogy e folyadék szétterjedése a legifjabb Lawren életébe fog kerülni.
Sanyi hátrahőkölt.
- Én... nem... – alig kapott levegőt. – Nem lehet... – nyögte.
- De lehet! – mennydörögte Yubal. Gyors léptekkel odament Sanyihoz. – Igenis lehet! Ha mondjuk nem hagytad volna faképnél Diát, talán mindez nem történik meg!
Sanyi kinyitotta a száját, majd becsukta. De aztán felordított.
- MONDJUK AHELYETT, HOGY ITT SÁPÍTOZIK, KIDERÍTHETNÉ, MI IS EZ A MITTOMÉNMICSODA!
- MONDJUK, HA EDDIG IS ITT LETTÉL VOLNA – harsogta Yubal -, NEM KÉNE KIDERÍTENI SEMMIT!!
- IGEN?! ÚGY TUDTAM, MAGA ORVOS! HÁT GYERÜNK, MONDJA MEG, MI EZ A MÉREG, AZUTÁN DUMÁLJON!

Dia, Niki, Lawrenné, Lawren úr, Kindesné és a többiek befogták a fülüket.
Fél perccel később Yubalnak elment a hangja. Sanyi mogorván félrerúgott egy széket.
- Ennyit erről – morogta.
Elindult Dia felé, Kindesné azonban rögtön átkarolta Dia vállát.
- Most mi van?! – fakadt ki Sanyi. – Már maga is félti tőlem a lányát?! Hát ez nem igaz! A rohadt életbe!
- Dia nem fog hozzádmenni – szólalt meg Yubal Sanyi háta mögött, örömmel tapasztalva, hogy visszatért a hangja. – Kizárt dolog, hogy ezek után...
- Fogja be! – förmedt rá Sanyi.
- De hozzámegy! – mondta Gyula, majd Diára nézett. – Ugye?
- Hát persze! – tódította Niki.
- Biztosan! – lelkendezett Zsigmond, majd a sort Lawren úr zárta:
- ... vagy nem.
Sanyi összecsapta a kezét.
- Oké! – mondta vidáman. – Akkor mondja meg Dia! Jól figyeljen, maga tökfej – sziszegte oda Yubalnak.

Kindesné ezt hallva elengedte Diát.
- Öhm... Dia... nem akarok semmi... rosszat mondani a... vőlegényedről, csak...
- Igen, Kindesné, Lawren egy vadállat – vágta rá Yubal. – De ne aggódjék, nem hagyjuk, hogy Dia meggondolatlan döntést hozzon, hisz ő is látta, hogy Lawren csak úgy lelépett, anélkül, hogy szólt volna.
Dia újra a tenyerébe temette az arcát.
- Jól vagy? – nézett rá az édesanyja. – Rosszul érzed magad?
Sanyi közben galléron ragadta Yubalt, és állonvágta.
- Maga...
Sanyi elkáromkodta magát. Yubal kiszabadította magát.
- Dia, ez nem alkalmas házasságra – közölte kékeslilában játszó állal. – Ez egy... ez még apaságra sem alkalmas...
Gyula és Zsigmond Nikivel együtt felállt. A két férfi megfogta Sanyi két karját, Niki a vállára tette a kezét.
- Nyugi, Sanyi!
- Idefigyeljen! – ordította a férfi. – Figyeljen ide!
Yubal odafordult, és felvont szemöldökkel várta, hogy Sanyi folytassa.
- Én igenis tudok felelősségteljes lenni! Kérdezze csak meg... kérdezze csak meg Diát!

Dia azonban még mindig meg sem szólalt, aztán váratlanul felállt.
- Nekem... ebből... elegem van!
- Na de...
- Dia! Dia, ne hagyj cserben! – kiáltott rá Sanyi kétségbeesetten.
A lány olyan pillantást vetett rá, hogy Sanyi ereiben megfagyott a vér. Gyuláék eleresztették, így odarohant hozzá.
- Mi bajod?! Dia, ugye nem azt akarod mondani...
Dia merev arccal elment mellette. Sanyi utánaloholt.
- ... hogy el akarsz hagyni?! Dia... Dia, nagyon kérlek...
A Lagerfeltes mester ment tovább; kinyitotta az ajtót, és erőteljesen becsapta maga mögött. Sanyi elképedve nézett az ajtóra.
- Hát pajtás – állt mellé Zsigmond csípőretett kézzel -, azt hiszem, volt egy mennyasszonyod. Nekem úgy tűnik, hogy elhagyott.
- Képzeld – morogta Sanyi az ajtóra meredve -, észrevettem.
Yubal önelégült mosollyal nyugtázta a jelenetet.
- Hát, hölgyeim és uraim, végre vége lett egy viharos kapcsolatnak! Örülök, Kindes így sokkal nyugodtabban fog élni.
Gyula összevonta a szemöldökét.
- Dia elment az éjszaka kellős közepén, méreggel a szervezetében, és állapotosan...? hát, nem is tudom.

Gyula erre Zsigmond felé fordult.
- Mit nem tudsz?
- Azt nem tudja, hogy most mit szóljon! – Sanyi hangja remegett, aztán a társaság felé fordult. – Volt szerencsém! Sziasztok.
- Na ne, ez is világgá megy? – nyögött fel Niki.
Sanyi kinyitotta az ajtót, és elcsörtetett. Fagyos csend ült a házra.
- Most mi legyen? – kérdezte végül Kindesné. Lawren András az asszony vállára tette a kezét. – Az lesz, hogy várnunk kell. Ki tudja? Talán még egyszer összehozza őket a sors... vagy nem – tette hozzá, s megadóan elhúzta a száját.

Dia a ház falának vetette a hátát, és könnyes szemmel meredt a semmibe. Mikor Sanyi kilépett az ajtón, felfigyelt. A férfi nem vette észre, homlokegyenest ment előre. A mester szó nélkül követte.
Sanyi ahhoz a hajóhoz tartott, amivel átszállították a mardigóiakat Mardigóról. Bement a pilótafülkébe, és a hajába túrt.
- Nincs szüksége egy inasra, kapitány? – szólalt meg a háta mögött egy hang. Sanyi összerándult, és megfordult.
- D-Dia! – nyögött fel.
- Én szívesen magával tartanék – mondta a lány, Sanyi szemébe nézve.
- Tényleg? – lehelte a Lagerfeltes mester kiszáradt szájjal. – Nos, hát én...
- Szökj meg velem, Sanyi – suttogta Dia, megfogva a férfi kezét. – Szökj meg velem, menjünk el innen, amíg nem késő... nem bírom én már ezt a sok ellentmondást, engem nem érdekel, mit mondanak... menjünk innen, nagyon kérlek.
Sanyi erre nem tudott mit mondani.
- Megszökni? – kérdezte végül. – Hová?
- Akárhová – felelte Dia, és még közelebb lépett hozzá. – Csak el, innen, olyan messzire, amilyen gyorsan csak lehet...

Sanyi meghökkent, és zavartan megvakarta a fejét.
- Figyelj, én... énszerintem menjünk vissza.
- Ne, Sanyi... Hát nem érted? Kifacsarják az összes jókedvet, kitartást belőlünk! Így nem lehet élni, tönkretesznek minket a rosszalló pletykák!
- Hát nem haragszol rám?
Dia elhallgatott.
- De igen – felelte csendesen. – Igen, Sanyi, haragszom rád amiatt, hogy szó nélkül elmentél, de képes vagyok megbocsátani, ha elmegyünk innen, és soha többet nem térünk vissza.
- Ez... képtelenség... képtelenség amit kívánsz!
A lány szeméből kihunyt a vad csillogás, s Sanyi már csak egy megfáradt embert látott maga előtt. Így hirtelen Dia arca nyúzottnak, sápadtnak tűnt.
- Akkor megyek én – mondta.
- Hová?
- El. Nem mondtam? Ha nem jössz velem, én akkor is megyek.
- Ne őrültködj már. Ostobaságokat beszélsz. A napokban akarunk összeházasodni, nem? Utána már leállnak. Mindenki kétkedik, meg minden... oda se neki! Szeretjük egymást, nem kell, hogy tudjanak róla. Beszéljenek, amit akarnak!
Dia felvonta a szemöldökét.
- Furcsa, hogy ezt mondod. Ha jól emlékszem, épp az imént dühögtél Yubal miatt.
- Te meg el akarsz menekülni! – vágott vissza Sanyi.

Egymás szemébe néztek.
- Csak essünk túl az esküvőn – szólalt meg újra Sanyi. – Utána békénhagynak. Beletörődnek. Ennyi. Azon nyomban inkább azt mondják, hogy sok boldogságot kívánnak. Tudod, amíg csak járunk, jönnek a „vigyázz, mert veszélyes”, meg a „Nem illetek össze” dumával, de aztán... figyeld meg, Dia! Nem kell elmenekülnünk előlük.
- Kívánom, hogy igazad legyen – morogta Dia, aztán Sanyi noszogatására visszatértek a házba.
Nemsokára Sanyi Dia mellett ült az egyik ágyon, és mogorván hallgatta Yubalt, aki törött orra és színes álla miatt kicsit visszafogottabb lett.
- Ki fogjuk vizsgálni Diát – magyarázta a jelemlévőknek. – Abból minden ki fog derülni.
- Yubal doktor – szólalt meg Sanyi. Kindesné meglepetten nézett rá – a többiek nemkülönben. – Mikorra várható ez a vizsgálat?
- Nos... úgy gondoltam, hogy mihelyst a jaelek elmennek Mardigóról...
- Én meg úgy gondolom – vágott közbe Sanyi kemény hangnemben -, hogy holnapután össze szeretnénk házasodni, és miért ne vizsgálnák ki Diát itt, és akár most is, amikor valószínűleg itt is van kórház?
Yubalnak torkán akadt a szó.
Sanyi felállt. Nem tudta elrejteni győzedelmes vigyorát, amellyel Lednarhoz fordult.
- Feltételezem, Dumno is rendelkezik felszerelt kórházzal, ahol megvalósítható egy ilyen vizsgálat. Nemde?

Lednar nem felelt. Sanyi ezt igenlő válasznak vélte.
- Akkor miért nem mennek most, és vizsgálják ki? – fordult ismét a mardigóihoz. – Biztosra veszem, hogy Lednar elvezetné magát a kórházhoz.
Yubal összefűzte az ujjait, és töprengőn figyelte Sanyit.
- Addig én – folytatta a férfi, és udvarias kézmozdulattal Kindesnére mutatott -, elrendezek pár dolgot az esküvővel kapcsolatban. Mit szól hozzá?
Yubal megköszörülte a torkát. Sanyi mosolyogva biccentett felé, majd Kindesnével, szüleivel és Nikiékkel átvonult a ház túlsó részébe.
- Menjen nyugodtan! – kiáltott oda még a mardigóinak jókedvűen. – Csak tessék!
Yubal ökölbe szorította a kezét.
- Akkor menjünk – szólalt meg Lednar a háta mögött. – Erre. Kindes...?
Dia felkapta a fejét.
- Hogyne, megyek – motyogta, bocsánatkérő pillantást vetve Yubalra.

Lednar végigvezette őket egy kihalt utcán. Már pirkadt, narancssárga fényben derengett a hó. Dia rettenetesen elcsigázottnak érezte magát. Nem is mert arra gondolni, mit tudnak meg az italról. Legszívesebben sírva fakadt volna. Megint el akarják tenni láb alól! Mikor élhet végre nyugodtan?
A dumnói kórházban alig voltak. Lednar a lámpák fényében sápadtabbnak tűnt, mint régen. Elmorgott valamit egy nőnek, aztán Yubalt átvezette egy vizsgálóba. Diát leültették egy székre.
- Mindjárt jövök – mondta Lednar, és kiment. Yubal karbafont kézzel ácsorgott.
- Egyszer még Lawren nagyon megkeserüli a szemtelen stílusát, ugye tudod? – kérdezte Diától. A Lagerfeltes mester nyelt egyet.
- Sanyi csak ideges mostanában – mondta halkan. – Amúgy nem ilyen, ő...
- Dehogynem ilyen! Neveletlen, és gyerekes. Tökéletes ellentétetei vagytok egymásnak. Ó, miért is kellett elmennetek érte az Élet Barlangjába?!
- Mert szükség van rá.
- Már nem vagyok benne teljesen biztos – morogta Yubal.
Lednar ekkor lépett be a helyiségbe, egy kör alakú fémlemezzel a kezében, amit az orvos kezébe nyomott. Yubal rögtön bólintott, és felcsatolta Dia mellkasára.

Hosszú percekig tartott, mire levette, de elég furcsa ábrázattal. Megvakarta a fejét, Diára nézett töprengőn, Lednar kezébe nyomta a fémlemezt, és megint megvakarta a fejét. Aztán beharapta a száját, az állát simogatta.
- Behívnád... Lawrent... egy pillanatra?
Dia lángoló tekintettel figyelte.
- Meg fogok halni, igaz? A szer... meg fog ölni, ugye?! Mondja meg nyugodtan!
- Dia, én...
- Nem! Ne mondjon semmit! Tudom. Ennyi. Kész. Meg fogok halni, és nem mondja meg. Hát tudja mit?! Ne mondja! – Dia felpattant. – Ne mondja! – ismételte, és kiviharzott. Végigcsörtetett a folyosón, s a kapu hangos csattanással záródott be mögötte.

- Meg fog halni? – kérdezte Lednar halkan. Yubal a férfi felé fordult.
- Tessék?
- Kindes. Meghal?
Yubal nem válaszolt azonnal. Elgondolkozva figyelte a királyt.
- Nem – mondta végül.
- Nem? Hát akkor mit itattak meg vele?
Yubal válaszra nyitotta a száját, ámde ekkor ordibálás hallatszott a kórház bejáratánál, majd hamarosan Sanyi jelent meg, igencsak feldúltan.
- Mi a fenét művel Diával?! – támadt rá az orvosra. – Teljesen magába van roskadva! Mit mondott neki?!
- Lawren... beszélnünk kell. – Yubal a tekintetével széket keresett, amit aztán felkínált Sanyinak. Lednar a falnak támaszkodott.
- Mi az a szer? – kérdezte a Lagerfeltes mester idegesen.
Yubal összekulcsolta a kezét.
- Semmi.
- Tessék?
- Nincs szer. – Yubal felállt; járkálni kezdett. – Dia csak azt hitte, hogy megtámadták. Valójában... nem is történt meg.

Sanyi elképedt.
- A vizsgálat azt mutatta, hogy Dia teljesen egészséges. A közelmúltban nem kapott semmiféle italt. Legutóbb három évvel ezelőtt kapott mérget. Nincs felszívódva a szervezetében semmi idegen eredetű folyadék.
Sanyi érezte, hogy kiszárad a szája.
- Vagyis? – nyögte ki rekedten.
Yubal komoran nézett rá.
- Ami azt jelenti, hogy Dia beképzelte az egészet. Hallucinált.
- De... de hát ez lehetetlen!
- Sajnos nem. Erőt vett egy hallucináció.
Sanyi csak ült, és bámult a mardigóira, akit annyira gyűlölt maga sem tudta, miért... aki most közölte vele, hogy Dia képzelődik.
- Szeretnék elvégezni egy vizsgálatot – szólalt meg újra Yubal. – Lehet, hogy csupán üldözési mániáról van szó. Amennyiben viszont elmebajt fedezünk fel, további teendőkre lenne szükség, amibe persze beleszólnak a háború ügyei is. Amint a Jaelek kivonulnak Mardigóról, visszaszállítjuk Kindes Diánát a Gyógyintézetbe.

A férfi nem felelt semmit. Csak meredt maga elé. Meg se hallotta Yubal szavait. Köszönés nélkül hagyta el az épületet, maga se figyelte, merre megy. Valahogy hazavitte a lába.
Mikor betámolygott a szállásuk ajtaján, Kindesné, a szülei, és Gyula felpattantak a helyükről. Niki és Zsigmond Diát vigasztalták. A lány most felállt, odament hozzá.
- Én... meg fogok halni, Sanyi. El... el akartam mondani neked, de... de... – Dia megfogta a kezét, de Sanyi ellépett tőle, és leroskadt az egyik ágyra.
- Sanyi – suttogta Dia. – Én... én még élni akartam, hidd el, én...
Sanyi összeszorította a szemét, hogy ne kelljen ránéznie és látnia azt a kétségbeesett arcot. Még hallani sem akarta őt...
Dia kezét érezte a vállán.
- Annyira szerettelek... Nem akarlak itthagyni...
Felzokogott. Sanyi nem szólt semmit; mozdulatlan maradt. Kindesné döbbenten figyelte a jelenetet.
- Hagyj, Dia – motyogta Sanyi. – Hülyeségeket beszélsz.
A mester döbbenten nézett rá.
„Egy bolond döbbenetével” – gondolta Sanyi. Próbált mosolyogni, de ordított róla a bánat. Félrevonult. Fél óra töprengés után határozta csak el, hogy akármi történjék, igyekszik boldog maradni. Hisz ki tudja, lehet, hogy nem lesz semmi baj. Igen... és holnapután összeházasodnak... igen, és minden rendbe fog jönni...

Mégis félelemmel a szívében vetette bele magát az esküvői előkészületekbe. Barátai, szülei, Kindesné és Dia elképedve figyelték tevékenykedését. A következő nap folyamán segített az átszállított mardigóiak figyelmét felhívni a nagy eseményre, még újságírókat is meginvitált. Diát elkerülte, általában sürgős tennivalóira hivatkozva. És néha váltott pár szót Yuballal.
Megbeszélték, hogy a vizsgálat mindenképpen az esküvő és a háború lecsengése után történjék. Onnantól majd kiderül, mi Dia sorsa: boldog házasság vagy keserves szenvedés a Gyógyintézetben. Sanyi erre gondolni is alig mert, emiatt aztán igencsak nyugtalan, ideges és ingerült volt.

- Ne oda tedd! – reccsent rá az egyik mardigóira, aki épp egy jókívánságokkal teli táblát próbált két vékony oszlop közé kifeszíteni. A férfi ezután megbántottan mászott le a létra kinézetű emeletes sámlijáról.
Estére holtfáradtan lökte be a szállásuk ajtaját. Szülei még mindig megbeszéléseket folytattak, és csak Dia tartózkodott odabent. Az ágyán ült, és üveges szemekkel bámult a semmibe. Nem igazán tűnt boldognak.
Sanyi hátat fordítva neki, öltözködni kezdett. Ledobta az ágyára az ingét, és egy mosdótálba dugta a kezét, hogy a vizet az arcára locsolja. Közben lopva Diára pillantott a válla fölött. Ugyanúgy ült mint eddig, ugyanarra nézett... talán egy arcizma se rándult azóta.
Sanyi törölközőbe dörgölte az arcát, aztán a lány melletti ágyhoz baktatott.
- Na... holnap találkozunk... holnap délelőtt – szólalt meg, vidámságot mímelve. – Remek, nem igaz?

De ő maga is érezte, hogy a hangja milyen nyers, és idegenül cseng. Mintha gúny került volna bele. Gyorsan megtoldotta hát egy mosollyal, nehogy Dia megsértődjék. De nagy meglepetésére mondata semmiféle reakciót nem váltott ki. Dia mozdulatlansága meghökkentette, ismételten aggódni és rettegni kezdett.
Odasietett, leguggolt elé.
- Jól vagy?
Dia végre ráemelte a tekintetét, s Sanyi ekkor látta, hogy könnyes az arca.
- Hé! Te sírsz?
- Meg fogok halni – mondta Dia, de olyan nyugodtan, mintha időjárásról beszélne.
- Dehogy fogsz! – Sanyi megragadta a vállát, majd elengedte. – Baromság! Inkább várd a holnapot... már ha még hozzám akarsz jönni – tette hozzá, és elvigyorodott. Utálta magát ezért – utálta magát ezért a színészkedésért. De muszáj, hogy boldogok legyenek... legalább aznap... ki tudja mi jön aztán?!
- Mitől vagy olyan biztos benne, hogy holnap reggel nem holtan találnak rám? Hiszen megmérgeztek, Sanyi, meg fogok halni, lehet, hogy már az esküvőnk előtt meghalok...
Sanyi érezte, hogy tetetett vidámsága szétfoszlik.
- Csitulj, Dia... bizonyára túl izgatott és ideges vagy. – lenyomta a lányt a párnára, és betakarta. – Jó éjt... – homlokoncsókolta, majd visszabotorkált az ágyához. Elszorult a torka, végül hasra fordult, és belezokogott a párnájába, igyekezvén, hogy Dia meg ne hallja, s így aludt el, könnyekkel az arcán, és egy hatalmas adag bánattal a szívében...


Folyt. köv.